David Hawkins személyét és munkásságát illetően a legvégletesebb reakciókkal találkozhatunk. Léteznek elvakult hívei, és véresszájú ellenzői. Jómagam igyekszem csendesebb és tartózkodóbb alapállásból vizsgálódni. Ami az ezres tudati skála egészét illeti, nem fukarkodom az elismeréssel, az apró részleteket illetően viszont kritikai szemüveget kényszerülök felvenni. 

A kalibrált szintek összefüggést mutatnak a pszichológiai kategóriákkal, továbbá egyértelmű párhuzamot fedezhetünk fel a misztikus hagyományokkal, a jóga, buddhizmus, és a meditációs iskolák tudati dimenzióival. Más szavakkal, a skála feltűnő szerkezeti párhuzamokat mutat az Örök Filozófia (Philosophia Perennis) hierarchiájával. 

A Hawkins-féle tudattérkép értékét és a hozzá kapcsolt kineziológiai kalibráció hitelességét két külön kérdésnek tekintem. Egy fejlődési modell lehet rendkívül szemléletes és használható akkor is, ha a szerző által hozzákapcsolt mérési módszer nem bizonyul objektívnek. (Megjegyzem, ehhez nem szükséges a kineziológia, vagy bármiféle természettudományos módszer alkalmazása, Ken Wilber például egységbe rendezte a pszichológia és a metafizika szinte teljes spektrumát, csupán a magasan fejlett intellektuális képességeire, és szakmai tájékozottságára alapozva.) 

A következőkben Hawkins tudattérképét annak saját fogalmi rendszerében ismertetem. A skálán szereplő konkrét számértékeket és határvonalakat ezért nem természettudományosan igazolt mérési eredményekként, hanem a Hawkins-féle modell állításaiként kell érteni. Magának a kalibrációs módszernek a megbízhatóságára később külön visszatérek. 

AZ EZRES SKÁLA NAGYLÉPTÉKŰ ÁTTEKINTÉSE

Mielőtt belekezdenénk, említésre méltónak találom Ken Wilber hasonlatát, aki azt mondja, hogy az egyén tudatossági fokmérőjét ne úgy képzeljük el, mint egy jól elkülönült entitást, amelyik stabilan egy szinten tartózkodik, hanem inkább úgy, mint egy tintafoltot, amelynek nyúlványai átfolynak a többi szférába is. Ennek fényében érdemes olvasni a most következő passzust.

AZ ÁLDOZATTÓL A BÁTRAN KÜZDŐ EMBERIG

100 alatt, szinte életellenes, katabolikus attitűdöket találunk. Olyan fogalmak tartoznak ide, mint amilyen a szégyen, bűntudat, fásultság, bánat. Pusztító hatású, személyiséget torzító, olykor betegség vagy öngyilkosság révén halálba taszító érzelmek. Kompenzációként megjelenhet a megszállottság, kegyetlenség, intolerancia. Szociális szinten nyomorként, reménytelenségként, kilátástalanságként, „gettó életérzés”-ként nyilvánulhat meg.

Ugyanakkor ez a függőség (drog, alkohol), agresszió, önpusztítás birodalma, amit nevezhetnénk a pokol tudatminőségének is. Furcsa módon a bánat bármennyire is depresszív minőség, mégis egy fokkal közelebb áll az élethez. Ha valaki őszintén képes gyászolni és sírni, már nincs messze a gyógyulástól. 

Alapvetően elmondható, hogy az említett tudatszinteken kevés energia áll rendelkezésre a transzformációhoz. Az emberek ebben az állapotban nem akarnak felébredni és változni. Inkább a körülmények változását óhajtják, semmint önmagukét. A félelem már kicsit magasabb energiaszintet képvisel, de legalábbis hajtóerőként működik. Mindazonáltal az állandósult félelem a személyiség fejlődését hátráltató rezgés. A félelemhez tapadó egyik kulcsjelenség a fundamentalizmus, mert az ezen a szinten való megrekedés a vallásosság szektariánus formáinak csapdájában tarthat. 

