Hozzávetőlegesen a 17. századtól kezdődően a materiális gondolkodás üzemanyagával töltött természettudomány rakétasebességgel haladt előre, maga mögött hagyva egykori fivéreit, a vallást és a művészetet, vagy ha úgy tetszik, az erkölcsöt és az esztétikát. Ken Wilber úgy mondja, hogy a modernitás méltósága lett volna a Nagy Triász (vallás, művészet, tudomány) szétválasztása és újraintegrálása. A felvilágosodás szereplői sajnos csak a szétválasztásig jutottak el, a megtisztítás és az újbóli egységbe rendezés elmaradt. A meghaladva megőrzés helyett a leszakítás és az elfojtás érvényesült. A jelen idők tanúsága szerint azonban a mereven anyagelvű természettudomány a saját kísérleteivel hatalmas öngólt rúgott magának. Mára a 6 bázistétel közül 3 kísérletileg, a többi közvetetten megdőlt. Így lett igaza Heisenbergnek.

Kvantumfizikai háttér

A huszonegyedik században a kvantumfizika jelenti azt a friss fuvallatot, amely által őseink tudása könnyebben megérthető és újjáéleszthető. Hiszen vallási rendszereink háttérbe szorultak és elerőtlenedtek, a természeti népekre jellemző naturális hangoltságot, spontaneitást, tiszta intuíciót pedig már rég elvesztettük. Azokat a dolgokat tudjuk könnyen elfogadni, amelyek a természettudomány által igazolhatónak tűnnek. Mi sem bizonyítja ékesebben, minthogy manapság az alagút effektus elvének gyakorlati hasznosítása révén működik számos műszer. (Ezek a jelenségek ugyanis nagyon fontos szerepet kapnak az elektronikus áramkörökben. Tehát ez nem csupán elvont matematika, ez már a mindennapjaink szerves részét képezi.) Ha most kvantumfizikai előadást tartanék - amelyre nem érzem magam hivatottnak -, akkor elkezdhetném a mesét az újabb és újabb kozmológiai modellekkel. (Heisenberg határozatlansági tétele, antropikus elv, Schrödinger macskája, az Einstein-Podolsky-Rosen paradoxon, Max Planck állandó, Koppenhágai Modell, Szuperhúr-elmélet, és ehhez hasonlók.) Erre nem vállalkozom, viszont úgy vélem, hogy mondandóm felvezetéséhez elég lehet egy-két jól irányzott példa.

Kezdjük talán a sort a kettős rés kísérlettel. Ha elektronokat bocsátunk egy két réssel ellátott lemez felé, sötét és világos sávok keletkeznek a falon. Mi történhetett? A részecskék hullámként viselkednek, ennek köszönhetően interferenciakép rajzolódik ki az érzékelőn. Különös módon ez akkor is megtörténik, ha egyszerre csak egyetlen elektron halad át a berendezésen. Amikor azonban arra irányul a megfigyelés, hogy melyik résen halad át az elektron - vagyis a rések és a fényérzékeny lemez között működésbe helyeznek egy részecske-számlálót - akkor az megint részecskeként viselkedik. Mintha a megfigyelés ténye befolyásolná a kísérlet eredményét.

A kvantumobjektumok hullám- és részecskeszerű tulajdonságai tehát nem egymástól független, egyszerre megfigyelhető klasszikus tulajdonságok, hanem a mérési elrendezéstől függően mutatkoznak meg. A jelenség komoly értelmezési problémát vet fel: a kvantumvilágot nem írhatjuk le egyszerűen úgy, mint megfigyelésünktől függetlenül létező, mindenkor meghatározott klasszikus tulajdonságokkal rendelkező objektumok összességét. 

A kvantummechanika nem bizonyítja ugyan, hogy a tudat teremti a valóságot, a mérési probléma ugyanakkor nyitva hagy olyan alapvető kérdéseket a megfigyelő, a mérés és a fizikai valóság viszonyáról, amelyek a kvantumelmélet kezdeteitől napjainkig komoly fizikai és filozófiai viták tárgyai. Innen már érthető, miért születtek olyan tudatközpontú értelmezések is, amelyek a kvantumfizika eredményeiben a tudat és a valóság mélyebb kapcsolatának lehetőségét látják.

