Talán a történelem legkülönösebb, legtöbbet vizsgált, és a leginkább vitatott relikviájáról beszélünk, amelynek már a feltételezett utazása is rendkívül kalandos, Jeruzsálemtól Edesszán és Konstantinápolyon át Nyugat-Európáig. A most rendelkezésre álló ismeretek alapján akár megszavazzuk a bizalmat, hogy ez Jézus személyéhez kapcsolódik, akár tagadni szándékozunk, egyvalami elengedhetetlenül fontos: legyünk körültekintőek a vizsgálódásban, mielőtt ítéletet hoznánk. Jómagam több ismeretterjesztő film felhasználásával szerkesztettem ezt a rövid bejegyzést, és reményeim szerint az újabb és újabb kutatások fényében időről időre korrigálhatom majd.

A kép, mint térinformációs negatív

A test ábrázolása egyáltalán nem középkori stílusú, mert azok a Krisztus-ábrázolások szinte mindig idealizáltak:

• tenyéren átvert szegek,

• nyugodt póz,

• esztétikus vérzés.

A klasszikus művészet évszázadokon át hibásan ábrázolta Jézust a kereszten. A lepel alakjának esetében viszont hiteles a megjelenítés. A kéz sebek nem a tenyérben, hanem a csukló táján jelennek meg. Modern kísérletek szerint a tenyéren átszúrt test leszakadna, a testsúly nem tartható meg. Ezt igazságügyi vizsgálatok a 20. században erősítették meg. 

Ezzel magyarázható az is, hogy a lepel képén csak négy ujj látszik. A hüvelykujjak takarásban vannak. Méghozzá azért, mert az orsócsont és a singcsont között ütötték át a szöget, eltalálva ezzel a középideg egyik elágazását. Aminek következtében az ideget ért nyomás hatására a hüvelykujj görcsbe rándult és befordult a tenyér irányába.

A lepel képe néhány rendkívül szokatlan tulajdonságot mutat:

• nincs festék, tinta vagy hőhatás (utóbbit onnan lehet tudni, hogy a vásznat ultraibolya fényben is megvizsgálták, és kizárólag a tűzvész által roncsolt részek fluoreszkáltak, a kép viszont nem)

• nincs irányított ecsetmozgás

• a kép egy negatív (mint egy fotónegatív)

• valódi 3D információt hordoz (VP-8 képelemző eredménye)

• nem torzul úgy, mint egy testlenyomat

• nincs gázképződésre utaló nyom
  
  

A lepel egyik kategóriába sem illik teljesen.

• nem klasszikus kontaktus,

• nem klasszikus sugárzás,

• nem klasszikus kémiai reakció.
  
  

Ez a kombináció egyetlen ismert képalkotási módszerre sem illik.

• Normál festmény: nincs 3D adat.

• Normál lenyomat: torzult.

• Normál fotó: perspektivikus.

Úgy viselkedik, mintha egy háromdimenziós fizikai állapot információja rögzült volna egy kétdimenziós hordozón. Ray Downing számítógépes grafikus és csapata több hónapnyi munkával dekódolta a lepel információs adatbázisát, és képesek voltak szoftveres feldolgozást követően megjeleníteni a testet. Ezek után az arcról - a digitális kép alapján, tényleges anyagból - nyomtattak egy háromdimenziós modellt. Majd annak érdekében, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy valóban a lepelbe burkolt arc eredeti formáját sikerült anyagba önteni, ezt a fej szobrot beszkennelték, és a digitalizált képet rávetítették a lepel háromdimenziós arcára. Az illeszkedés tökéletes volt.

Ha feltételezzük, hogy ez egy ténylegesen egykor élt ember halotti leple, akkor megfigyelhető egy rendkívüli furcsaság. Mégpedig az, hogy nincs bomlásnyom. Mintha a test rövid ideig lett volna jelen. Ez az egyik legnehezebben magyarázható adat. 

Egy valódi holttest:

• gázokat termel,

• elszínezi a textilt,

• diffúz foltokat hagy.

