A sorslevelekről szóló blog írása közben éreztem első ízben szükségét, hogy a reinkarnáció kérdését is érdemes lenne alaposabban körüljárni. A címben szereplő „tényszerűen” szót szándékosan tettem idézőjelbe, hiszen tökéletes bizonyosságról ebben a kérdésben aligha beszélhetünk. Kellő alapossággal vizsgálva azonban olyan esetekkel találkozhatunk, amelyek mellett nehéz egyszerűen legyintve elmenni. Ezért elsősorban a legjobban dokumentált esettanulmányokat igyekeztem összegyűjteni, a rendelkezésre álló könyvek és internetes források lehetőség szerinti összevetésével. 

Bevezető

Szándékosan kerülöm a különféle vallási és filozófiai hagyományok újjászületéssel kapcsolatos tanainak részletes ismertetését. Ezek önmagukban is külön tanulmányt érdemelnének; itt azonban elsősorban a jól dokumentált beszámolókra és az ellenőrizhető adatokra szeretnék összpontosítani. Ugyanezért nem térek ki részletesen arra sem, hogy a kereszténység és az iszlám főbb irányzatai milyen teológiai megfontolások alapján utasítják el az újbóli testet öltés gondolatát. 

A természettudomány szempontjából nyilván komoly ellenvetések fogalmazhatók meg a reinkarnációval szemben, hiszen jelenleg nem ismerünk olyan fizikai vagy biológiai mechanizmust, amely megmagyarázná, miként maradhatnának fenn egy ember halála után emlékei és személyiségének sajátosságai, majd miként kerülnének át egy másik, fejlődő szervezetbe. 

A személyiség és a kognitív képességek kialakulásában a jelenlegi tudásbázis szerint a genetikai, fejlődési és környezeti tényezők összetett kölcsönhatása játszik szerepet. Az állítólagos előzőélet-emlékek vizsgálatakor pedig olyan pszichológiai lehetőségekkel is számolni kell, mint a családi vagy kulturális környezet akaratlan befolyása. Illetőleg a forrásamnézia jelensége, amikor a személy a korábban olvasott, látott vagy hallott információkra úgy emlékszik vissza, mintha a saját megélt tapasztalata lenne.

A tudat és a halál kapcsolatának értelmezésében jóval spekulatívabb természettudományos ihletésű elképzelések is születtek. Robert Lanza amerikai orvos és kutató az általa kidolgozott biocentrizmus keretében a tudatnak alapvető szerepet tulajdonít a valóság megtapasztalásában, és gondolatmenetét a kvantummechanika sokvilág-értelmezésével is kapcsolatba hozza. 

Egyik szemléletes hasonlatában az agy működéséhez kapcsolódó én-élményt mintegy húsz wattnyi energiával működő rendszerként írja le, majd felveti a kérdést, hogy mi történik ezzel a test halálakor.  A következetesség érdekében azonban ezt a megközelítést is inkább a teóriák feliratú kosárba helyezném, mert korántsem tekinthető közvetlen bizonyítéknak. 

Óhatatlanul felmerül tehát a kérdés: mit tekinthetnénk valóban figyelemre méltó bizonyítéknak? Talán érdemes azokból az esetekből kiindulnunk, amelyekben kisgyermekek spontán, hipnózis vagy más irányított módszer alkalmazása nélkül számoltak be egy feltételezett korábbi élet részleteiről, kijelentéseik egy részét pedig később független adatokkal is össze lehetett vetni. 

Reinkarnáció egy pszichiáter szemével

Kezdjük mindjárt a sort egy tudományos nagyágyúval. Dr. Ian Stevenson azoknak a lelkiismeretes kutatóknak az élharcosa volt, akik tudományos módszerekkel vizsgálták a korábbi életekre emlékező gyermekek beszámolóit, és azt a kérdést, hogy ezek között találhatók-e olyan esetek, amelyekre a reinkarnáció ésszerű magyarázatot kínálhat. 

A Virginiai Egyetem Orvostudományi Karának egykori pszichiátria professzora, az egyetem Személyiségkutatási Tanszékének igazgatója, hitelességéhez, igényességéhez nem fér kétség. Karrierjét a pszichoszomatikus betegségek eredetének kutatásával kezdte, ennek kapcsán bukkant rá olyan gyermekek beszámolóira, amelyek az előző életeik emlékeiről szóltak. A gyerekek városokat neveztek meg, ahol éltek, nevüket, családtagjaikat, életük fő eseményeit és a haláluk módját mondták el, ellenőrizhető részletességgel. 

Fontos hangsúlyozni, hogy Stevenson kutatásai nem regressziós hipnózisra épültek. Elsősorban olyan kisgyermekeket vizsgált, akik spontán módon, rendszerint két-három éves koruktól kezdtek beszélni egy feltételezett korábbi élet eseményeiről. 

Több mint négy évtizedes munkássága során több mint ezer esetet vizsgált és dokumentált; az általa megkezdett kutatási program keretében később mintegy 2500 esetből álló gyűjtemény jött létre. Minden művében nagyon óvatosan fogalmazott, a tudományos objektivitás és mértéktartás elvei alapján. 

Tom Shroder, a The Washington Post díjnyertes újságírója és szerkesztője szkeptikusként kapcsolódott Stevenson munkájához, majd 1997-ben elkísérte több terepkutatására Libanonba, Indiába és az Egyesült Államokba. Tapasztalatairól később az Old Souls – magyarul Visszatérő lelkek – című könyvében számolt be. 