Harding, a vallásokról írt könyve bevezetőjében kissé szarkasztikusan úgy fogalmaz, hogy ha a világűrből egy utazó érkezne a Földre, akkor könnyedén arra a következtetésre juthatna, hogy az emberiség valamiféle furcsa ragályos kórban szenved, melynek tünetei az önsanyargatástól a teljesen irracionális tevékenységeken át mások terrorizálásáig, vagy egyenesen elpusztításáig ívelnek. A rettenetes kór neve: vallás. (Bár jómagam inkább preferálom a vallásosság kifejezést, a „Vallás” szó inkább nagybetűvel írandó. De ezt amúgy maga Hawkins is így vezeti fel. „A világ minden nagy vallása szükséges szerve a Vallásnak, mint egésznek, mint élő szervezetnek, mely egy és oszthatatlan.” Hogy miért lehetséges ezt kimondani, arról beszéljen egy másik írásom:

A vallásosságtól a VALLÁS-ig

Ám még a következő tudati sík is - amelyhez a vágy, harag, büszkeség, kötődés, mohóság rossz csengésű címszavai társulnak - csupán a vegetációra elegendő. (Minden komoly metafizikai rendszer a fejlődés gátló tényezőiként definiálja ezeket. Némelyik kifejezetten az öt fő ellenség jelzővel illeti.) Ez a tudati nívó a hiányról szól, pontosabban a hiányérzetről. Nincs jelen az a dimenzió, amelyik folyamatos örömforrásként szóba jöhetne. Hawkins szerint az emberiség mintegy 85%-a 200 alatt kalibrál 

Ezek az emberek életük során átlagosan csak néhány pontnyi emelkedésre képesek. Egyes metafizikai iskolák példája szerint olyan ez, mintha nem lenne tudomásunk arról, hogy egy rendkívül értékes drágakő van a birtokunkban. A felszínes elmeműködés ebből a tudatlanságból fakadóan állandóan erősíti ezt a térképet, miszerint ez a hiányzó valami kizárólag a külső világból szerezhető meg. Itt érintkezik mindez a buddhizmus függő keletkezésről szóló tanításával is, amelyben a szomj (tṛṣṇā/taṇhā) ragaszkodáshoz (upādāna) vezet. Bár a vágy (125) jelentős motivációs erő (egyéni és csoport szinten egyaránt), negatív aspektusa a kötődés és a mohóság. 

A harag (150) már jelentős energiát és tetterőt mozgósíthat, destruktív formájában azonban agresszióként és bosszúvágyként jelentkezik. Ez az egész hullámvasút a folytonos vágy, félelem, kötődés, harag, egoizmus körgyűrűjén halad, az átmeneti öröm és bánat le-és felszálló szakaszainak sokkoló élményhalmazát keltve. Minél bénítóbb a hiányérzet, annál kevesebb az esély a teremtő aktivitásra, hiszen az alaphang a „NINCS”. Ezekre a helyzetekre érvényes az a mondás, miszerint két út vezet a boldogtalansághoz. Az egyik, ha nem teljesülnek a vágyaink. A másik, ha mégis teljesülnek.

A 175-ös értékű büszkeség - bár építő megnyilvánulását tekintve növekvő önbecsülést jelez, és hírnévhez vezethet - visszataszító megjelenésében egoizmust, fennhéjázást, nacionalista megnyilvánulásokat hordoz. Tartós elégedettség az alacsonyabb regisztereken nem is lehetséges. Egyszerűen azért nem, mert a személyes erő csak átmeneti célokat ismer. 

Sajnos a 200 alatti szintek kizárják a hatékony és örömteli élet lehetőségét is, mert a negatív érzelmek, aggodalom, ingerültség, feszültség, álmodozás, fecsegés, folytonos belső párbeszéd, kényszeres gondolkozás éppen azt a készletet égeti el, amely a fejlődés motorját hajthatná. Pedig azzal az energiamennyiséggel, amelyet adott esetben a kritikára, önvádra, bűnbakkeresésre, önsajnálatra, neheztelésre, vagy bármilyen felesleges dologra fordítunk, túlléphetnénk a problémás helyzeteken.

A tudattérkép sarkalatos pontja a 200-as küszöbérték, ugyanis itt lép be az önzetlenség, egyenesség, és a bátorság. A kineziológiában a bátorságnál alacsonyabb energiamezőre (bármilyen hozzáállásra, gondolatra, érzésre, képzettársításra, entitásra vagy történelmi személyre való gondolás)  gyenge izomválasz érkezik. Az ennél magasabb kalibrációjú attitűdök, gondolatok, érzések, entitások vagy történelmi személyiségek hatására viszont erős tesztválasz várható. 