A modern technológiák és a mesterséges intelligencia elemzése

A Vatikán által megrendelt spektroszkópiai elemzés azonosította az elszíneződés kémiai összetételét. A kép oxidált és dehidratált cellulózból állt. Mégpedig úgy, hogy a lenfonalaknak csupán egy hihetetlenül vékony rétege színeződött el, mintegy 200-600 nanométeres sávban. A rostok belseje érintetlen. Ez az emberi hajszál vastagságának a töredéke. Ha egy borotvát végighúznánk a lepel felszínén, a nyomat eltűnne. Csak az összehasonlítás kedvéért: Még a modern festési technikák is milliméterekben mérhető mélységben hatnak az anyagra, nem pedig mikronokban. 

Ezután a kutatók az UV abszorpciós adatokat összevetették az emberiség történelmének 3000 évét felölelő ismert művészeti technikák adatbázisával. Nem találtak egyezést. Majd kiterjesztették a keresést a természetes folyamatokra is, úgymint penészgomba, bakteriális bomlás, vegyszerek, hőkárosodás. Megállapították, hogy egyik sem hozhatta létre a vásznon látható elváltozást.

Bár a mesterséges intelligencia eredményeit illetően néhány tudós - talán teljesen jogosan - óvatosságra int, a teljesség kedvéért most megemlítek valamennyit ezen megállapításokból. Az AI egy rejtett digitális információ réteget észlelt. Halvány geometriai szimmetriákból és ismétlődő matematikai arányokból álló komplex rendszert. Egy olyan strukturált rendet, aminek semmi köze egy ember képéhez. Mintha egy rejtett vízjelet, vagy szellemszerű tervrajzot találnánk a szövet mélyén. A minták annyira következetesek, mintha egy algoritmus generálta volna őket. Ezt szinte lehetetlen sajátkezűleg elérni bármilyen művésznek. Ellenpróbák végzése után megállapították, hogy a geometriai szerkezet egyedülálló, tehát semmilyen más művészi alkotásban sem lelhető fel. 

A pixel-intenzitás elemzése kimutatta, hogy a fényesség arányos a test–vászon távolsággal. A kép tehát nem kontakt-alapú, hanem távolságfüggő energiaeloszlás eredménye. Magyarul: a vászon különböző pontjai különböző intenzitást kaptak - attól függően, milyen messze voltak a testtől. Ez inkább hasonlít topografikus szkennelésre, mint lenyomatra. Ez döbbenetes, mert egy hamisító képtelen lenne valós mélység információt kódolni a képbe.

• normál festmény → nincs térmélység

• fénykép → perspektivikus torzulás

• lenyomat → deformált kép

Ha valóban energia hozta létre a képet, akkor annak:

• rendkívül rövid ideig kellett hatnia,

• a testre merőlegesnek kellett lennie,

• nem melegíthette fel az anyagot.

Néhány fizikus szerint a lepel nem a test anyagát, hanem a test fizikai konfigurációját rögzíthette. Ahogy egy részecskenyom-detektor. A kép távolságfüggő, nem torzult, globálisan koherens, rendkívül rövid eseményre utal. Bármilyen jelenség hozta is létre, az kvázi információs visszhangot hagyott maga után. Ez inkább hasonlít egy mezőösszeomlás térképére, mint fizikai érintkezésre. Ennek okán néhány kutató „proto-holografikus” jelenségről beszél. A lepel képe egy nem-egyensúlyi esemény lenyomata, kvázi fizikai paradoxon. Ez az oka annak, hogy sok kutató „radiációs hipotézisről” beszél. Mintha a képet létrehozó fény magából a testből sugárzott volna, méghozzá nem sugarasan, hanem merőlegesen. 

A mesterséges intelligencia felfedezte, hogy a kép információkat tartalmaz a férfi testének belső szerkezetéről. Mintha a kép egy fotónegatív és egy röntgenfelvétel kombinációja lenne. Egyes fizikusok szerint ahhoz, hogy egy háromdimenziós tárgyról ennyire tökéletes kétdimenziós kép készüljön, a kétdimenziós adathordozónak keresztül kell haladnia a háromdimenziós objektumon. Vagyis a szövetnek át kellett esnie a testen. A lenyomat úgy keletkezett, hogy a test átlátszóvá vált a környezete számára. Ennek okán egyes kutatók szerint a kép bizonyos sajátosságai összhangban állhatnak a keresztény feltámadásról alkotott elképzelésekkel.

