A köd nem szállt fel, csak elnehezült a móló felett, mint egy nyirkos, szürke lepel.
András behúzta a kéziféket, de a motort még másodpercekig járni hagyta. A kijelző halk duruzsolással számolta a megtett kilométereket, miközben a férfi a visszapillantó tükörből végigmérte a kikötőben álló autókat. Az S6-os fekete fényezésén nyom nélkül folyt le a pára. Megérintette a kormány finom bőrhuzatát, majd leállította a rendszert.
– Megértük – mondta magának, inkább csak azért, hogy megtörje a csendet.
Nóra nem sietett. Megvárta, amíg András kiszáll, és csak utána nyitotta ki az ajtót. Kiszálláskor a mozdulataiból hiányzott minden kapkodás: a kabátja gombját igazította meg, tekintete átfutott a betonra nehezedő szürkeségen. Nem nézett a férjére, de pontosan kimért távolságban maradt tőle.
A stég végén, a fémkorlátnak dőlve egy vékony alkatú fiú állt. Lábánál egy nyűtt, ázott vászonzsák, keze mélyen a széldzseki zsebébe süllyesztve. Ahogy a magasba nyúló árbocot figyelte, a fejét kissé félrebillentette, mintha valami szerkezeti hibát keresne a drága alumíniumcsövön.
András határozott léptekkel ment végig a pallón, a léptei alatt megreccsent a fa.
– Nos? Szándékodban áll felszállni, vagy csak a drótkötélzetet tanulmányozod? – kérdezte. A hangjában ott rekedt az autóban levert kétszáz kilométer gőgje.
A fiú, Dani, lassan feléjük fordult. Az arca szinte bántóan kisimult volt.
– Pont azt néztem, mekkora szél kell ahhoz, hogy ez a monstrum megmozduljon – felelte csendesen, és a táskát egyetlen gépies mozdulattal a fedélzetre dobta.
Nóra elhaladt mellettük. Cipője sarka tompán koppant a fán, a tekintete egy pillanatra megakadt a fiú ázott farmerdzsekijén, de nem szólt semmit. Megszokta már a férje hirtelen ötleteit. Tudta, hogy a fiú felvétele az országúton nem a jóindulatról szólt: Andrásnak közönség kellett a saját nagyszerűségéhez. A sztrádán végighallgatott kétórás kioktatás után most a tónak kellett volna betetőznie a leckét.
A motor halkan durogott, ahogy kijózanító lassúsággal eltávolodtak a parttól. A víztükör sima volt és sötét, mintha olajból lenne. Amint a nyílt vízre értek, András leállította az aggregátort, és a kötélzethez lépett.
– Ne állj ott, mint aki karót nyelt! – vetette oda Daninak. – Húzd meg a bumot! Bumm-nak hívják, ha esetleg a kollégiumban nem tanították volna. És ne simogasd a kötelet, ehhez tartás kell.
Dani a kabintetőn ült, egyik lábát a semmibe lógatva. Nem kapkodott. Lassan nyúlt a sötétkék kötélhez, és éppen csakannyira feszítette meg, hogy a ponyva ne csapkodjon.
– Rendben van, András bátyám – felelte, miközben a távoli partvonal kontúrjait nézte. – Látom, a vízen sincs megállás. Always on duty.
András szeme megrándult. A szája széle keskeny vonallá préselődött.
– Tudod, mi a baj a te generációddal? – lépett közelebb, a hangja veszélyesen lehűlt. – Azt hiszitek, a dolgok csak úgy vannak. Hogy a világ tartozik nektek egy ingyen úttal meg egy kényelmes fedélzettel. De a valóságban semmid sincs. Semmi nem a tiéd ebből.
Nóra a kabinlejáró mellett ült, a térdére kulcsolt kézzel. Kimért nyugalommal figyelte a jelenetet, de amikor András hátat fordított, hogy megigazítsa az egyik csörlőt, a tekintete a fiúra tévedt.
– Miért jöttél fel? – kérdezte halk, majdnem suttogó hangon.