A vizsgálatok során egyre nehezebbnek találta, hogy az általa látott eseteket csalással, önbecsapással vagy más szokványos magyarázattal intézze el. Évekkel később is úgy fogalmazott, hogy Stevenson egyes eseteire nem talált kielégítő hétköznapi magyarázatot, miközben magának a reinkarnációnak a kérdését továbbra is összetettebbnek tartotta egy egyszerű igen vagy nem válasznál. 

Stevenson teljesen pártatlannak bizonyult, soha nem érvelt semmiféle vallás, világnézet, filozófiai irányzat mellett. Ő egy kutató volt. Alapvető módszere a tudományos mélységű interjúkészítés. Mestere volt a témának, hiszen pályája kezdetén tankönyvet írt a diagnosztikai interjú készítésének módszereiről. 

Előbb a gyerekekkel, majd pedig a szülőkkel és a környezetükben élő szemtanúkkal is írásban rögzített interjúkat készített, amelyekben minden részlet szerepelt, amit a gyerek az előző életéről mondott. Ezután összevetette ezeket a részleteket, s próbált belőlük egy előző életet megrajzolni. Majd a gyerek által elmondott adatok alapján (mikor élt, melyik országban, melyik városban, hogy hívták), felkutatta az előző személyiség családját. 

Kikérdezte őket arról a személyről, akinek a gyerek tartotta magát előzőleg, mindenkivel interjút készített, akit az a személy ismert. Végül egybevetette az információkat, s a beszámolók hihetetlen nagy számban precíz egyezést mutattak. 

Mindig váratlanul, előzetes értesítés nélkül kereste fel az előző életbeli koronatanúkat, a legfontosabb beszámolókat tevő tanúkhoz pedig többször is visszatért, hogy megerősítse az információit, vagy esetleg újabb részleteket tárjon föl. Elutazott olyan távoli helyekre is, mint India, Ceylon, Libanon és Alaszka. 

Összehasonlította az eseményekre, viselkedésre, testi jegyekre vonatkozó adatokat, sőt, ha erre lehetősége volt, még halotti bizonyítványt is szerzett. Ez azért volt fontos, mert ha a gyermek a halálára vonatkozó kijelentést tett, akkor ezt hivatalosan lehetett ellenőrizni. Előfordult az is, hogy elvitte a gyereket oda, ahol előző életében élt. 

Elképesztő, sok szemtanú által megerősített leírások olvashatók ilyen esetekről. Például az egyik gyerek leszállt a vonatról abban a városban, ahol a jelenlegi életében soha nem járt, egyenesen odatalált ahhoz a házhoz, ahol előző életében élt, nevén szólította az embereket, és olyan részleteket mesélt el nekik a múltból, hogy azok pironkodva az arcuk elé kapták a kezüket.

Stevenson kutatásainak külön ágát jelentették a születési jegyek és veleszületett fejlődési rendellenességek. Már munkája korai szakaszában felfigyelt arra, hogy az előző életükről beszélő gyermekek egy részénél olyan testi jegyek találhatók, amelyek helyükben vagy alakjukban megfelelést mutattak annak az elhunyt személynek a sérüléseivel, akinek életére a gyermek állítása szerint emlékezett. A Virginiai Egyetem több mint 2500 esetet tartalmazó adatbázisában az esetek mintegy 30 százalékánál jegyeztek fel születési jegyet vagy fejlődési rendellenességet.

Ezeknek az eseteknek évtizedeket szentelt. Kutatásainak legnagyobb összefoglalása az 1997-ben megjelent, több mint kétezer oldalas, kétkötetes Reincarnation and Biology: A Contribution to the Etiology of Birthmarks and Birth Defects. Az eseteket fényképekkel, anatómiai ábrákkal és – ahol rendelkezésre álltak – az elhunyt személy sérüléseire vonatkozó orvosi vagy boncolási dokumentumokkal igyekezett alátámasztani. 

Stevenson ugyan nem állította, hogy eseteivel bebizonyította volna a reinkarnációt, de az általa vizsgált legerősebb esetek egy részében azt tartotta a rendelkezésre álló legjobb magyarázatnak. Utódja, Jim B. Tucker hasonló következtetésre jutott: szerinte a legerősebb eseteket tekintve jelenleg az a legjobb magyarázat, hogy emlékek, érzelmek, sőt esetenként testi traumák is „átvihetők” lehetnek egyik életből a másikba. Tucker ugyanakkor az „átvitel” (carryover) kifejezést tudományosan semlegesebbnek tartja a „reinkarnációnál”. 

Mindez visszavezet bennünket a cikk elején megfogalmazott természettudományos ellenvetéshez. Az "átviteli mechanizmus" ismeretének hiánya önmagában még nem bizonyítja, hogy a jelenség nem létezhet. Stevenson munkásságának jelentősége éppen abban áll, hogy erre a vakfoltra irányítja a figyelmet.

Suzanne Ghanem és Saada Hatoum esete 

1977 júliusában a bejrúti angol nyelvű hetilapban, a Monday Morning-ban megjelent egy cikk egy kislányról, aki szokatlan részletességgel beszélt állítólagos előző életéről. Suzanne Ghanem szilárdan ragaszkodott hozzá, hogy korábban egy másik asszony volt, aki egy szívműtétet követően halt meg az Egyesült Államokban, és szeretné viszontlátni gyermekeit és férjét.

A korábbi személyt Saada Hatoumként (1932–1972) azonosították. Tom Shroder Old Souls című könyvében a család magánéletének védelmében megváltoztatott neveket használ; Saada ott Hanan Mansour néven szerepel. Innen származik az eset számos későbbi ismertetésében is előforduló névváltozat.