De van itt még egy érdekesség. A vászon meglehetősen jó állapotban maradt fenn 2000 éven át. A rostok szokatlanul erősek, minden súlyos fizikai behatás ellenére. Az ugyan igaz, hogy ez még nem nevezhető páratlan esetnek. Ha a lepel valóban hosszú ideig száraz környezetben volt, időnként elfalazva, kevés fény érte, akkor az önmagában is jelentősen lassíthatta az öregedést. Ez inkább a rajta lévő kép miatt fontos, hiszen arról már bebizonyosodott, hogy rendkívül sekély felületi oxidáció eredménye. Mintha az a bizonyos energia kitörés, ami a képet létrehozta, egyúttal tartósította volna az anyag hajszálvékony felszíni rétegét.

Rekreációs kísérlet

Az ENEA Kutatóközpont megkísérelt hasonló „képalkotó” mechanizmust teremteni. Öt éven át próbálkoztak mindenféle módszerrel annak érdekében, hogy lenvászon anyagon képesek legyenek olyan elváltozást létrehozni, mint amilyen az eredeti leplen látható. Alkalmaztak forró tárgyakat, savat, pigmentet, perzselést, de mindegyik metódus a lepeltől eltérő elváltozást eredményezett. Túlzottan mélyre hatolt az anyagba, és roncsolta a szerkezetét.

Egyetlen technológia bevonásával sikerült hasonló hatást elérni, ez pedig az erős excimer lézer besugárzás (rövid ultraibolya fényimpulzusok vákuumban). Ezen a módon sikerült egy olyan elszíneződést létrehozni, amely meglehetősen hasonlított a lepel oxidációs felületéhez. De ezt csupán egy néhány négyzetcentiméteres pici anyagon tudták realizálni. A Mesterséges Intelligencia bevonásával megállapították, hogy a lepel teljes felületének elszíneződéséhez 34 billió watt energia szükségeltetne. Ráadásul ennek a koncentrált fényhatásnak 140 milliárdod másodpercig kellene tartania, hogy az anyag ne égjen el azon nyomban. Nyilvánvaló, hogy ez a jelenlegi technikai lehetőségek mellett totálisan kivitelezhetetlen.

A leplen talált anyagok elemzése

DNS

A DNS-vizsgálatok érdekesek és látszólag kompatibilisek a Jeruzsálem–Edessza–Konstantinápoly útvonallal, de nem szolgáltatnak olyan erős bizonyítékot, amely önmagában eldöntené a lepel korának vagy eredetének kérdését. Ezeket az adatokat úgy is értelmezhetjük, hogy azok inkább támogatják, semmint cáfolják a korai eredetet.

Vérfoltok

UV fény hatására a hemoglobin -  a benne foglalt vastartalom miatt - jellegzetes fluoreszkáló jelet bocsát ki a narancsvörös spektrumban. Tehát ez az egyik nagyon erős bizonyíték arra nézve, hogy itt ténylegesen vérrel van dolgunk, nem pedig festékkel, vagy egyéb kémiai anyagal. A spektrális analízis azonban kimutatott egy anomáliát is. Mégpedig az extrém magas bilirubin szintet. Emiatt maradt piros a vér, ezért nem barnult meg. Ez megfelel annak a körülménynek, hogy a kivégzett személyt előzőleg erős sokk, fizikai kínzás, illetőleg érzelmi trauma érte. Emiatt szabadult fel a májban nagy mennyiségű bilirubin. A vér szérumalbumint is tartalmazott. Egy olyan fehérjét, amely a véralvadáskor elválik a vörös vértestektől és érintetlen marad. Ez a leválás egy tiszta sárgás gyűrűt hoz létre a megszáradt foltok körül, ami UV fény alatt látható csupán. A középkori művészek nem tudhattak erről, hiszen ezt a jelenséget csak a 18. században dokumentálták.

Összességében pedig megállapítást nyert, hogy a sebmintázat, és a vér áramlási jellemzői a keresztre feszítés körülményeit igazolják. A testen több, mint 100 ostorcsapás nyoma látható. Az elemzések szerint ezek a római flagrum nevű eszköztől származnak, amelynek bőrszíjai végébe ólomdarabokat fontak. Ez nem csupán a bőrt sértette fel, de széttépte az izomzat és a kötőszövetek egy részét, mérhetetlen fájdalmat és bő vérzést okozva. A mintázat két különböző ütő személyre utal, eltérő magasságból, váltakozó oldalról. 