Dani felé fordult. A szájszegletében megbújt egy halovány félmosoly.
– Mert a férje annyira meg akarta mutatni, mit tud a pénze. Kár lett volna visszautasítani a bemutatót.
– Ez nem játék – mondta Nóra, és a hangjában most először megjelent valami finom rezgés. – Ne ingereld.
– Én csak ülök itt – felelte a fiú, és ahogy elmozdult, hogy eligazítsa a lábánál futó kötelet, a széldzsekije alól valami fémes koppanással a padlódeszkára csúszott.
Egy régi, kopott szarvasagancsos nyelű vadászkés volt az. A pengéje a szürke fényben is hidegen megcsillant.
András egyetlen lendülettel ott termett, és felkapta a szerszámot, mielőtt a fiú utánaérhetett volna.
– Hoppá. Mit keres ez nálad? – forgatta a kezében a nehéz acélt, hüvelykujjával végigsimítva a penge élét. – Bicskás legény vagyunk? Vagy ezzel véded a nagy semmit?
Dani azonnal felállt. A lazasága egy szempillantás alatt elpárolgott; a vállai megfeszültek, a szeme elsötétült.
– Add vissza! – mondta. A hangja már nem a korábbi, szarkasztikus fiatalemberé volt, hanem egy fenyegető, éles parancs.
– És ha nem? – András elmosolyodott. Megérezte a fegyvertelen dominanciát, az erőt, amit az irányítás ad. – A hajómon nincsenek fegyverek, fiam. Főleg nem ilyen ócskaságok.
– Ne játszogass vele, András! – lépett közelebb Dani. A torkában lévő izmok megfeszültek. – Add vissza a kést. Az az enyém.
– Már nem az – mondta András, és egy könnyed, csuklóból indított mozdulattal a korlát fölött a nyílt vízbe hajította a fémfejet.
A kés egyetlen ezüstös villanással fordult az átlátszatlan ködben, majd szinte hang nélkül elnyelte a sötétzöld víztömeg.
Dani torkából száraz, állati morajlás szakadt ki. Előrelendült.
Nem volt ebben semmi elegancia: két test csapódott egymásnak a csúszós műanyag fedélzeten. András megtántorodott a váratlan erőtől, visszakézből a fiú arca felé csapott, de a lábuk összeakadt a kikötőkötélben. A korlát fémcsöve tompa fémes hanggal rezzent meg, ahogy mindkét súly rázuhant. Dani megbillent, a keze a levegőt markolta, a szeme egyetlen pillanatra tágra nyílt a döbbenettől – aztán eltűnt a korlát fölött.
A csobbanás elfojtott volt, nehéz és végleges.
A vízfelszín szétnyílt, majd a ködben lassú, széles körökben indult meg a hullámzás.
– Dani! – Nóra hangja átvágta a csendet, de nem volt benne hisztéria, csak egy mély, jeges tónus.
András a korlátba kapaszkodott. A tüdeje sípolt, a homlokára hideg izzadságkiütés kiült. Körbenézett: a köd teljesen bezárult körülöttük, a partnak nyoma sem volt.
– Indítsd a motort! – kiáltotta, de a keze annyira remegett, hogy kétszer is elvétette az indítókulcsot. A motor felbőgött, a hajófar megpördült a saját tengelye körül, de a zöldes vízben nem látszott semmi. Csak a tóból felszálló szag maradt: az iszap és a rothadó hínár szaga.
– Nem jött fel... – suttogta András, miközben gépiesen tekergette a kormányművet. Az arca szürkésfehérre váltott. – Láttad? Megcsúszott! Én csak eltoltam magamtól! Rám támadt, Nóra, te is láttad! Rám ugrott!
Nóra a korlát mellett állt, mozdulatlanul, mint egy kőszobor. A szél egy hajtincset az arcába fújt, de meg sem próbálta elsimítani.
– Megölted – mondta. A hangja olyan halk volt, mint a víz csapkodása a hajótest oldalán, mégis betöltötte a teljes fedélzetet.