A 200-as érték tehát az egyensúlyi pont a gyenge és az erős attraktorok, a negatív és a pozitív hatások között. Vízválasztót jelent a negatív és a pozitív érzelmi állapotok, illetve a negatív és pozitív személyiségjegyek között. Ez az a határvonal, ahol az ember emelt fővel néz szembe mind a nehézségekkel, mind pedig saját hiányosságaival. 

AZ ALKOTÓ EMBERTŐL A GÉNIUSZIG

A 200 felettiek jószerivel már kifejezetten életigenlő tudatszintek. Nő a rugalmasság, csökken a „fekete vagy fehér” szemlélet. A pártatlanság a skálán a 250-es érték, és perenniális nézőpontból ezt nagyjából az exotéria és az ezotéria közötti átmenethez is köthetjük. 

Egyre kevésbé kívánjuk mindenáron ellentétes minőségpárokra osztani az észlelt dolgokat, hogy aztán az egyikhez ragaszkodjunk, a másikat meg tagadjuk. Kialakul egyfajta pártatlanság, amely már közelebb áll az ítélkezéstől való tartózkodáshoz. Mentesülünk a súlyos rögeszméktől és az egyoldalú gondolkodástól. Óhatatlanul a filmtörténet egyik klasszikusa jut eszembe, a „12 dühös ember c. alkotás”. 

Miért is gondolom azt, hogy ez egy elképesztően tanító jellegű film, amely felér egy spirituális tanmesével, annak ellenére, hogy a témaválasztás abszolút világiasnak tűnik? Azért, mert a legalapvetőbb emberi hibalehetőségre hívja fel a figyelmet. Történetesen arra, hogy amit látunk, és valóságnak vélünk, az nem feltétlenül a valóság. Továbbá, az ítéletünket számos tudattalan késztetés befolyásolja. 

A film alaphelyzete a következő: adva van 12 esküdt, akiknek egyhangúlag kell állást foglalniuk egy gyilkossági ügyben. Tizenegynek szent meggyőződése, hogy a fiú tényleg megölte az apját, ez a Napnál is világosabb. Ezt támasztja alá a koronatanúk vallomása, a fiú gyenge alibije és zavarodottsága, az indíték nyilvánvaló volta, és még számos körülmény. Egyetlen esküdt mer gyanakodni, és kérdéseket feltenni. Nem állítja azt, hogy a vádlott biztosan ártatlan, csupán veszi a bátorságot, és kétségbe vonja a vádpontok megingathatatlanságát. Ő képviseli azt a minőséget, amelyet David Hawkins ezres tudati skáláján a 250-es értékhez szokás rendelni. 

Egészen konkrétan a „pártatlanság”-ról van szó, ami nem egyenlő azzal, hogy nem foglalunk állást, csupán azt jelenti, hogy az állásfoglalásunk alapja egyfajta éber óvatosság. Ugyanakkor feléled egyfajta belső magabiztosság, ráébredünk a saját erőnkre, érzelmileg kiegyensúlyozottá válunk. Ez pedig bizonyos fokú szabadságot és függetlenséget eredményez. Halványul a „NINCS” élmény, fokozódik a teremtő aktivitás. Aztán következnek azok a fázisok, ahol a személy feladja a sorssal szemben folytatott küzdelmet és együttműködővé válik. 

Az alkotóerő növekszik, a fejlődés gyorsul, a siker, a megbecsülés, és a jutalom mintegy természetesen jön. Az emelkedettséggel együtt jár egy emelt szintű alkotóerő és szabadság, az esetek többségében bőség is. De ha ezt kizárólag a személyes vágyak betöltésére pazaroljuk, akkor megrekedéshez, vagy akár visszaeséshez is vezethet. Súlyosabb esetben a kozmikus játékszabályok áthágására, amely már a becstelenség és a bűn melegágya lehet.

Az alkotó ember még leginkább a saját sikerei kovácsának tekinti magát, és nem ritka eset, hogy nem hajlandó elismerni semmiféle felettes hatalmat. Legfeljebb egy neutrális erőt, amelyet helyes hozzáállással a saját vitorlájába foghat. Különösképpen igaz ez a 400 körüli szintek túlzottan racionalista hozzáállására. Tehát utunkat eltorlaszolhatja egy akadály, ez pedig az ésszerűség merev alkalmazása, amely a feltétel nélküli szeretet állomását megelőzi. 