Egyértelmű vérnyomok láthatóak a fej körül. (Senkiről nem tudunk, akit a keresztre feszítés előtt töviskoronával láttak volna el.) Az ötödik és hatodik borda között nagy vérfolt látható. (A lándzsaszúrás nyoma – ez sem jellemző, mert a lábszárakat szokták eltörni.)

A leplen biomechanikailag hiteles kivégzési sérülések ismerhetőek fel. Ez kriminalisztikai logika, nem ikonfestészet. Megint csak azt mondhatjuk, hogy a középkori művészek nem voltak tisztában ezekkel az anatómiai részletekkel, amelyek megegyeztek a traumás vérzés modern törvényszéki felfogásával.

Ha valaki a középkorban hamisítványt készített volna, akkor több problémával szembesül:

• a bilirubint még nem ismerték

• a szérumudvar jelenségét nem ismerték

• a modern törvényszéki hematológia nem létezett

• a véráramlási mintázatok jelentős része ismeretlen volt
  
  

Gyakorta elhangzó felvetés, hogy miért tűnnek ennyire szabályosnak a foltok? Jószerivel azt várnánk, hogy ha egy véres testet textilbe csavarnak, akkor ez maszatolódást, elkenődést idéz elő. A leplen viszont sok vérfolt meglepően éles. Erre az lehet a magyarázat, hogy a vér részben már alvadt volt, részben szérumot választott ki. A vászon csak a felszínt érintette, ezért nem történt mély beszívódás.

De van itt még egy rendkívül fontos dolog: a lepelnek azon a területein, ahol vérfolt látható, gyakran nincs képi információ. Mintha a vér "maszkolta" volna a képződési folyamatot. Ebből az következik, hogy először került a vér a testről a lepelre (és ivódott be a rostok közé), a kép csak később jött létre. Egy hamisítvány esetében először kerülne a vászonra a test képe, aztán a vér. Azért fontos ezzel tisztában lenni, mert létezett egy hipotézis, miszerint Leonardo Da Vinci alkotta a képet egy camera obscura (középkori lyukkamera) segítségével. Ráadásul itt nem csupán az a kitétel fontos, miszerint a vérfoltok alatt nincs képi információ, hanem az is, hogy a camera obscura által létrejött kép nem egy fotónegatív. Legalábbis alapesetben nem. Mélységi információt pedig végképp nem tartalmazhat.

Több vizsgálat szerint a leplen található vérmaradványok AB vércsoportra utalnak. (A világon nagyon ritka, de a korabeli zsidóság körében egészen gyakori). Azonban a minta rendkívüli kora és a lehetséges szennyeződések miatt ezt a következtetést a tudományos közösség nem fogadja el egyhangúlag. Számos tudós úgy érvel, hogy az ilyen régi vér esetén nagyon bizonytalan minden olyan megállapítás, amelyik a vércsoportra utal. Ha a lepel valóban közel 2000 éves, akkor a vörösvértestek régen szétestek, a sejtfelszíni antigének nagyrészt lebomlottak. Márpedig az AB0-rendszer meghatározása eredetileg ezekre épül. 

A nagyon óvatos kutatók még arra sem látnak egyértelmű igazolást, hogy ez emberi vér. Igaz ugyan, hogy a DNS vizsgálatok során emberi DNS nyomokat találtak, ugyanakkor fontos azt is figyelembe venni, hogy a minták erősen szennyezettek (izzadság, zsír, könny, stb.), a genetikai nyomok nagy része későbbi eredetű is lehet.

Pollenek

Az azonosított növények közül csak 17 európai, a többi egészen máshonnan származik. Közel-Kelet, Törökország. Sőt, közülük néhány csupán Izraelben létezik, mégpedig egy keskeny sávban, Jeruzsálem és Jerikó között. Ezek között egyetlen faj pollenje volt domináns, ez pedig a Gundelia Tournefortii, egy tüskés sivatagi bogáncs. Pontosan az a növény, amelyikből a töviskoszorút fonták. Ezek leginkább Max Frei kutatásai alapján váltak ismertté.