– Ne merészeld ezt mondani! – András felé lépett, az ujjaival a nő karja után kapott, de Nóra elhúzódott. – Baleset volt. Önvédelem. Nem akart semmit, csak bosszantani! Egy senki volt! Bementek a kabinba, és addig nem jössz ki, amíg meg nem mondom, mit kell beszélni. Megértetted?
Nóra ráemelte a tekintetét. A szemében nem volt sem félelem, sem szomorúság – csak egy teljesen idegen, vágó élű megvetés.
A kikötő csendje nehéz volt és nyirkos.
András a korlátnak támaszkodott, inge a hátára tapadt a hideg verejtéktől. A gyomra egyetlen görcsös rándulással fordult ki; a savas, kesernyés folyadék tompa csobbanással terült el a zöldes vízen. Megtörölte a száját a csuklójával, gépiesen visszagyűrte az ingujját, majd megpróbálta kihúzni magát. A szája még mindig sós volt, de az arca már a szürkeségből az ólmos merevségbe váltott.
A mólón két alak állt. Kárpáti százados nem sietett: kezeit a sötétkék esőkabátja zsebébe süllyesztve nézte a hajótestet, míg Király főhadnagy a csuklójára szorított digitális táblagéppel jegyzetelt.
– Egyszerűen nem értem a félreértést, százados – mondta András. A hangja a szándékolt magabiztosság ellenére túl magasra csúszott, a szavakat egymásba hadarta. – Egy fiatalembert emlegetnek, miközben mi a feleségemmel kettesben jöttünk el a hétvégére. Valóban felvettünk egy stoppost Érdnél, de a parkolóban elváltak az útjaink. Szó sem volt semmiféle hajókázásról.
Kárpáti lassan felvonta az egyik szemöldökét. Lépett egyet a pallón, a cipője talpa alatt megrattant az ázott fa.
– Furcsa – mondta halkan. – A parkolói kamerák szerint a fiú nem hagyta el a móló környékét gyalogosan. Csak az önök autóját láttuk megállni.
A kabinajtó halk nyikordulással tárult ki. Nóra lépett ki a fedélzetre. Nem kapkodott, a mozdulatai kimértek, szinte gépiesek voltak. Odaállott András mellé, és megfogta a férfi könyökét. A szorítása nem a támogatásról szólt; kemény volt, mint egy bilincs.
– A százados úr nyilvánvalóan téved – mondta Nóra. A hangjából teljesen hiányzott a rezgés, hideg volt és metsző. – A fiú kiszállt. Mi nem figyeltük, merre indult tovább, nem a mi felelősségünk. Csendes hétvégére érkeztünk, és a feltételezéseik kifejezetten sértőek.
Kárpáti nem válaszolt azonnal. Átnézett a nő feje fölött a vízre, majd tekintete visszatért a feleség ujjaira, amelyek még mindig András karjába vájtak. A csend elhúzódott, fojtogatóvá vált a ködben.
– Értem – mondta végül a százados. Kivette a kezét a zsebéből, és a főhadnagy felé intett. – Enikő, menjenek előre. Végezzék el a szemlét a fedélzeten és a kabinban.
András azonnal előrelépett, elállva a feljárót.
– Milyen alapon? Ez egy magántulajdonban lévő vitorlás! Nem léphetnek fel engedély nélkül!
– Nyomozási cselekmény, uram – vágott közbe a főhadnagy, miközben már húzta is fel a sárga gumikesztyűt. A hangja tónustalan volt, mentes minden indulattól. – Bűncselekmény gyanúja esetén nincs szükségünk külön engedélyre a helyszínelés megkezdéséhez. Kérem, lépjen hátra.
András torkán fennakadt a szó. A tüdőből kifogyott a levegő, ahogy a nő határozott léptekkel elhaladt mellette.