Saada még csak tizenhat éves volt, amikor feleségül ment egy távoli rokonához. Egy évvel később született első gyermeke, Leila, majd két év múlva kislánya Galareh. Egy későbbi vizsgálat során olyan állapotba találták a szívét az orvosok, hogy azt tanácsolták, ne vállaljon még egy terhességet. De nem fogadta meg az intelmet és 1962-ben még egy gyermeke született, egy fiú. 

Nem sokkal ezután Saada egészsége megromlott. Állapotának súlyosbodása után az Egyesült Államokba, a Virginia állambeli Richmondba utazott kezelésre és szívműtétre. Legidősebb lánya, Leila is szeretett volna eljutni hozzá, de elveszett útlevele miatt erre nem nyílt lehetősége. Saada egyik testvére megpróbálta telefonon elérni Leilát, ám a kapcsolatot már nem sikerült létrehozni. A család beszámolója szerint Saada utolsó szavai között lánya neve – „Leila, Leila” – szerepelt. Saada Hatoum 1972. március 11-én meghalt. Mindössze tíz nappal később, március 21-én megszületett Suzanne Ghanem.

Ian Stevenson évtizedeken át dolgozott Libanonban, olvasta a cikket és 1978 márciusában felkereste Suzanne családját. A kislány édesanyja, Munira Ghanem elmondta neki, hogy Suzanne születése előtt három-négy nappal különös álma volt. Azt álmodta, hogy kislánya fog születni, majd találkozott egy körülbelül negyvenéves nővel, akit megölelt és megcsókolt. A nő azt mondta neki: „Hozzád jövök.” Különös részlete az esetnek, hogy Saada ekkor már halott volt, Suzanne viszont még nem született meg: az álom a két eseményt elválasztó mindössze tíznapos időszakban történt. Amikor Munira később meglátta Saada Hatoum fényképét, úgy érezte, az asszony hasonlít az álmában látott nőre.

Suzanne szülei elmondták Stevensonnak, hogy kislányuk tizenhat hónapos korában, egy telefonkagylót tartva a kezében, újra meg újra valami olyasmit mondott: „Halló, Leila?” A család akkor még nem tudta, kire gondolhat. Csak később, Saada történetének megismerésekor vált számukra jelentőssé a jelenet.

Aztán ahogy idősebb lett, kijelentette, hogy Leila az ő gyermeke, saját korábbi neve pedig Saada volt. Amikor megkérdezték tőle, mi a vezetékneve, azt felelte: „A fejem még kicsi. Várjatok, amíg nagyobb lesz, és talán akkor el tudom mondani.” Kétéves kora körül valóban megadta a Hatoum nevet. 

Kétéves korára Suzanne már számos nevet említett: Saada férjének, gyermekeinek, szüleinek és testvéreinek nevét – ekkor összesen tizenhármat. Ilyeneket is mondott: „Az én házam nagyobb és szebb, mint ez a ház.” Saját apjához, Shaheenhez pedig egyszer így szólt: „Szeretlek. Kedves vagy hozzám, ahogyan az apám, Asaad is az volt. Ezért elfogadlak.”

A névsor azonban később tovább bővült. Stevenson azt írta, hogy az általa vizsgált gyermekek közül Suzanne idézte fel a legtöbb, állítólagos előző életéhez tartozó személy nevét. Feljegyzéseiben összesen 59 közlés szerepelt; ezek között 23 családtag és két ismerős neve, akik közül egy kivételével valamennyit megfelelő rokoni vagy személyes kapcsolatba helyezte Saada Hatoummal. Stevenson külön 54 tényszerű állítást is értékelt: ezek közül ötöt tévesnek, hatot pedig ellenőrizhetetlennek talált.

A két család ekkor még nem ismerte egymást személyesen. Suzanne szülei tudtak ugyan arról, hogy Kfarsalwanban él egy Hatoum nevű család, de nem hozták kapcsolatba őket a gyermek kijelentéseivel. A fordulatot egy név hozta meg: Suzanne felismerte Mazid Hatoum, Saada 1963-ban repülőgép-szerencsétlenségben meghalt, Libanonban ismert pilóta testvérének nevét, és beszélni kezdett róla. 

Ghanemék ezután egy családi ismerőst küldtek Kfarsalwanba a Suzanne által korábban megadott nevek listájával. A Hatoum családot a lista annyira meglepte, hogy 1976-ban Saada nővére, Atifah elment Choueifate-ba, hogy találkozzon Suzanne-nal. Ezzel megkezdődött a két család kapcsolata.

A Monday Morning későbbi beszámolója szerint Hatoumék kezdetben kétkedve fogadták Suzanne állításait. A kislány azonban családi fényképeken több rokont felismert és megnevezett. Stevenson későbbi vizsgálata során ezenfelül öt olyan személyt jegyzett fel, akiket Suzanne személyesen is felismert: Saada férjét, fiát, nővérét, annak fiát, valamint a család egyik szomszédját.

De van itt még egy egészen apró érdekesség. Mielőtt Suzanne megtanult volna írni vagy olvasni, egyszer leírt egy telefonszámot. A számot akkor hiába hívták, később azonban kiderült, hogy Saada telefonszámát írta le, mindössze az utolsó két számjegyet cserélte fel. Stevenson a számot a bejrúti telefonkönyvben is ellenőrizte. 