Ugyanakkor a kritikusok szerint:

• nem volt elég szigorú a mintakezelés

• nem minden mintát archivált megfelelően

• több lépés utólag nem rekonstruálható (a modern tudományban ez komoly gond)

• a pollenek könnyen vándorolnak (egy pollen jelenléte nem bizonyítja, hogy a lepel valaha azon a helyen járt) 

• a növényazonosítás sem mindig egyértelmű, a pollenszemcsék sokszor nagyon hasonlóak (egyes botanikusok szerint bizonyos fajok nem különíthetők el teljes bizonyossággal)
  
  

Ásványi anyagok

Egyes ásványi maradványok és aragonitszemcsék összeegyeztethetők Jeruzsálem és a Holt-tenger környékének geológiai viszonyaival. A szkeptikusok többsége nem vitatja ugyan, hogy aragonit van a leplen, inkább úgy teszik fel a kérdést, hogy valóban egyedinek tekinthető-e a jeruzsálemi aragonit? Sokan azt mondják:

• hasonló aragonit Európa más helyein is előfordul,

• a korai összehasonlító mintaszám túl kicsi volt,

• nem bizonyított, hogy kizárólag Jeruzsálemre jellemző.

Ezért ma a geológusok többsége nem tekinti lezártnak az ügyet.

Alan és Mary Whanger, illetőleg Joseph Kohlbeck munkásságát követően még egy olyan kijelentés is napvilágot látott, miszerint a leplen a talpak, térd, orr környékén a legnagyobb a mészkőpor koncentrációja. (Pont azokon a területeken, ahol a kereszt hordozása és az esés miatt érinkezett a talajjal.)  A probléma az, hogy ezek a vizsgálatok nem a mai értelemben vett nagy felbontású, teljes felületre kiterjedő kémiai térképezések voltak. Az ásványi szemcsék jelenléte érdekes, de az eloszlás nem eléggé dokumentált ahhoz, hogy ilyen konkrét következtetéseket lehessen levonni. 
Ezért a kritikusok szerint nehéz megmondani:

• valóban ezek-e a maximumok

• vagy csak ezeken a helyeken vizsgálták részletesebben
  
  

Víznyomok

Talán mondani sem szükséges, itt sincs teljes egyetértés. De nézzük először az általánosan elfogadott tézis előzményeit. Ez pedig nem más, mint a chambéry-i tűzvész (1532). Mivel a lepel egy ezüst ereklyetartóban feküdt - amelyiknek az anyaga részben megolvadt - a forró fém átfolyt a textília rétegein. A megolvadt ezüst egyszerre több rétegen égette át a vásznat. Ezért látjuk ma a jellegzetes háromszög alakú, szimmetrikus, sorba rendeződő égési lyukakat. Nos, a legszélesebb körben elfogadott elképzelés szerint az oltás munkálatainak során keletkeztek a ma látható víznyomok.

Egy kutató azonban észrevette, hogy bizonyos vízfoltok feltűnően szabályosak, egyes hajtási vonalakhoz nagyon jól illeszkednek, és némelyikük nehezen magyarázható pusztán felülről érkező oltóvízzel. Ekkor merült fel az a gondolat, hogy a lepel talán korábban is nedvességet kapott. Ha valóban Edesszában, vagy valamilyen közel-keleti rejtekhelyen volt hosszú ideig elfalazva, akkor egy agyagedény vagy kőedény használata kézenfekvő lehetne. Ezen eshetőség igazolására végzett egy rendkívül egyszerű kísérletet. Egy teljesen szűz vásznat összehajtogatott és egy olyan agyagkorsóba helyezte, amelynek az alján víz állt. Ezután enyhén megdöntötte az edényt, majd kivette és széthajtotta a vásznat. A torinói lepel foltjaihoz meglepően hasonlatos eredményt kapott. Az agyagkorsó nem igazán középkori megoldás, inkább utal az ókorra. Amiképp a Holt-tengeri tekercseket is ehhez hasonlatosan tárolták. Értelemszerűen önmagában ez még nem bizonyíték, inkább csak figyelemreméltó adalék.