Azért jelent ekkora nehézséget, mert blokkolja a tiszta intuíciót, és a spirituális csatornák megnyílását. A kizárólag racionalista-materialista beállítottság könnyen önmaga határává válhat: ami nem illeszthető be az előzetesen elfogadott világképbe, annak sokszor még a lehetőségét is kizárja. A kimagasló intelligencia és műveltség ezért önmagában nem jelent spirituális nyitottságot. Pedig többnyire itt már történnek komoly bevillanások, életükbe olykor beköszön a tiszta intuíció. 

Jó példa erre a benzol szerkezeti felépítésének talánya. Az anekdota szerint Kekulé álmodozva maga elé képzelte a kígyóként tekeredő, ficánkoló szénláncot, majd észrevette, hogy az egyik kígyócska hirtelen – akár az alkimisták sárkánya – megragadta saját farkát, s karikaként villózva, szédítő sebességgel forogni kezdett. Állítólag ekkor döbbent rá, hogy a benzol szerkezetében a szénatomok gyűrűként kapcsolódnak össze. 

Elias Howe - aki a varrógép feltalálója - ugyancsak alvás közben kapott segítséget a technikai részletek problémájára. Álmában egy primitív törzs között volt, akik feléje rázták a lándzsáikat. A lándzsák hegyének közelében egy-egy lyukat fedezett fel. Reggel szó szerint ráébredt a megoldásra. Mármint arra, hogy a varrógép tűjének a hegyénél kell elhelyezni a fonalat vezető lyukat.

Meglepő, de igaz, hogy egészen magas tudatszinten élhet egy személy anélkül, hogy elfogadná a transzcendens dimenziók létét. Még 400 fölött is lehet valaki teljességgel anyagias tudatú és agnosztikus. Olykor egészen elítélő a vallásos megnyilvánulásokkal szemben, ami részben érthető és jogos, amint azt már korábban kifejtettem. Ebben a világban a kimagasló értelemmel, józansággal, teljes ésszerűséggel megáldott vezető természettudósok és kutatók kitűnő példát szolgáltatnak a racionalitás blokkoló szerepére, a fogalmi útvesztőkre. Létezik azonban még egy további lehetséges akadály is, ez pedig az elégedettség. A magukat kiválónak és szerencsésnek érző emberek sok esetben nem is keresik a spirituális továbbfejlődés lehetőségét. 

A rákövetkező lépcsőfokon viszont ténylegesen belép a képbe egyfajta racionalitás felettiség is. Ezeket a szinteket nagyfokú nyitottság, együttérzés, és könyörület jellemzi. A tisztesség betartására irányuló létszemlélet úgymond már magától értetődő. Az itt tartózkodó emberek a társadalom hasznos építőmunkásai, akik mindig készek a tanulásra és az önvizsgálatra. Közülük is azok a legkiemelkedőbbek, akik óriási önfegyelemmel és felelősségvállalással állnak hozzá életfeladataikhoz. A nehézségeket legyőzendő akadályokként értelmezik, és a hosszú távú célokra fókuszálnak. Mentesek a diszkriminációtól, barátságosság, rugalmasság és jó közérzet jellemzi őket. 

A következő szinten kitágult észlelésnek lehetünk tanúi, és szinte taoista nyugalom szállja meg az ide érkezetteket. Minél gyakrabban érzékeljük az életünkben egy transzcendens erő beáramlását, annál könnyebb elfogadnunk, hogy a teremtés nem feltétlenül a vágyaink mentén halad, hanem egy magasabb intelligencia döntései alapján. 

A transzcendens ERŐ forrásából merítő emberek egyre függetlenebbé válnak az életkörülményektől, vagy az elért eredményektől. Magas rezgéstartományban a személyes ambíciók elhalnak, mint ahogyan az élet fizikális örömforrásai is elhalványulnak. Sok ember ilyenkor felszámolja vagyonát, vagy megválik azoktól a dolgoktól, amelyeket feleslegesnek érez, és az élet minden területén az egyszerűséget keresi.

AZ ALTRUISTÁTÓL A LEGFELSŐBB SZOLGÁJÁIG

Az 500-as szint éppúgy választóvonal a perszonális és a transzperszonális között, mint amilyen a 200 volt a negatív és pozitív vonatkozásában. Itt már mások boldogsága a fő motiváló erő. Olyan paradigmaváltásra utal, amelynél megtörténik a gondolkodásról a tapasztalaton alapuló szubjektivitásra való áttérés, ami a szeretet különböző szintjeit öleli fel. 