Más kutatók és más esetek

A születési jegyekkel kapcsolatban gyakran idéznek egy különös drúz esetet is, amelyről Trutz Hardo német szerző számolt be Children Who Have Lived Before című könyvében, Eli Lasch izraeli orvos elbeszélése alapján. Az eset dokumentációja azonban nem mérhető Stevenson vizsgálataiéhoz: az eseményekről jelenleg nem áll rendelkezésünkre olyan elsődleges, függetlenül ellenőrizhető iratanyag, amelyből a történet valamennyi részlete visszaigazolható volna. 

Történetének ennek ellenére akkora ereje volt, hogy még a közösségét is meglepte. Egy hosszú, piros anyajeggyel a fején született. A drúzok hisznek benne, ahogy néhány más kultúrában is, hogy az anyajegyek kapcsolatosak a múltbeli élet haláleseteivel. Amikor a fiú elég idős volt ahhoz, hogy beszéljen, elmondta a családjának, hogy a fejét ért fejszecsapással ölték meg. 

A véneknél szokás, hogy elvisznek egy három éves gyereket előző életének otthonába, ha emlékszik rá. A fiú ismerte a települést, ahol élt, így odamentek. Amikor odaértek a faluba, a fiú emlékezett előző életéből a nevére. Egy helyi falubeli elmondta, hogy a férfi, akiről a fiú állította, hogy a reinkarnációja, négy évvel korábban tűnt el. 

A barátok és a család úgy gondolta, lehetséges, hogy ellenséges területre tévedt, ami néha előfordul. A fiú emlékezett gyilkosának teljes nevére. Amikor szembesült ezzel az emberrel, az állítólagos gyilkos elsápadt, mondta el Hardo-nak Lasch, de nem ismerte be a gyilkosságot. A fiú ezután azt mondta a véneknek, hogy elvihetnék oda, ahol a holttestet eltemették. 

Pontosan azon a helyen egy férfi csontvázat találtak egy sérüléssel a fején, ami megfelelt a fiú anyajegyének. A gyilkos fegyvert, a fejszét is megtalálták. Szembesülve ezzel a bizonyítékkel a gyilkos beismerte a bűncselekményt. Dr. Lash az egyetlen nem drúz, aki az egész folyamat során jelen volt.

Arthur Flowerdew és Petra 

A reinkarnációról szóló több száz történetből az egyik legkedveltebb következik most, Norfolkból, Angliából. Arthur Flowerdew tizenkét éves korától kezdve visszatérő képekről számolt be egy számára ismeretlen, sivatagos vidéken fekvő városról. Elmondása szerint tizenkét éves kora körül kezdtek megjelenni előtte sziklába vájt épületek, utcák, katonák és egy szűk kanyonon keresztül megközelíthető település képei. Különös módon bizonyos rózsaszínes-vöröses kövek is előhívták benne ezeket az emlékképeket.

Évtizedekkel később egy televíziós dokumentumfilmben meglátta az ókori nabateus várost, Petrát, és úgy érezte, felismerte benne a gyermekkorától látott helyszínt. Flowerdew azt állította, hogy korábban soha nem járt Petrában, és könyvekből sem tanulmányozta a várost. Utóbbi állítás azonban természeténél fogva ma már nem ellenőrizhető.

Története felkeltette a BBC érdeklődését, így hát a stúdió 1979. február 9-én Time Slip: The Petra Experiment címmel külön műsort szentelt az esetnek. A korabeli műsorismertető szerint a vállalkozás célja annak vizsgálata volt, vajon Arthur Flowerdew valóban „élt-e kétszer”. A vizsgálatba bevonták Iain Browningot, Petra egyik vezető brit szakértőjét.

Joan Forman későbbi beszámolója szerint Browning még Flowerdew jordániai utazása előtt részletesen kikérdezte őt Petráról, a BBC pedig előzetesen rögzítette a férfi állításait, hogy azokat később össze lehessen vetni a helyszínen tapasztaltakkal. Ez módszertanilag fontos részlet: ha a beszámoló pontos, Flowerdew egyes kijelentései nem a petrái látogatás után keletkezett visszaemlékezések voltak, hanem már az utazás előtt rögzített állítások.

Flowerdew többek között három konkrét helyet emelt ki. Beszélt egy különös, vulkán alakú szikláról a város közelében; egy kisebb templom környékéről, ahol állítása szerint előző életében, az i. e. I. században megölték; valamint egy építményről, amelyet egykori őrszobaként azonosított. 

A beszámoló szerint Petrába érkezve térkép nélkül is megtalálta az utóbbi helyet, és elmagyarázta, miként használták azt a katonák ellenőrzésére és szolgálatba jelentkezésére. Más, akkor még feltáratlan struktúrák helyére és feltételezett rendeltetésére is tett kijelentéseket. Ezeknek a részleteknek azonban nem mindegyikét sikerült független régészeti forrásból ellenőrizni. 

A vizsgálat után Browning mindenesetre figyelemre méltóan értékelte Flowerdew teljesítményét. Nyilatkozatát Joan Forman The Golden Shore című könyve őrizte meg, innen idézte később Szögyal Rinpocse is. Browning szerint Flowerdew számos további részlettel egészítette ki a képet, amelyek jelentős része összhangban állt az ismert régészeti és történeti tényekkel. A tudatos megtévesztést sem tartotta valószínűnek:

„Ahhoz, hogy valaki egy ilyen szövevényes, hamis leírást adjon visszaemlékezéseiről, egészen másfajta embernek kell lennie. Nem hiszem, hogy csaló. Nem hiszem, hogy rendelkezik annyi tudással, hogy ilyen szinten csalhasson.”