Amiről kevesebb szó esik

Gyógynövények

Ha valaki elfogadja a János-evangélium beszámolóját (Jn 19:39-40), akkor Nikodémus mintegy 100 római fontnyi (kb. 30–35 kg) mirha és aloé keveréket vitt a temetéshez. Ésszerű felvetés, hogy ha a mészkőport és a polleneket kimutatták, akkor ilyen mennyiségű gyógynövénynek egyértelmű nyomot kellett volna hagyni maga után. De nincs általánosan elfogadott bizonyíték arra, hogy a leplen jelentős mennyiségű mirha vagy aloé maradvány lenne. Ez azért fontos, mert a STURP-kutatók (1978) kifejezetten kerestek különböző szerves maradványokat, gyantákat, olajokat, festékeket, kötőanyagokat stb.

Arra a kérdésre, hogy ez miért van így, több elképzelés létezik:

• Nem biztos, hogy a fűszerek közvetlenül a testre kerültek 

• János száma teológiai túlzás is lehet

• A lepel nem feltétlenül a teljes temetési rendszer része 

Mit tudunk első századi zsidó temetkezésekről? (Josephus, rabbinikus hagyományok, régészeti leletek alapján általában):

1. a testet megmosták

2. olajokkal vagy illatszerekkel kezelték

3. lenvászonba csavarták

4. aromás anyagokat helyeztek a textíliák közé

5. a testet sírkamrába tették

A források jelentős része nem azt írja le, hogy a testet vastagon bekenték mirhával és aloéval, hanem hogy a fűszereket a leplek közé, illetve a test köré helyezték. Az bizonyos, hogy az első századi zsidók nem végeztek egyiptomi értelemben vett balzsamozást. A fűszerek szerepe elsősorban tiszteleti, illatosító és részben fertőtlenítő jellegű volt. A történészek azt is elképzelhetőnek tartják, hogy a fűszerek egy része a sírkamrában volt elhelyezve.

Azok a bizonyos pénzérmék

Az 1970-es évek végén a digitális képfeldolgozás úttörői, köztük Giovanni Tamburelli figyeltek fel arra, hogy a szemek környékén kör alakú mintázatok lehetnek. A legismertebb kutató azonban Francis Filas lett. Ő nagyított felvételeken a jobb szem környékén négy betűt vélt felfedezni: UCAI, illetve egy jellegzetes pásztorbot-szerű szimbólumot (lituus).

Miért volt ez fontos? Azért, mert Pilátus bizonyos bronzérméin szerepelt a lituus szimbólum, valamint Tiberius császár neve görögül.
Normál esetben a felirat: TIBERIOU KAISAROS (Tiberius Caesaré) lenne.
Filas szerint a leplen látható "UCAI" ennek egy részlete lehetett. Azt állította, hogy a leplen nem a szabályos "KAI", hanem valami olyasmi látható, mint "CAI", vagyis a görög "K" helyett "C".

Ez sokáig problémát jelentett. A kritikusok azt mondták, hogy ez egyszerűen nem létező felirat. Aztán jött a fordulat. Filas és más kutatók később olyan Pilátus-prutákat mutattak be, amelyeken valóban megjelent ez a furcsa feliratváltozat. 

Az ő állításuk szerint nem egy elméleti érméről van szó, hanem létező veretekről, amelyeket Tiberius uralkodásának 16–18. évében vertek. Vagyis nagyjából Kr. u. 29–32 között. Ezért a lepelpárti kutatók ezt az egyik legerősebb részletnek tekintették, mondván, hogy egy középkori hamisító nem ismerhetett egy ritka Pilátus-kori verethibát.

A valódi probléma azonban az, hogy a betűk:

• rendkívül aprók (néhány milliméteresek)

• a kép zajos részéből származnak

• erős kontrasztmanipuláció után jelennek meg

Ezért szerintük könnyen felléphet a pareidolia jelensége. Vagyis az agy mintázatokat lát bele véletlenszerű formákba. Ugyanez történik, amikor valaki arcot lát egy felhőben. Számos kutató szerint az "UCAI" nem objektíven olvasható felirat, hanem képfeldolgozási interpretáció.

Létezik továbbá még egy gond. A szemre helyezett pénzérmék szokása jól ismert a görög-római világban, viszont a zsidó temetkezéseknél az első századi Júdeából kevés közvetlen bizonyíték van arra, hogy ez általános szokás lett volna. Ezért egyes történészek már magát az alapfeltevést is vitatják.