A 20. századi fizika egyik legjelentősebb eredményéhez John Bell elméleti munkája, majd az összefonódott részecskékkel végzett kísérletek vezettek. Bell megmutatta, hogy bizonyos kvantummechanikai korrelációk nem magyarázhatók olyan elmélettel, amelyben a mérési eredményeket előre meghatározott lokális tulajdonságok szabják meg. Alain Aspect és munkatársai az 1980-as évek elején összefonódott fotonpárokkal végzett kísérleteikben a Bell-egyenlőtlenségek egyértelmű megsértését figyelték meg, a kvantummechanika előrejelzéseivel összhangban.

A kísérletek nem azt bizonyítják, hogy a részecskék valamiféle, a fénynél gyorsabb jeleket küldenek egymásnak. Azt azonban igen, hogy a közöttük megfigyelhető korrelációk nem illeszthetők bele abba az egyszerű klasszikus világképbe, amelyben a térben elkülönült objektumok tulajdonságai egymástól függetlenül és kizárólag lokális módon meghatározottak. Hogy mindez mit mond magáról a valóság természetéről, az már részben a kvantummechanika értelmezésének kérdése.

David Bohm ennek egyik különösen érdekes ontológiai értelmezését dolgozta ki. Világképében a számunkra különállónak mutatkozó dolgok egy mélyebb, osztatlan rend különböző megnyilvánulásai lehetnek. Ennek érzékeltetésére képzeljünk el egy akváriumban úszó halat, amelyet két kamera vesz két különböző szögből, szemből és oldalról. Ha csak a két képernyőt látjuk, és korábban soha nem találkoztunk sem hallal, sem akváriummal, azt hihetjük, hogy két különálló objektumot figyelünk. Hamarosan azonban feltűnik, hogy mozgásuk tökéletes összefüggést mutat. Ezt akár valamiféle rejtélyes kommunikációnak is vélhetnénk. A teljes rendszer ismeretében azonban kiderülne, hogy nincs két egymással kommunikáló hal: ugyanannak az egyetlen valóságnak két különböző képét látjuk.

Bohm ezt a példát a következő alapvető fogalmak szemléltetésére használta:

• Kifejtett rend (Explicate order): Ez a mi mindennapi, háromdimenziós valóságunk, ahol a dolgok (részecskék, tárgyak, emberek) egymástól különállónak, térben és időben elkülönültnek tűnnek (mint a két különböző monitoron látható két hal).

• Behajtott vagy rejtett rend (Implicate order): Egy mélyebb, osztatlan, holisztikus szint, ahol minden mindennel összefügg, és a különállóság megszűnik (mint maga a tényleges akvárium az egyetlen hallal).

Természetesen fizikai és filozófiai elméletet fogalmazott meg, nem az advaita védantát kívánta kísérletileg bizonyítani. Az általa felvetett osztatlan teljesség gondolata ugyanakkor figyelemre méltó párhuzamot mutat az advaita egyik alapvető felismerésével: az elkülönültség, amelyet a tapasztalati világban valóságosnak érzékelünk, egy mélyebb valóságszinten nem feltétlenül végső.

Ebből viszont az is következik, hogy máris a metafizika mezsgyéjére érkeztünk. Héjjas István fajsúlyos, olykor matematikai egyenletekkel gazdagított, szakmailag magas színvonalú értekezéseiben igyekszik nagyon okos gondolatsorok és zseniális párhuzamok közzétételével összebékíteni a modern részecskekutatás és a szellemi őshagyomány legalapvetőbb téziseit. De India magyarországi nagykövete is írt egy könyvet, amelyben igyekszik rámutatni a modern tudomány, és az ősi bölcsesség találkozási pontjaira. 

Dr. Amit Goswami indiai származású elméleti fizikus ennél is tovább megy: saját, tudatközpontú kvantumértelmezésében amellett érvel, hogy a kvantumvilág tanulmányozása egy bizonyos ponton túl szükségképpen metafizikai kérdésekhez vezet, és egy olyan új paradigma lehetőségét veti fel, amelyben a tudomány és a spiritualitás ismét közeledhet egymáshoz. Ezt olyannyira komolyan gondolja, hogy »kvantumjóga« néven igyekezett rendszerbe foglalni a jóga spirituális felismeréseit és saját kvantumfizikai világértelmezését. Szavai a konvencionális gondolkodásúak számára kifejezetten merészek és sokkolóak.