Minél feljebb haladunk a létrán, annál inkább tapasztalható, hogy az individuális erőfeszítés helyét átveszi egy magasabb ERŐ, amely a személyiségen túli dimenziókból ered. 

Az erő és az ERŐ Hawkins által az izomteszteléssel összekapcsolt viszonya szemléletes párhuzamot mutat a Tao Te King egyik alapgondolatával, miszerint „a lágy legyőzi a keményet”. Az agresszió és a bosszú gondolatára elgyengülnek az izmok, a megbocsátás viszont erős izomválaszt ad. Rövidtávon persze az erőszak képes győzedelmeskedni, hosszútávon azonban mindig negatív visszahatásra számíthatunk. A kettősség világában mindig létezik ellenerő. 

Az ERŐ viszont olyan, mint egy gravitációs tér. Nem mozog sehonnan sehová, vonzása mégis megmozgatja a közelébe kerülő dolgokat. Mahatma Gandhi ezzel állt kapcsolatban, és olyan kisugárzással rendelkezett, amelynek hatása tagadhatatlanul érződött az általa létrehívott mozgalomban. Az erőszakmentes ellenállás erkölcsi erejére épített, és mozgalma meghatározó szerepet játszott India függetlenségi küzdelmében. Ez az ember feletti ember nívója, aki a nem cselekvő cselekvéssel él.

De már az igazán zseniális személyek esetében is igaz, hogy az elért eredményeket nem tekintik sajátjuknak. Legyenek akár felfedezők, vagy alkotóművészek. Úgy vélik, hogy ők csupán olyan vevőkészülékek, akik hozzáférnek az univerzum egyetemes tudásbázisához. Akik ténylegesen átlépték ezt a határvonalat - amely fölött a világ népességének mindössze mintegy 4%-a kalibrál –, azok viszont önzetlenül cselekednek, mások üdvére. Számukra már magától értetődő, hogy nincs mit elérni, vagy megvalósítani. 

Akik a valódi énjükből élnek, azok számára jelentéktelenné zsugorodik a múlt és a jövő. Már nincs mit megbánni, vagy jóvátenni, nem létezik számukra sem vágy, sem elérendő cél. Mire áhítozhatna az, aki a teljességgel karöltve éli mindennapjait, ugyan mivé akarhatna válni? Létezését magas fokú intuíció övezi. 

Mindaz, amit ebben az állapotban alkot, másokra is emelő hatást gyakorol. Egy érett művész attraktormezeje ott rezeg a kézzel készített műben. Sem a reprodukciók, sem a számítógéppel készült képek, de még a legcsodálatosabb fotók sem mutatnak olyan magas kalibrációs szintet. A szakrális művészetben ez kiváltképp így van.

Akik még ennél is magasabbra jutottak, készek újfent elismerni egy felettük és minden létező fölött álló Lény létét, aki (amely) egyidejűleg transzcendens és immanens, és akinek (amelynek) ők méltó csatornájává váltak. Olyan kisugárzással rendelkeznek, amely az erőátadás képességével ruházza fel őket. Kineziológiai mérések alapján már az 550-es értéktől állandósul az a jelenség, amit Indiában saktipatnak szokás hívni. 

Tehát amikor - a nyugati terminológia szerint - egy magas rezgésű attraktormező mások tudatállapotára is hatással lehet, modern spirituális szóhasználattal: felemeli annak rezgésszintjét. Vagyis a jelenlét továbbadódik azon a személyen keresztül, aki a gondolatoktól mentes rezzenéstelenség állapotában időzik. Mintegy felébreszti a csend állapotát a fogadó személyben, még akkor is, ha annak elméje történetesen éppen aktív. (Más módon is megtörténhet, dalokon, szakrális művészeti alkotásokon, vagy szavakon keresztül, amennyiben azok ebből az állapotból fakadnak. Természetszerűleg egyes személyek a halálközeli élmény során emelkednek fel erre a magas rezgésre.)