Arthur Flowerdew története nem tartozik az Ian Stevenson által vizsgált, szigorúbban dokumentált gyermekkori esetek közé. Ugyanakkor egyszerű folklórként sem intézhető el minden további nélkül: az 1979-es BBC-vizsgálat megtörténte és Iain Browning részvétele korabeli forrásból igazolható, Browning szakmai értékelése pedig arra utal, hogy az eset legalábbis több volt egy turista számára ismerős petrái látványosságok puszta felismerésénél.

Források: Joan Forman: The Golden Shore, Futura, London, 1989, 159–163.; Szögyal Rinpocse: The Tibetan Book of Living and Dying, 6. fejezet és jegyzetei; BBC East: Time Slip: The Petra Experiment, 1979. február 9.; Iain Browning: Petra, 1973. A BBC korabeli műsoradatában Flowerdew és Browning részvétele közvetlenül ellenőrizhető.

Shanti Devi

Nagy port vert fel a huszadik század első felében Shanti Devi visszaemlékezése. Egyesek azt vallják, hogy a huszadik század legjobban dokumentált esete. Történetéről könyvet is írtak, magyarul megjelent az Édesvíz kiadónál, Shanti Devi - Előző életem címen. Sture Lönnerstrand - a mű szerzője – azt vallja, hogy sokszor beszélt a kislány mindkét életéből származó rokonaival, valamint a vizsgálóbizottság tagjaival. 

Jómagam többször elolvastam Lönnerstrand lebilincselő könyvét, és mondhatom, hogy tényleg átütő erejű a sztori. Most lássuk pontokba rendezetten a tényeket:

1. Négyéves kora körül kezdett visszatérően egy másik életéről beszélni, és fokozatosan egyre több konkrét részletet közölt. 

2. A legkisebb nehézség nélkül odatalált korábbi inkarnációjának színhelyeire. Mathurában olyan helyeken igazodott el, ahol jelenlegi életében korábban nem járt. Felismerte Lugdi egykori otthonát és annak több részletét. Minden alkalommal, amikor úgy tűnt, hogy egyes kijelentéseivel melléfogott, rögvest kiderült, hogy ez csupán azért van, mert előző családjának tagjai az eltelt évek során a bútorokat és használati tárgyakat elmozdították, illetőleg kisebb átalakítást végeztek az épületeken. Egy, azóta lefedett kutat is hiányolt, amely a kövek eltávolítása után valóban előkerült. 

3. Beszédében már gyermekkorában feltűntek Mathurára jellemző kifejezések, és a későbbi vizsgálatok során is tanújelét adta a helyi nyelvhasználat ismeretének. 

4. Shanti korábban azt állította, hogy Lugdi 150 rúpiát rejtett el a ház egyik sarkában. A mathurai vizsgálat során megmutatta a helyet. A feltáráskor pénzt ugyan nem találtak, de mintegy harminc centiméter mélységben előkerült egy régi, föld alatti értéktároló (galla). Kedar Nath később közölte, hogy Lugdi halála után ő vette ki onnan a pénzt. 

5. Amikor Kedar Nath felkereste a családot, próbára tette Shantit: saját bátyjaként mutatkozott be. A kislány azonban nem fogadta el ezt az azonosságot, hanem korábbi férjeként azonosította. Korábban Kedar Nath unokatestvérét, Kanji Mal Chaubeyt is felismerte. 

6. Shanti felidézte azokat az ígéreteket, amelyeket Kedar Nath Lugdinak annak halálos ágyán tett. Többek között számon kérte rajta, hogy ígérete ellenére miért házasodott újra. Kedar Nath elismerte, hogy valóban tett ilyen ígéretet Lugdinak. (Shanti ezt már Kedar Nath delhi látogatásakor említette, tehát még a mathurai utazás előtt.)

7. Kedar Nath négyszemközt olyan, kizárólag kettejük házaséletéhez kapcsolódó kérdéseket is feltett neki, amelyekre adott válaszok saját elmondása szerint végül meggyőzték. 

8. A mathurai utazás során a vizsgálóbizottság tagjai végig kísérték, megfigyelték és feljegyezték felismeréseit és kijelentéseit. 

9. Szülei kezdetben nem ösztönözték Shantit arra, hogy állítólagos előző életéről beszéljen, és hosszú ideig a mathurai utazástól is vonakodtak. Arra sincs adat, hogy a család az ügyből jelentős anyagi hasznot próbált volna húzni. 

10. Az ügy Mahatma Gandhi figyelmét is felkeltette; a források szerint az ő tanácsára jött létre az a tizenöt tagú vizsgálóbizottság, amelynek tagjai között a korabeli indiai közélet tekintélyes személyiségei is helyet kaptak. A bizottság 1935 novemberében Shanti Devivel Mathurába utazott, ahol megfigyelték és feljegyezték a gyermek kijelentéseit és felismeréseit. Vizsgálatuk eredményét 1936-ban egy 26 oldalas jelentésben tették közzé, amelyben arra a következtetésre jutottak, hogy Shanti Devi esete Lugdi Devi reinkarnációját támasztja alá.

A történetet azonban már kortárs kritikusok is vizsgálták: Bal Chand Nahata az általa összegyűjtött anyagot nem tartotta elegendőnek a reinkarnáció bizonyítására. Évtizedekkel később Ian Stevenson a rendelkezésére álló források alapján legalább huszonnégy olyan kijelentést azonosított, amely megfelelt az ellenőrzött tényeknek. 

Kamaldzsit Kaur

Szögyal Rinpocse Tibeti könyv életről és halálról című művében részletesen ismertet egy különös pandzsábi esetet, amelynek forrásaként Kalsang Yeshi 1984-ben, a Dreloma folyóiratban megjelent beszámolóját jelöli meg. Az eset főszereplője Kamaldzsit Kaur, egy szikh tanító kislánya volt, aki kisgyermekként azt állította, hogy emlékszik egy Rishma nevű, tizenhat évesen elhunyt lány életére. 