„Ma már biztosra vehetjük, hogy egy olyan paradigmaváltás fog bekövetkezni a tudomány területén, amely egy megosztó, spiritualitást tagadó, az anyagon alapuló tudománytól egy olyan tudomány irányába vezet bennünket, amely integrálja a tudományt és a spiritualitást. Jelenleg nem kevesebbnek vagyunk tanúi, mint hogy a tudomány újból felfedezi Istent.”

Kvantumgyógyítás címszavakban

Fontos tisztán látni, hogy nem feltétlenül új módszerekről van szó, talán hasonló jelenségeknek lehettünk valaha szemtanúi a sámánkultúrákban, illetőleg a szentek, vagy a nagy hatóerejű gyógyítók körében. Az első és legfontosabb megállapítás, hogy nem létezik személy, aki gyógyítani tudna, és ezért nem létezik gyógyítás sem. Csupán gyógyulás létezik, és ennek a gyógyulási folyamatnak az elősegítése. De a köztudatban ez a fogalom szerepel, ezért ezt használom.

A kvantumgyógyítás alapvetően információs gyógyászatként, vagy talán még inkább tudattágító, a tudatosságnövelő segédeszközként értelmezhető. De mit is jelenthet ebben az összefüggésben az „információ”?

A modern fizika egyik alapvető felismerése a tömeg és az energia mély kapcsolata és egymásba alakíthatósága. Az információ fizikai státusza már jóval összetettebb kérdés. Tom Stonier, a Bradfordi Egyetem professzora ennél radikálisabb információfizikai elméletet dolgozott ki: az információt az anyag és az energia mellett a világegyetem egyik alapvető összetevőjének tekintette.

Stonier szerint az, amit a fizikában hagyományosan helyzeti energiának nevezünk, másképpen a rendszer térbeli állapotának rendezettségét kifejező szerkezeti információként is értelmezhető. Az ilyen információ növeléséhez energiabefektetés szükséges, míg a szerkezeti információ csökkenése kinetikai energia felszabadulásával járhat. Elméletében ezért nemcsak anyag és energia, hanem energia és információ között is létezhet átalakulás.

Stonier elképzelése nem vált a fizika általánosan elfogadott elméletévé, de érdekes átjárót kínál ahhoz a tágabb világképhez, amelyben az anyag, az energia és az információ egymással szorosan összefüggő valóságszintekként jelenik meg. Spirituális-filozófiai nyelven mindez óhatatlanul felidézi a test, a psziché és a szellem hármasságát is – anélkül természetesen, hogy a kettőt egyszerűen azonosíthatnánk egymással.

Ha a kvantumfizika valószínűségi hullámfüggvényét metaforaként az emberi életre alkalmazzuk, akkor úgy is fogalmazhatunk, hogy a mi „valószínűségi hullámfüggvényünk” újra és újra ugyanabba a látszólagos valóságba omlik össze az elvárásaink, hiedelemrendszerünk és korlátaink miatt. A hétköznapi tudatosságunk rögzültsége olyan, mintha arra a bizonyos részecskeszámlálóra felírnánk a fixaideáinkat. A kvantummechanikában egy rendszer állapotát a mérés előtt különböző lehetséges kimenetelek valószínűségi amplitúdóival írjuk le; a mérés során ezek közül egy meghatározott eredményt tapasztalunk. 

Ha ezt nem fizikai azonosságként, hanem analógiaként visszük át az emberi tudat működésére, akkor a „szuperponált állapotba való visszalépés” egyfajta tudati tágasságot jelenthet: kilépést abból a rögzült meggyőződésből, hogy csak egyetlen lehetséges értelmezése vagy kimenetele létezhet annak, amit valóságnak nevezünk. Ha ekkor el tudjuk fogadni más lehetőségek valóságosságát is, olyan tapasztalatok és cselekvési lehetőségek nyílhatnak meg előttünk, amelyeket korábbi hiedelemrendszerünk eleve kizárt. 

A tudati rögzültségek feloldása nemcsak ugyanannak a helyzetnek az értelmezését változtathatja meg, hanem bizonyos körülmények között a testi-lelki folyamatok lehetséges kimeneteleire is hatással lehet. Ez azonban már nem a kvantummechanika kísérletileg igazolt állítása, hanem az ilyen módszerek mögött álló tudatfilozófiai hipotézis. 

De hogyan alkalmazhatnánk ezt az alapelvet a hétköznapok gyakorlatában? Dr. Bartlett A csodák fizikája című könyvében elmeséli egy személyes élményét, amikor egy téli reggelen a jeges úton nagy sebességgel nekicsapódott egy hídoszlopnak. 