A helyszínelők gépies alázattal láttak munkához. A kék fénysugarak végigpásztázták a nedves fa- és műanyagfelületeket; az UV-lámpák éles, természetellenes fénye alatt minden apró karcolás, sószemcse és száradó csepp felerősödött. A kesztyűs kezek végigsimították a korlát fémcsövét, a kötélrögzítő bakokat, a kabin küszöbét. Csendben dolgoztak, csak a felszerelés halk koccanásai és a táblagép csipogása törte meg a tó morajlását.
András szája kiszáradt. A szeme sarkából figyelte, ahogy a kék fény megáll a korlát azon pontján, ahol nemrég Dani keze rámarkolt a fémre. A szíve a fülében kalapált, minden másodperc óráknak tűnt. Nóra mellette állt, mozdulatlanul, mint egy kőszobor, tekintetét ki sem fordította a nyomozókból.
Hosszú percek után a főhadnagy kőlépett a kabinból. Lehúzta a kesztyűt, a műanyag halkan pattant a csuklóján. Kárpátira nézett, és elkövetett egy apró, alig észrevehető fejmozdulatot.
– A fedélzet és a kabin tiszta, százados úr – mondta a nő. – Sem biológiai nyom, sem küzdelemre utaló idegen maradvány nem mutatható ki.
Kárpáti lassú, mély levegőt vett. Tekintete még egyszer végigsiklott András izzadt homlokán, majd Nóra kifejezéstelen arcán.
– Rendben van – mondta a százados. – Egyelőre végeztünk. De ne hagyják el a város területét a tanúvallomások hivatalos rögzítéséig.
A léptek tompa puffanással távolodtak el a faplatformon, majd elhaltak a ködben.
Amint a rendőrautó ajtaja a távolban becsapódott, András tüdejéből sípolva szakadt ki a levegő. Megtámaszkodott az árboc tövénél, és szárazon felnevetett.
– Látod? – sziszegte, miközben gépiesen megtörölte az arcát. – Mondtam én. Semmit nem tudnak. Egy nagy semmi az egész.
Nóra nem fordult felé. Megállt a hajó orrában, és a sötétzöld, átláthatatlan vízfelületet nézte, ahol a köd lassan elkezdett feloszlani.
Két hónap telt el, de a villa csendje már nem a luxust, hanem a kényszerzubbony szorítását idézte.
A nappali nehéz mahagóni asztalán két kristálypohár állt. Az aranyló, tőzegfüstös malt érintetlenül állt bennük, ahogy a jégkockák lassan felolvadtak, híg vízzé változtatva a drága italt. András a terasznyitó üvegajtónak támaszkodott. Az elmúlt hetek megviselték: a szeme alatt sötét táskák ülepedtek meg, a zakója lötyögött a vállán, a jobb szemhéja pedig időről időre ritmikus, apró rángatózásba kezdett.
Megfordult, és visszalépett a hűvös, klimatizált szobába. Nóra a bőrkanapén ült, a hátát egyenesen tartva, akár egy szobor.
– Meddig szándékozol még ebben a pozícióban ülni? – kérdezte András, miközben a saját poharáért nyúlt. A hangja rekedt volt, a feszültségtől kiszáradt a torka. – A vizsgálatot lezárták. Nincs eljárás, nincs semmi. Ennek az egész komédiának véget kell vetni.
Nóra lassan felé fordította a fejét. A tekintetében semmi nem volt a korábbi, engedelmes feleségből.
– Komédia? – kérdezte halkan. A hangja nem emelkedett meg, de a szavaiban olyan súly volt, hogy András kezében felkoccant a kristály a fémgyűrűjén. – Te még mindig azt hiszed, hogy ezt a színházat a rendőrségnek játszottuk, ugye?
András letette a poharat. A folyadék kilocsolódott a polished fa felületre.
– Ne kezdd újra, Nóra! – lépett közelebb, próbálva felvenni a megszokott, domináns fegyverzetét. – Ott voltál. Tudod, mi történt. Baleset volt. A srác agresszív volt, elvesztette az egyensúlyát, és...