A gyermeknek előző születéséről való meghökkentő emlékei felkeltették a dalai láma érdeklődését is, aki elküldte hozzá képviselőjét, hogy beszélgessen el a kislánnyal, és győződjön meg arról, hogy igaz-e amit mesél. Kamaldzsit Kaur Indiában, Pandzsábban egy szikh tanító lánya volt. Egy napon elment apjával a helyi falusi vásárba, s hirtelen azzal a kéréssel állt elő, hogy vigye őt egy másik, távolabbi faluba. Az apja meglepetten kérdezte, hogy miért. 

„Itt nincs semmim - válaszolta a kislány. - Ez nem az én otthonom. Kérlek, vigyél el engem abba a faluba. Az egyik osztálytársammal bicikliztünk, amikor elütött egy busz. A barátom azonnal meghalt. Nekem a fejem sérült meg, a fülem és az orrom. A baleset színhelyéről egy közeli kis házhoz vittek, s lefektettek előtte egy padra. Azután elvittek a falu kórházába. A sebeim nagyon véreztek, a szüleim és a rokonaim odajöttek hozzám. Mivel a helyi kórház felszerelése nem volt megfelelő a gyógyításomra, elhatározták, hogy elvisznek Ambalába. Amikor az orvosok azt mondták, nem lehet meggyógyítani, megkértem a rokonokat, hogy vigyenek haza.” 

Az apját megrázta a történet, s mivel lánya annyira erősködött, végül beleegyezett, hogy elviszi a másik faluba, bár azt gondolta, hogy az egész csak gyermeki szeszély. Együtt mentek el a másik faluba, ahogyan ígérte, s amikor közeledtek, a kislány felismerte a helyet.

Megmutatta, hogy hol ütötte el a busz, majd kérte, hogy üljenek riksába, s mutatta a hajtónak az utat. Amikor egy csoport házhoz értek megállította a riksát, s azt állította, hogy ott lakott. A kislány - s most már dühös apja - odamentek a házhoz, amelyről a gyerek azt állította, hogy abban korábbi családjával lakott. 

Apja - aki még mindig nem hitt neki - megkérdezte a szomszédokat, hogy lakott-e ott egy olyan család, mint amelyről Kamaldzsit Kaur beszélt, akik elvesztették egyetlen lányukat. Megerősítették a történetet, s a kislány elképedt apjának elmesélték, hogy Rishma [más források alapján Rehma], a család lánya 16 éves volt, amikor elütötte a busz, az autóban halt meg, amely otthonról a kórházba szállította volna. 

Az apát nagyon feldúlta a dolog, és azt mondta Kamaldzsitnek, hogy menjenek haza. Azonban a kislány bement a házba, elkérte az iskolai képeket, s örömmel nézegette. Amikor Rishma nagyapja és nagybátyjai hazaérkeztek, a kislány felismerte őket, s hibátlanul megmondta a nevüket is. Megmutatta, hogy melyik volt az ő szobája, s végigvezette apját a ház többi szobáján is. Azután elkérte a könyveit, két ezüst bokaperecét, két szalagját és új gesztenyebarna ruháját. 

A nagynéni megmagyarázta, hogy mindezek a dolgok Rishma tulajdonát képezték. Majd a kislány megmutatta, hogy hol lakott a nagybátyja, ahol még további tárgyakat ismert fel. Másnap meglátogatta valamennyi korábbi rokonát, s amikor eljött az idő, hogy még elérjék a hazafelé induló buszt, nem akart menni. Bejelentette apjának, hogy még ott akar maradni. Végül is, azért csak sikerült meggyőzni, hogy haza menjen. 

A család elkezdte összerakni a történetet. Kamaldzsit Kaurt tíz hónappal az után született, hogy Rishma meghalt. Bár a kislány még el sem kezdte az iskolát, gyakran úgy tett, mintha olvasna, s emlékezett valamennyi osztálytársának a nevére, akik Rishma iskolai fényképén szerepeltek. A legutolsó dolog, amire Kamaldzsit Kaur előző életéből emlékezett, a mentőkocsi lámpája volt, amint otthonról a kórház felé tartottak, ez lehetett az a pillanat, amikor meghalt.

Ami igazán sokatmondó talán az az, hogy Rishma családja elismerte, hogy bár ők maguk nem sokat tudtak saját vallásukról, s arról, hogy vajon a reinkarnáció elméletét elfogadják-e a szikhek, kételkedés nélkül meggyőzőnek érezték, hogy Kamaldzsit Kaur valójában az ő Rishmájuk volt.   

Omm Sety – Egy lélek emlékei az időn túl

Dorothy Eady (1904–1981), későbbi nevén Omm Sety, a reinkarnációval kapcsolatba hozott személyek között különleges, ugyanakkor nehezen értékelhető eset. Történetének számos figyelemre méltó részletét ugyanis csak évtizedekkel későbbi visszaemlékezésekből ismerjük, ezért esetében különösen fontos megkülönböztetni azt, ami rendkívüli, attól, ami bizonyító erejű.

Dorothy hároméves korában súlyos balesetet szenvedett: leesett londoni otthonuk lépcsőjén. A családi visszaemlékezések szerint az érkező orvos először halottnak vélte, később azonban a gyermeket már ébren találta. Ezt követően állítólag visszatérően arról beszélt, hogy „haza” szeretne menni, és rendkívüli érdeklődést mutatott az ókori Egyiptom iránt.