„Ha jéghártyára futsz 100 km/h-s sebességgel - mint ahogy az velem történt -, akkor ez a helyzet egy igencsak érdekes egyenletet eredményez az ember tudatában. Ha a te szabályrendszered egy ilyen esetben úgy néz ki, hogy egy 100 km/h sebességgel haladó autó szorozva jéghártya, szorozva hídoszlop, szorozva a becsapódás ereje, akkor az egyenlet másik végén nagy valószínűséggel halál, de legalábbis súlyos sérülés áll. Ha azonban elég rugalmas ez az egyenlet, és megengedi a rejtett változók - mint például angyalok - közreműködését, akkor az egyenlet kevésbé kiszámítható. Ugyanaz az egyenlet egy aprócska változóval az élet és halál, a szerelem és csalódás, vagy a siker és kudarc közötti különbséget jelentheti. Próbáld ki néha, hogy beilleszted a remélt, ugyanakkor nem látható dolgokba vetett hited változóját életed egyenletébe. Az előbbi történetben a valós számok a kocsim sebességét, a híd jegességét, a kisodródás együtthatóját, és a becsapódás erejét jelentik. Azzal, hogy beillesztünk az egyenletbe egy képzeletbeli egész számot, a képzeletbeli, vagy nem látható i = angyalt, teljesen új eredményt kapunk. Azt is mondhatnánk, hogy a rejtett változó a nem látható dolgokba vetett hit minőségét képviseli.”

Talán a kvantumgyógyítás lényegét úgy közelíthetnénk meg, hogy egy módosult tudatállapotban a kezelt személyt beemeljük egy olyan térbe, amely a végtelen lehetőségek mátrixa, és amelyet a régmúlt korokban szakrális térnek neveztek, és olyan jelzőkkel illettek, mint Jelenlét, Éberség, Tanú-tudatosság, a Szív Szent tere. Itt pedig csupán azáltal, hogy megfigyelőként jelen vagyunk, lehetőséget adunk arra, hogy egy másfajta valóságot tapasztaljon meg. Ez kissé misztikusan hangzik, de ugyanezt az igazságot egy vallásos ember úgy fogalmazná meg, hogy ha „kitárod a lelked ajtaját, akkor beáradhat Isten kegyelme”. A kvantumszinkronizációs szándék olyan, mintha a Tiszta Tudatot meghívnánk, hogy jelenlétével szentelje meg ezt a test–elme komplexumot. A gyógyító jelenlét az örömérzésen át tükröződő Tiszta Tudat. 

Ha pedig visszautalunk David Bohm korábban említett gondolatára, amely szerint az elkülönültnek mutatkozó dolgok egy mélyebb, osztatlan rend különböző megnyilvánulásai lehetnek, akkor a kvantumgyógyítás sajátos világképe is érthetőbbé válik. Ebben a megközelítésben a gyógyulás nem egyszerűen két egymástól elkülönült személy – egy „gyógyító” és egy „páciens” – között zajló folyamat, hanem egy közös térben létrejövő változás. Ami történik, az ezért nemcsak a kezelt személyre, hanem a közvetítőre is hatással lehet. Kinslow sem szereti a páciens és terapeuta kifejezéseket; inkább a befogadó és kezdeményező megjelölést részesíti előnyben. 

A kvantumgyógyítás válfajait nem egyszerű vállalkozás felsorolni. Egyrészt azért, mert maga a „kvantumgyógyítás” sem jelent egységesen definiált módszertani kategóriát, másrészt bizonyos irányzatok egyéb alternatív technikákat is ötvöznek. (Pl. a Kahi Healing alkalmazza a csakra- és meridiánrendszert.) Nagyjából azonban ide sorolhatjuk a Kapcsolatteremtő Gyógyítást, a Kétpontos Mátrix Átalakítást, a Kvantum Szinkronizációt, a Gyógyító Kódot, valamint a Kvantum Érintést mint kifejezetten kvantumgyógyászati szemléletű módszereket. Külön figyelmet érdemelnek azok a jelenségek, amelyek nem tekinthetők tanítható, átadható metódusnak, inkább egy karizmatikus gyógyító személyéhez és képességeihez kötődnek. (Gondolok itt pl. a Braco jelenségre.)