Kormeghatározási kísérletek és teóriák

Az 1988-as C-14 radiokarbon teszt szerint a lepel kora 1260-1390 közé tehető. De ennek a vizsgálatnak már a körülményei is problémásak voltak. A protokoll szerint több különböző helyről kellett volna mintát venni, ehhez képest egyetlen helyről vettek, mégpedig a lepel egyik sarkáról. (Ami értelemszerűen a legszennyezettebb helyek egyike.) Amint évtizedekkel később kiderült, ez egy javított sarok volt, amelyben a klarissza apácák által beleszőtt pamutszálak keveredtek az eredeti lenszálakkal. Ráadásul befestették és gumiarábikummal zárták le, hogy illeszkedjen az öreg lenvászonhoz. Mindezt a kutatás vezetői még tetézték azzal, hogy az eredményeket torzítottan közölték. (Erre is később derült fény. A közzétett 95%-os pontosság helyett ténylegesen kb. 70% körüli konzisztenciáról beszélhetünk.)

Időközben más kormeghatározási módszerrel (WAX S – nagylátószögű röntgenszórás) is vizsgálták a leplet. A cellulóz lebomlási görbét több ezer olyan vászonmintával hasonlították össze, amelyek kora régészetileg biztonságosan behatárolt. A középkori mintákkal az egyezés nulla százalék, az izraeli Maszada erődből származókkal viszont tökéletes az egybeesés. Ha ez így van, akkor a lenvászon 2000 éves, és Tiberius császár korában szőtték a Közel-Keleten.

Az utóbbi években több, egymástól független módszer is az ókori kor irányába mutatott:

• mechanikai öregedésvizsgálatok,

• FTIR-alapú vizsgálatok (Fourier-transzformációs infravörös spektroszkópia),

• textiltörténeti elemzések.

Ezért a lepel hitelességét támogató kutatók azt mondják: ha négy-öt különböző módszer ugyanabba az irányba mutat, azt már nem lehet egyszerűen figyelmen kívül hagyni.

De a lepel korához egy másik úton is közelíthetünk. Mégpedig a vér alapján, a hemoglobin lebomlási folyamata alapján. A lebomlás sebessége a környezeti feltételektől függ, de kiszámítható mintákat követ. A lepel vérének markerei nem egyeztek meg a középkori leletekkel. A hemoglobin szerkezete sokkal régebbi korra utalt.

Ugyanakkor a szkeptikus oldalnak erre is van válasza. A hemoglobin lebomlása rendkívül környezetfüggő, befolyásolja a hőmérséklet, nedvesség, oxigénellátottság, fényhatás, mikroorganizmusok, a textil kémiai állapota. Ezért ugyanannyi idős két vérminta egészen más állapotban lehet.

Az oviedói kendő (sudarium)

A Spanyolországban őrzött vásznon - amelyet arctörlő kendőként ismerünk - nincs testkép, csupán vér-és folyadékfoltok. De a vércsoport nagy valószínűséggel ugyanúgy AB, mint a leplen. Amikor a két fotót, polarizált képalkotó technikákkal egymásra helyezték, 70 megfelelési pontot azonosítottak. Az orr hossza - amelyet folyadékáramlási mintákból mértek -, hozzávetőlegesen 8 cm, pontosan úgy, mint a torinói lepel esetében. A fej hátsó részén lévő tövisszúrás okozta sebek tökéletesen illeszkednek. A jelenlegi történelmi ismeretek szerint az oviedói kendő története visszavezethető a 7. századig. A történeti lánca sok szempontból jobb, mint a torinói lepelé. A hagyomány szerint az útvonala: Jeruzsálem → Észak-Afrika → Hispánia → Oviedo. Mivel a két szövetet soha nem tárolták azonos földrajzi helyen, ez a tény már önmagában erősen megkérdőjelezi a középkori hamisítvány teóriát.

Pray kódex

No de létezik még egyéb összefüggés is, mégpedig magyar vonatkozással. Keletkezése 1192 és 1195 közé tehető, tehát bőven megelőzi C-14 által meghatározott idősávot. A rajzolónak már évtizedekkel a radiokarbonos korhatár előtt látnia kellett az eredeti leplet. Feltehetően Konstantinápolyban, ahol 1204-ig, a negyedik keresztes hadjáratig őrizték, és ahol a magyar királyi család kíséretének tagjai is megfordulhattak. A kódex miniátora olyan egyedi, specifikus részleteket örökített meg a textílián, amelyek kizárják a véletlen egybeesést:

Melyek ezek?