Későbbi beszámolók szerint hat-hét éves korában egy fényképen meglátta I. Széthi abüdoszi templomát, és azt állította, hogy ez az otthona. Egy későbbi életrajzi változat szerint azt is megkérdezte, hová tűntek a templom körüli fák és a kert. Évtizedekkel később a templom közelében valóban azonosították egy ókori kert maradványait. Nem ismert azonban olyan, Dorothy gyermekkorából származó korabeli dokumentum, amely a kertre vonatkozó kijelentést annak régészeti azonosítása előtt rögzítette volna.

Dorothy 1933-ban Egyiptomba költözött, és idővel az egyiptomi régészet megbecsült munkatársa lett. Selim Hassan és Ahmed Fakhry mellett dolgozott, rajzolóként, dokumentátorként és szerkesztőként is közreműködött régészeti munkákban. 1956-ban az Egyptian Antiquities Service Abydosba helyezte. 

Később azt állította, hogy egy korábbi életében Bentreshyt nevű fiatal nőként élt I. Széthi korában, ám e részletes történet jelentős része már felnőttkori spirituális élményei során bontakozott ki, Bentreshyt történeti létezését pedig nem sikerült függetlenül igazolni.

Omm Sety rendkívüli abüdoszi helyismeretéről több történet maradt fenn. Hanny El Zeini beszámolója szerint Dorothy helyesen jelölte meg az egykori templomkert helyét, ahol később növényi maradványokat és öntözésre utaló nyomokat találtak. 

Dorothy saját elbeszélése szerint pedig az Egyiptomi Régészeti Hivatal munkatársai egy alkalommal éjszaka tették próbára: világítás nélkül kellett megtalálnia a templom általuk megnevezett helyeit és jeleneteit. Miután első sikerét véletlennek tulajdonították, a próbát négy-öt alkalommal megismételték, és állítása szerint minden esetben a megfelelő helyre jutott. 

Mindkét történet figyelemre méltó, de egyikhez sem rendelkezünk olyan korabeli, független dokumentációval, amely kizárná az utólagos emlékezeti torzulást vagy más hétköznapi magyarázatot. 

Omm Sety története ezért nem sorolható a reinkarnáció legerősebben dokumentált esetei közé. Figyelemre méltó marad azonban az egész életét meghatározó, már gyermekkorában megjelenő Egyiptom- és Abydos-kötődés. Hogy ennek hátterében valóban egy korábbi élet emlékei álltak-e, arra a rendelkezésünkre álló források alapján nem adható bizonyító erejű válasz.

A világháborús pilóta

James Leininger története az Egyesült Államokból szintúgy a legimpozánsabb bizonyítékok közé sorolható. James szülei először meglepődtek, majd teljesen összezavarodtak, amikor kétéves fiuk, aki épp csak akkoriban látott neki a szavakat mondatokká fűzni, olyanokat kezdett kiabálni visszatérő rémálmai során, mint: „Zuhan a repülő! Tűz van! Kisember beszorult!” 

Az egyébként boldog és kiegyensúlyozott életet élő James éjszakáit horrorfilmbe illő jelenetek zavarták meg: visszatérő rémálmaiban egy vízbe zuhant repülő pilótafülkéjéből próbált kiszabadulni – sikertelenül. 

A szülők elhatározták, hogy megfejtik, mi történik a fiukkal, így hát nyomozásba kezdtek, amelynek eredménye végül lényük legmélyéig megrázta őket. Minél több részletet raktak össze a James által közvetített történetből, annál közelebb jutottak a megdöbbentő következtetéshez: a kisfiú James Huston, egy második világháborús amerikai pilóta életének eseményeiről beszél, aki 1945-ben, az Iwo Jima-hadműveletek idején, egy Chichi-jima elleni bevetés során vesztette életét, több mint hatvan évvel azelőtt. 

A lelkiismeretes kutatás és a veteránokkal, valamint a Huston család még élő tagjaival folytatott beszélgetések során a szkeptikus szülők egyre több olyan egyezéssel szembesültek, amelyeket nehéz volt egyszerű véletlennel magyarázni.

A történet különös súlyát nem önmagukban a repülőgépes rémálmok adják. James olyan részleteket is mondott, amelyek később egy konkrét második világháborús történethez vezettek. Azt állította, hogy repülőgép-hordozóról szállt fel, amelynek nevét „Natoma”-ként adta meg, és megnevezett egy másik pilótát is: Jack Larsent. 

A kutatás során kiderült, hogy a USS Natoma Bay valóban amerikai kísérő repülőgép-hordozó volt, Jack Larsen pedig ténylegesen pilótaként szolgált rajta. Még figyelemreméltóbb, hogy Larsen azon a bevetésen is részt vett, amelyen James M. Huston Jr. gépét lelőtték. James azt is állította, hogy gépét a motor környékén találat érte, majd a vízbe zuhant; a később felkutatott veteránok beszámolói Huston lezuhanásának több elemét ezzel összhangban írták le. 

Az eset ugyanakkor nem mentes a problémáktól. Az eset kronológiájáról komoly szakmai vita alakult ki. A kritikai vizsgálat ugyanakkor nem tünteti el az eset kemény magját. Különösen a Natoma Bay és Jack Larsen egymással összefüggő azonosítása marad figyelemre méltó, mert ezekre mindeddig nem sikerült egyértelmű hétköznapi információforrást kimutatni. 