Lehetőségek és korlátok

A kvantumgyógyászati eljárások előnye és hátránya ugyanabban a jellegzetességben keresendő: abban, hogy rendkívül szubtilis szinten kívánnak hatni. Éppen ezért válhat lehetővé gyors és mélyreható változás, ugyanakkor a tudattalan blokkjai és rögzült hiedelemrendszereink könnyen semlegesíthetik vagy felülírhatják ezt a hatást. 

Az eredményességben szerepet játszhat mind a közvetítő felkészültsége és személyes adottsága, mind a befogadó nyitottsága, elvárásai és hiedelemrendszere. Nem mindenki ugyanolyan katalizátor. Egy tanfolyam elvégzése vagy egy módszer elsajátítása önmagában még nem tesz minket egy csapásra médiummá vagy parafenoménná. Az emberek jelentős mértékben különböznek hozzáállásban, tudatosságban, lelki érettségben, testi állapotban és még számos olyan tényezőben, amely befolyásolhatja katalizáló potenciáljukat.

Az ilyen módszerekben való elmélyüléshez ezért nem pusztán technikai jártasságot, hanem a közvetítő személyes és tudati érettségét is lényegesnek tartom. Ennek egyik legérzékletesebb szemléltetésével Stephen Arroyo amerikai asztrológusnál találkoztam, aki az elektromos áram és a villanykörte kapcsolatán keresztül mutatja be a tudatosság fokozatait. 

Arroyo metaforájában, ahogy a tudatos energia – az elektromos áram – egyre erősebben folyik, úgy növekszik a tudatosság, vagyis a kibocsátott fény mennyisége. Egy nagyon tudattalan lényt egy 15 wattos izzóhoz, egy átlagos személyt egy 60 wattoshoz hasonlít, míg a meditáció magasabb fokán álló ember akár egy 200 wattos égőnek felelhet meg. Egy megvilágosodott mester pedig olyan erő és fény csatornája, amelynek szimbolizálására már egy több millió wattos fényforrás is kevés volna. A metafora arra mutat rá, hogy minél nagyobb valakinek a katalizáló potenciálja, annál erőteljesebb változást képes elősegíteni egy másik emberben.

Épp emiatt ellenérzéssel viseltetek az olyan jelenségek iránt, amelyek azt igyekeznek sugallni, hogy bárki különösebb nehézség nélkül, pusztán egy hétvégi kurzus elvégzése után kézhez kap egy szuperszonikus módszert, és innentől fogva játszi könnyedséggel képes lesz úrrá lenni bármilyen lelki vagy testi nehézségen. No pláne, hogy másokén! Egy módszer technikai elsajátítása önmagában még nem garantálja azt a személyes érettséget, tapasztalatot és katalizáló potenciált, amely a mélyebb eredményekhez szükséges lehet.

Csupán érdekességként említem meg, hogy Richard Bartlett, Frank Kinslow és Eric Pearl is hosszú éveken át kiropraktőrként praktizáltak, mielőtt azok a rendkívüli tapasztalatok jelentkeztek volna náluk, amelyek későbbi módszereik kialakulásához vezettek. Pearl saját elbeszélése szerint történetének egyik fordulópontja egy ezoterikus kezelés volt, amelynek során a kezelő állítása szerint testének meridiánvonalait kapcsolta össze a Föld energetikai hálózatával. Pearl beszámolója szerint ezt követően kezdtek páciensei korábban nem tapasztalt jelenségekről beszámolni. Hogy e két esemény között valóban fennállt-e oksági kapcsolat, természetesen nem tudhatjuk; számunkra itt inkább az az érdekes, hogy maga Pearl saját történetének részeként kapcsolja össze őket.

Tudományos háttér

Jogos igény lehet, hogy ettől a száraz spekulációtól elrugaszkodva megértsük, miképpen működik mindez a gyakorlatban. Nos, éppen a magyarázat jelenti a legnagyobb kihívást, mert teljes bizonyossággal nem tudhatjuk. 

Először is érdemes emlékeznünk arra, hogy az agyműködést elektromos aktivitás és különböző frekvenciájú oszcillációk kísérik, amelyek mérhető elektromágneses jelenségeket hoznak létre. A magnetoenkefalográfia (MEG) például anélkül képes érzékelni az idegsejtek elektromos aktivitása által létrehozott rendkívül gyenge mágneses mezőt, hogy az érzékelők érintenék az agyat. 