• A sírban fekvő lepel felületét a művész jellegzetes halszálkás mintázattal (cikkcakkos vonalakkal) ábrázolta. A torinói lepel anyaga egy rendkívül ritka, 3:1 arányú halszálka-mintás lenvászon szövés. Nem bizonyítja ugyan az első századi eredetet, de jellegében inkább az ókori leletekkel mutat hasonlóságot.

• Az L-alakú égési lyukak: Az alsó képen az összehajtott leplen tisztán kivehető négy darab kis kör, amelyek egy fordított „L” betűt formáznak. A torinói leplen pontosan ugyanilyen elrendezésben találhatók meg ezek az úgynevezett „piszkavas-lyukak”, amelyek egy, a chambéry-i tűzvésznél jóval korábbi (vélhetően bizánci) sérülés nyomai.

• Meztelen test: A rajzon a lepelben lévő test meztelenül látható, a kezek pedig jellegzetesen takarják az ágyékot – ez a póz megegyezik a leplen látható lenyomattal.

• Nincsenek hüvelykujjak: A felső képen a sírba fektetett Jézus kezein – a torinói lepel lenyomatához hasonlóan – nem látszanak a hüvelykujjak. 

A Mandylion (edesszai vászon)

Létezik egy történet egy Jézus arcképről, ami legendánál egy kicsit többnek látszik, történetileg azonban eléggé ködös, megdönthetetlen tárgyi bizonyítékként pedig végképp nem jöhet szóba. A 6. századtól kezdve jelennek meg olyan források, amelyek már kifejezetten egy textilen lévő képről beszélnek. Edessza ekkor fontos keresztény központ. 944-ben a bizánci császár megszerzi az ereklyét, amelyet ünnepélyesen átszállítanak Konstantinápolyba. Az ereklye kultusza innentől egészen jól dokumentált. 

Ebből kiindulva néhány kutató szerint a Mandylion valójában nem egy kis arckép volt, hanem maga a torinói lepel, összehajtogatva. Az érvelés lényege szerint a torinói lepel összehajtogatható oly módon, hogy csak az arc látszódjon. A 10. századi konstantinápolyi források közül néhány viszont már nem is csupán arcképről beszél, hanem olyan ereklyéről, amelyen a teljes test lenyomata látható. Ez az egyik legerősebb érv azok kezében, akik a Mandyliont és a torinói leplet azonosnak tartják. Vagyis a Mandylion lehet a hiányzó láncszem, amely áthidalja a torinói lepel történetének legnagyobb problémáját: a több mint ezeréves „sötét korszakot” a 14. századi franciaországi megjelenése előtt.

Természetesen nincs olyan dokumentum, amely egyértelműen kijelenti, hogy a Mandylion valójában a torinói lepel. Mindazonáltal érdemes végigkövetni egy gondolatmenetet. Ha már a 10. században létezett egy jól dokumentált ereklye, amelyik:

• • tartalmazhatta a teljes testképet, 

  • megörökítésre került a Pray kódexben,

  • áthallásokat mutat az oviedói kendővel,

 akkor itt a véletlen egybeesés tűnik a legkevésbé valószínűnek.

Végkövetkeztetés

Úgy vélem, hogy a feltámadás jelensége messze túlmutat a természettudományos vizsgálódás hatókörén. De lássuk be, még annak igazolása sem egyszerű, hogy a lepel netán tényleg teljes bizonyossággal Jézus személyéhez köthető. Csupán azt mondhatjuk, hogy az idő előrehaladtával, a legkorszerűbb elemzési módszerek bevonásával a olyan mennyiségű - egymással összecsengő - azonosítási pont lát napvilágot, hogy az már több, mint gyanús. Emiatt úgy vélem, hogy a jelenleg rendelkezésre álló kutatási adatok fényében eléggé szemellenzős hozzáállás azt gondolni, hogy itt egy hamisítvánnyal állunk szemben. Ahhoz már túlságosan sok minden mutat ellenkező irányba. 

Akkor viszont joggal merül fel a kérdés, hogy minek is nevezhetnénk? Vagy mit gondoljunk róla? Nos, a választ kinek-kinek a személyes belátására bízom. 

Kedves Olvasó!

Legyen Áldás az életeden és az Utadon.