A szentség stációja, amely végtelen békét és üdvösséget hordoz, dualitás feletti szint, a transzcendencia birodalma, ahol a tudás és létezés teljes egységet alkot. Nagyon magas létállapot, talán az egész bolygón mindössze néhány száz ember éri el. Ők azonban képesek a feltétel nélküli szeretetre, amelyet agapéként ismerünk. 700 és 1000 között egyre inkább a nondualitás kerül előtérbe, és az illető személy az egész életét az emberiség megváltásának szenteli. 

A 700 feletti szinteken a világ azon nagy tanítói állnak, akik a belőlük sugárzó lelki béke és isteni kegyelem révén, hozzájárulnak az egész emberiség tudatszintjének növeléséhez. Az ezres szintet pedig olyan történelmi személyiségek képviselik, mint Jézus, Krisna vagy Buddha.

KÉTSÉGEK, BIZONYTALANSÁGOK, GYANÚS PONTOK

Mondhatjuk, hogy eddig minden szép, kerek, és világos volt. Amint azonban áttérünk Hawkins professzor konkrét mérési eredményeire, már korántsem ennyire tiszta a kép. Ezért fontosnak tartom, hogy megemlítsem a Tudat Kalibrációs Kutató Technikával kapcsolatos pontatlanságot, illetőleg a módszer nehézségeit, gyenge pontjait. Tartom magam ahhoz a morálhoz, amelyet a történelmi Buddha a következőképpen fogalmazott meg:

„Tudósoknak és keresőknek nem szabad tiszteletből elfogadniuk a szavaimat. Úgy kell próbának alávetniük, ahogyan az aranyműves vizsgálja az aranyat.”

Tehát ezzel a józan attitűddel igyekszem viszonyulni Hawkins professzor műveihez. Nagyjából egy egész csokorra való állítást tudok listába rendezni azon kijelentéseiből, amelyek fekete-fehér, igen-nem típusúak, és ellentmondanak a józan észnek. De ezt tekinthetjük szubjektívnek, úgyhogy ezekkel most nem hozakodom elő. 

Lássuk inkább a konkrétumokat.

Felettébb különös, hogy a Nagy Kékség c. filmet, a Függetlenségi Nyilatkozatot, és Ramana Maharsit egyaránt 700 körüli értékre kalibrálta. Csak csendben jegyzem meg, számos spirituális kiválóság Ramanát Szentek Fölötti Szentnek és Bölcsek Fölötti Bölcsnek nevezi (Ram Dasstól Papajin át Ken Wilberig és Bede Griffithig bezárólag). Lehetséges, hogy Ők mindannyian tévednek, de nekem nehezemre esik elfogadni, hogy egy művészfilm, és egy politikai-társadalmi kiáltvány Vele közel egy sorban állhat. 

Ugyancsak figyelmet érdemel, hogy spirituális tanítók tudatszintjét is mérte. Számomra feltűnő, hogy közülük Nityanandát – aki született sziddha volt, és már a gyermekkorát krisztusi szintű csodák övezték - 500-ra értékeli, míg Muktanandát, a tanítványát az egészen kimagasló 650-re. A teozófia korántsem feddhetetlen alakjait is igen magasra taksálja (Annie Besant pl. 530). Ehhez képest a szikh tradíció szegletkövét, Guru Nanakot mindössze 495-re. (Igazán tüneményes, ezek szerint Liszt Ferenc és Ken Wilber csak 5 ponttal maradnak le eme spirituális géniusz mögött?!) ehhez képest George Bush viszonylag magas, 460-as szinten kalibrál. 

Gandhi - egészen döbbenetes módon - 760-on áll, ehhez képest Maulana Rúmi, a szúfik egyik legtündöklőbb gyémántja csak 550. A másik szúfi ékkövet, Hazrat Inayat Khant egyenlővé teszi Freuddal, Einsteinnel, Newtonnal és Stephen Hawkinggal. HWL Poonja (aki Ramana Maharshi megvilágosodott tanítványa volt) egy korábbi kalibrációban mindössze 370 pontot kapott, miközben egy későbbi Hawkins-listában már 520 szerepel a neve mellett. 

Igen furcsa képet mutat a szent könyvek kalibrációs nívója is. A Bhagavad Gita 910, Bódhidharma zen tanításai elképesztő módon csak 795, a mahájána buddhizmus nagy szútrái is csupán 700-800 között. Megjegyzem, hogy a Gyémánt szútra és a Korán szerinte egyenrangú (mindkettő 700). Lao-Ce tanításai ehhez képest csak 610.