A HeartMath Institute több évtizede kutatja az érzelmek fiziológiáját, a szívritmus-variabilitást, valamint a szív és az agy kölcsönhatásait. A szív elektromos működése természetesen elektromágneses jelenségekkel jár együtt: az általa létrehozott mágneses mező érzékeny műszerekkel a testen kívül is mérhető, és biomágneses jele nagyobb az agy által létrehozott megfelelő jelenségnél. A HeartMath kutatásainak egyik érdekes területe, hogy érzelmi állapotaink miként tükröződnek a szívműködés és a szívritmus-variabilitás változásaiban. 

A szív és az agy, illetve a szervezet többi része között valóban folyamatos, kétirányú kommunikáció zajlik idegi, hormonális és más fiziológiai csatornákon. A HeartMath ennél messzebbre menő hipotéziseket is vizsgál: többek között azt, hogy a szív által létrehozott elektromágneses mező információhordozó szerepet játszhat-e a szervezeten belül, illetve az emberek közötti kölcsönhatásokban. (Ha valaki bővebben szeretne hallani erről a témáról, akkor javaslom megtekintésre „Az élő mátrix” c. ismeretterjesztő filmet, melyben Rollin McCraty, a HeartMath Institute egyik vezetője beszél az ilyen irányú vizsgálódásokról.)

Egyvalamiről célszerű még említést tenni. Ez pedig a mezőelmélet. Rupert Sheldrake az „A new science of life” (Az élet új tudománya) című művében felveti, hogy valamennyi rendszert az energián és az ismert anyagi tényezőkön kívül, láthatatlan szervezőerők is irányítják. E mezők nem az általános értelmében vett energiával bírnak. Mivel hatásaik átjutnak a tér és idő gátjain, nem sorolhatjuk az energetikai törvényszerűségek közé. A térbe kikerülő információk tőlünk távol éppoly erősek, mint a közvetlen közelünkben. Megfigyelték, hogyha egy faj egyede elsajátít egy új viselkedési mintát, ez megváltoztathatja az adott faj oksági mezejét a földön. Ha az újszerű viselkedés többször megismétlődik, akkor a „morfikus rezonanciája” erősebben hat ki az egész fajra. Sheldrake ezt a forma- és viselkedésminták előképeiként szolgáló láthatatlan mátrixot morfogenetikus mezőnek nevezte el. 

Ha Sheldrake hipotézisét az ember által kialakított módszerekre és gyakorlatokra is kiterjesztjük, felvethető, hogy egy technika ismételt alkalmazása idővel maga is egyre könnyebben hozzáférhető mintázatot alakíthat ki. A morfikus rezonancia értelmében minden újabb alkalmazás erősítené ezt a korábban kialakult mintát, így annak későbbi elsajátítása vagy megismétlése könnyebbé válhatna. 

Ha van ilyen hatás, érdekes magyarázatot kínálhat arra a spirituális hagyományokban gyakran megfogalmazott tapasztalatra, hogy egy sokak által hosszú időn át gyakorolt módszerhez mintha könnyebb volna „kapcsolódni”, mint egy teljesen újonnan létrehozotthoz. 

Konkrét mérések

Érdekes határesetet jelentenek William A. Tiller, a Stanford Egyetem korábbi anyagtudomány-professzorának vizsgálatai. Tiller és munkatársa, Walter Dibble több Kapcsolatteremtő Gyógyítás-szeminárium helyszínén végzett fizikai méréseket. Egy 2006-os vizsgálat során olyan pH- és hőmérsékletváltozásokat regisztráltak, amelyekből saját termodinamikai modelljük alapján a hidrogénionok szabadenergiájának szokatlan változására következtettek.

Az eltérés nagyságát egy helyütt mintegy 300 °C-os „effektív hőmérséklet-változással” tették szemléletessé – ez azonban nem a terem tényleges felmelegedését jelentette, hanem egy számított ekvivalens értéket. Tiller a jelenséget egy általa feltételezett információs vagy „térkondicionáló” folyamat keretében értelmezte. A mérések és különösen azok magyarázata nem tekinthető a fizika által elfogadott bizonyítéknak; érdekességüket inkább az adja, hogy egy komoly tudományos háttérrel rendelkező kutató megkísérelte műszeresen vizsgálhatóvá tenni az ilyen rendhagyó jelenségeket. 

Kedves Olvasó!

Legyen Áldás az életeden és az Utadon.