James később kapcsolatba került Huston idős testvérével, Anne Barronnal is. A fiútól származó egyik különös részlet az volt, hogy az asszonyt nem Anne-nek, hanem „Annie”-nek nevezte; Barron szerint James Huston valóban így szólította őt. Még érdekesebb, hogy James egy olyan, Anne-ről készült festményt is említett, amelyet édesanyjuk festett róla. A portré valóban létezett, Anne padlásán őrizte, majd később elküldte Jamesnek. Ennek bizonyító erejét ugyanakkor korlátozza, hogy nincs olyan korabeli, független dokumentumunk, amely teljes bizonyossággal kizárná, hogy a Leininger család korábban hallhatott a kép létezéséről.

A Natoma Bay veteránjainak 2004-es találkozóján James általában nem ismerte fel Huston egykori bajtársait – ami közel hat évtized elteltével önmagában aligha tekinthető különösebben jelentős ellenérvnek. Egyiküket, Bob Greenwaltot azonban a beszámolók szerint a hangjáról azonosította. Ez érdekes mozzanat, de mivel jóval a család kutatásainak megkezdése után történt, és a körülmények nem kontrolláltak, önálló bizonyítékként csak óvatosan értékelhető.

A Tarandus kiadó A túlélő címen megjelentette a fiúról szóló könyvet, de létezik róla dokumentumfilm is.

Reinkarnációról szóló filmek

Elsőként említeném azt az alkotást, amelyet egy valós történet alapján megírt forgatókönyvből készítettek. A film A tegnap gyermekei címmel került mozivászonra, és Jenny Cockell esetét dolgozza fel, aki gyermekkorától fogva elég tisztán emlékezett egy írországi élet mozzanataira. Egy sokgyermekes családban élt Mary Sutton néven egy Dublintól északra fekvő faluban. Jelen életében végzett nyomozása eredményeként meglelte előző életbeli - már élemedett korban lévő - gyermekeit. Ha a Kedves Olvasó első kézből szeretné hallani a tényeket, akkor javaslom a következő beszélgetés teljes szövegét: 

Jenny Cockell interjú

Merőben más tálalás „A szem tükrében”. Eredeti címe egy angol szójáték: IOrigins. Felettébb találó, hiszen a főszereplő, Ian Gray molekuláris biológusként dolgozik egy speciális kutatási területen. A szemek megszállottja, ezen keresztül kutatja az emberi lét keletkezését.

Elkötelezett evolucionista, akinek feltett szándéka, hogy olyan felfedezést tegyen, amellyel megcáfolhatja a természettudomány újhullámos elméletét, az Intelligens Tervezettséget. Az életében azonban olyan váratlan és drámai események történnek, amelyek arra kényszerítik, hogy Indiába utazzon, és szembenézzen azzal az eshetőséggel, hogy egész eddigi létszemlélete és tudományos munkássága romba dőlhet. Ez a film fikción alapszik, és korunkhoz híven számos jelenete meglehetősen naturalista, de kétségtelenül megtekintésre érdemes.

„A Cafe de Flore”-ban csak a végén csattan az ostor. Addig a reinkarnáció szempontjából totálisan érthetetlennek tűnik a sztori.  Két párhuzamos világ, két párhuzamos történet. Az egyik Jacqueline-ről szól, a fiatal anyáról, aki Párizsban él a múlt század hatvanas éveiben, és egyedül neveli a Down-szindrómás fiát. A másik történet napjainkban játszódik az Atlanti-óceán másik odalán. A kanadai Montreálban élő disc-jockey sikeres a szakmájában, ám ehhez az kellett, hogy az ifjú barátnője kedvéért elhagyja a feleségét. 

Zárógondolat - A bizonyítékok súlya

A büntetőjogban olykor néhány szavahihető tanú vallomása, közvetett bizonyítékok és tárgyi adatok egybehangzó rendszere is elegendő lehet ahhoz, hogy egy bíróság valakit minden kétséget kizáróan bűnösnek találjon. 

Jóllehet, a természettudomány egészen más szabályok szerint működik, mégis felvetődik egy kényelmetlen kérdés. Mi történik akkor, amikor nem egyetlen különös beszámoló áll előttünk, hanem egymástól független esetek sokasága; amikor a tanúvallomások mellett előzetesen rögzített kijelentések, dokumentumok és utólag ellenőrizhető adatok is rendelkezésre állnak; és amikor az egyszerűbb magyarázatok – tévedés, csalás, véletlen egybeesés, forrásamnézia vagy környezeti befolyás – az esetek egy részében nem adnak kielégítő választ?

A rendkívüli állítások joggal igényelnek rendkívül erős bizonyítékokat. De hol húzódik az a határ, ahol a bizonyítékok mennyisége, minősége és egymástól való függetlensége már maga válik rendkívülivé? Egyetlen eset aligha bizonyítja a reinkarnációt. Tíz vagy száz különös eset sem feltétlenül. De ha minden egyes esetet kizárólag azért vetünk el, mert önmagában nem elegendő egy ennyire alapvető következtetéshez, könnyen olyan helyzetbe kerülhetünk, amelyben semmilyen mennyiségű egyedi bizonyíték nem képes átlépni az elfogadás küszöbét.

Talán ezért nem az a legfontosabb kérdés, hogy a reinkarnációt sikerült-e már „bebizonyítani”. Sokkal inkább az, hogy a rendelkezésünkre álló esetek összessége indokolja-e, hogy a lehetőségét komoly, vizsgálatra érdemes hipotézisként kezeljük. Erre a kérdésre pedig talán már nehezebb egyszerűen legyintéssel válaszolni.

Kedves Olvasó!

Legyen Áldás az életeden és az Utadon.