Folytathatnám még, de azt hiszem ennyi elegendő.

Tényszerűen elmondható, hogy Hawkins különböző könyveiben ugyanazokra a tárgyakra jelentősen eltérő kalibrációs értékek is szerepelnek. Az ERŐ kontra erő c. könyv magyar kiadásának 186. oldalán a Kabbala értékét 720-ban határozza meg, a Zohár 730. A Truth vs. Falsehood c. könyvben a Kabbala 605, a Zohár 905.

Idővel fény derült a kezdeti tesztelési eredmények pontatlanságára. Amikor ugyanis Hawkins felfedezte az izomtesztelés kiterjesztett lehetőségeit, azt feltételezte, hogy mindenkinek ugyanúgy működik a technika, mint Neki. Az Erő kontra erő kiadása után döbbent rá, hogy az emberiség nagy része - azaz 200 alatt - nem képes konzisztens értékeket előállítani, és még később, a 2000-es évek derekán kiderült, hogy az egyén kalibrált tudatszintje nagyban meghatározza a tesztelés pontosságát. Ez pedig azt jelenti, hogy egy 200-as szinten álló személy is csupán 70%-os pontosságot képes felmutatni. Valójában a 99%-os pontossághoz 600-on kellene kalibrálni annak, aki a mérést végzi. 

De vajon a professzor úr miért csak évtizedekkel később ébredt rá erre? Ugyanis az Erő kontra erő-ben azt is írja, hogy a könyv minden egyes fejezetét, oldalát, bekezdését, és mondatát tesztelték a publikáció előtt. Így viszont joggal merül fel bennem az a kérdés, hogy miképpen maradhatott magas kalibrációs nívón egy olyan mondat, amelyről később egyértelműen kiviláglik, hogy nem állja meg a helyét? (Arra a bizonyos kijelentésre gondolok, miszerint ez a módszer bárkinél működik, nemtől, kortól, kulturális háttértől, vagy tudati szinttől függetlenül.)

A probléma számomra itt már túlmutat azon, hogy az egyes kalibrációk mennyire reprodukálhatók. Jeffrey — tehát Hawkins saját életrajzírója, aki személyesen dolgozott vele — azt írja, hogy amikor az életrajz készítése közben személyesen jelen volt Hawkins kalibrációinál, következetlen eredményeket jegyzett fel, amelyek egyes látogatások között több száz ponttal eltértek. Ezek számomra már nem pusztán a mérési pontosság kérdését vetik fel. Ha egy olyan módszer, amelyet objektív, a személyes véleménytől független információforrásként mutatnak be, ugyanazon személyek vagy tárgyak esetében ennyire eltérő eredményeket adhat, joggal merül fel a kérdés: valóban a vizsgált személy vagy tanítás valamiféle objektív tulajdonságát méri-e, vagy részben magának a tesztelőnek az előzetes meggyőződéseit és értékítéleteit tükrözi vissza? 

Különösen elgondolkodtató Ramesh Balsekar, az indiai advaita tanító esete: Hawkins korábban 760-ra kalibrálta, később azonban már visszaeséséről beszélt, miközben maga is utalt arra, hogy ismeri a Balsekarral kapcsolatban az interneten megjelent negatív információkat. Mindez óhatatlanul felveti a kérdést, hogy a kalibráció valóban a tesztelőtől független információt mérte-e, vagy eredményeibe a tesztelő előzetes ismeretei, várakozásai és értékítéletei is bekerülhettek. 

De… most jön a csattanó!

Az ő könyve, a „Valóság és szubjektivitás” természetesen 999.8-as frekvencián vibrál!

Elnézést kérek, ezen a ponton az irónia szinte már elkerülhetetlen.

Főképpen úgy, hogy a saját 1965-ös spirituális élményét maga Hawkins különböző alkalmakkor 850-re, 945-re, 1000-re, illetve 3500-ra kalibrálta. [1996, Power vs. Force videó, 2008. jan. 27., Jeffrey magáninterjúja Hawkinsszal, 2008. dec. 6., koreai Sedona-szeminárium, 2009. aug. 25., Jeffrey magáninterjúja Hawkinsszal.] 

Ez azért nagyon kirívó, mert itt már nehezen beszélhetünk pusztán szerkesztési vagy fordítási hibákról. Sőt, az eltérés másfajta okairól sem. Egy személy újbóli kalibrálásakor mondhatja: az ember megváltozott. Egy vallásnál: a tanítás vagy az intézmény megváltozott. Egy fordításnál: más szövegváltozatot kalibráltunk. Egy élő mesternél: spirituálisan visszaesett. 

De egy 1965. január 10-én történt múltbeli élmény már nem tud az idő múlásával megváltozni. 

AMIT CSAK ÉRINTŐLEGESEN EMLÍTEK

Hawkins amerikai kritikusai erősen támadják nem csak magát a módszert, de a professzor szakmai hátterét is. De legalábbis meglehetősen vegyes a kép.

Hawkins saját beszámolója szerint az egyik pszichiáter kollégája, John Diamond kineziológiai előadásán ismerkedett meg azzal az izomteszteléssel, amelyből később saját kalibrációs módszerét kialakította. Scott Jeffrey életrajza ezt egy egynapos Diamond-workshopként írja le. John Diamond feleségének tulajdonított későbbi nyilatkozat szerint Hawkins mindössze egyetlen szemináriumon vett részt férjénél, és tudomásuk szerint AK-képzésben nem részesült. 

Eric Pierotti, az International College of Applied Kinesiology akkori elnöke egy fennmaradt nyilatkozatban hangsúlyozta, hogy Hawkins módszere az Alkalmazott Kineziológia egyetlen elemét, az izomtesztet használja, ezért nem azonos az Applied Kinesiology teljes rendszerével. Hangsúlyozta, hogy az AK jóval összetettebb rendszer egyetlen izomtesztnél.  

Diamond saját leírásaiban az izomteszt elsősorban egy adott személy testi, érzelmi vagy terápiás reakcióinak vizsgálatára szolgált; Hawkins ezzel szemben a módszert személytől független állítások igazságtartalmának, történelmi személyek és szellemi tanítások tudatszintjének számszerű meghatározására is alkalmazta. Az ICAK egy korábbi vezetője, Sheldon Deal Ugyanakkor kifejezetten támogatta Hawkins munkáját, és Hawkins szerint doktori disszertációjának mentora is volt. 

A tudományos kvalifikációja körül is felmerült egy-két kérdőjel. Hawkins 1995-ben a Columbia Pacific Universityn doktori fokozatot szerzett; disszertációját a későbbi források Qualitative and Quantitative Analysis and Calibration of the Levels of Human Consciousness címen azonosítják. Az intézmény nem rendelkezett akadémiai akkreditációval, és még ugyanebben az évben Kalifornia megtagadta működési engedélyének megújítását. Az állami vizsgálatok többek között az oktatói háttér és a fokozatszerzés követelményeinek súlyos hiányosságait állapították meg. A kaliforniai hatóságok az intézményt az ellene indított eljárás során diploma mill-ként, azaz diplomagyárként is jellemezték. Hawkins azt állította, hogy a disszertációt 1996-ban a UMI Dissertation Abstracts/Bell & Howell is publikálta, ennek azonban jelenleg nem sikerült független bibliográfiai rekordját megtalálni. 

Hawkins szakmai életrajzának létezik egy másik, nehezebben tisztázható eleme is, a Columbia University Psychoanalytic Institute-ban. Mégpedig a Dr. Lionel Ovesey professzorhoz fűződő státusza a „training psychoanalysis” kapcsán. Az tényszerű, hogy Dr. Lionel Ovesey az amerikai pszichoanalízis egyik kiemelkedő és elismert alakja volt és ténylegesen a Columbia University Center for Psychoanalytic Training and Research (CPTR) vezető oktatójaként és kutatójaként tevékenykedett. Azonban egy későbbi tényfeltárás során Joan Jackson - az intézet akkori tanulmányi vezetője  - semmilyen feljegyzést, dokumentumot nem talált arről az egyetem irattárában, hogy Hawkins magába az egyetemi intézetbe felvételt nyert volna. Scott Jeffrey Hawkins-életrajza ezt azzal magyarázza, hogy Hawkins nem formális intézményi képzésben vett részt. Mivel azonban ez utóbbi adatot egyelőre nem sikerült a Hawkins-körtől független elsődleges dokumentummal megerősíteni, a kérdés nem tekinthető teljesen lezártnak. 

Kedves Olvasó!

Legyen Áldás az életeden és az Utadon.