Nóra a táskájába nyúlt, és kényelmes, kimért mozdulattal emelte ki az okostelefonját. Nem sietett. Az ujjával kétszer a kijelzőre koppintott.
A hangszóróból elfojtott, de kristálytiszta hangok törtek elő.
„– Add vissza a kést, András! – Vagy mi lesz? – Az az enyém volt! – Aztán a szél süvítése, a fém tompa reccsenése, a dulakodás lihegése, végül a nehéz, mindent elnyelő csobbanás.”
Nóra leállította a lejátszást. A nappaliba visszatérő csend szinte fizikai fájdalmat okozott.
András szája tátva maradt. Az arca egyetlen másodperc alatt veszítette el a maradék színét is; gépiesen lépett hátra egyet, mintha a padló megmozdult volna alatta. A tüdeje nem kapott levegőt.
– Te... te rögzítetted? – suttogta. A hangja nem emberi tónuson szólalt meg, teljesen elvékonyodott. – A kabinból? Végig játszottad az egészet?
– A mikrofon meglepően jó minőségű – mondta Nóra, és a kezében tartott fekete lapra nézett, mintha csak egy tőzsdei grafikont tanulmányozna. – A késtől kezdve a lökéseken át egészen a pánikodig... minden rajta van. A beismerésed is, amikor elmeséled, mit fogunk mondani a rendőröknek.
– A férjed vagyok! – üvöltötte András, de a hangjából hiányzott a hatalom, csak az állati, sarokba szorított félelem maradt benne. – Ezt nem teheted meg! Összetartozunk!
Nóra lassan felállott. Nem kapkodott, hagyta, hogy a magasságbeli különbség és a hideg nyugalma elnyomja a férfi széteső jelenlétét.
– Már nem – mondta ridegen. – És most figyelj, mert a feltételeket nem fogom megismételni.
– Pénzt akarsz? – András szárazon felnevetett, miközben a homlokáról az izzadságot törölgette. – Zsarolni akarsz? A saját vagyonomból akarod kitúrni a talajt alólam?
– Nem a vagyonod egy részét kérem, András – lépett hozzá egyetlen lépést Nóra. A szemeiben a jeges elegancia mögött végre feltűnt az igazi arca: a ragadozóé. – Az egészet kérem. A házat, a cégrészesedést, a számlákat. A papírok már az ügyvédemnél vannak.
András szeme kitágult.
– Megőrülsz? Nincstelenné akarsz tenni?! Miből éljek?
Nóra elmosolyodott. Az apró, tökéletesen megkomponált mosoly mögött nem volt semmi emberi.
– Neked ott marad a szabadságod, András – mondta halkan, majd a telefont visszacsúsztatta a táskájába. – Ne vedd személyesnek. Ez csupán üzlet. És van választási lehetőséged: vagy nincstelen leszel, de szabadon sétálhatsz az utcán... vagy megtartod a pénzed, de börtönben rohadatsz meg. Holnap reggel nyolckor várlak az ügyvédnél.
Három évvel később a budai villa falai már teljesen más hangokat őriztek.
A hálószobában vastag, nehéz sötétítők fogták fel a reggeli fényt, a levegőben finom parfüm és a bőr melege keveredett. Dani a franciaágyban feküdt. Lassan, érzékien simított végig Nóra meztelen vállán, ujjai végigsiklottak a nő gerincének ívén. A laza, hátizsákos egyetemista álcája végleg eltűnt: a mozdulatai magabiztosak, számítók és érettek voltak.
– Szerinted felérte valaha ésszel? – suttogta Dani, miközben Nóra selymes hajfürtjeivel játszott.
Nóra felkönyökölt. A félhomályban a szeme hidegen csillogott, szájszegletében ott bujkált az a finom, megvető mosoly, amely korábban Andrást kísérte minden lépésén.
– András? – hallatszott a halk, fojtott nevetése. – Ő a mai napig a saját bűntudatában és gyávaságában rohad. Azt hitte, téged nyelt el a tó, a nyakán maradt felvétellel meg a nyomozással pedig teljesen szétesett az agya.
Dani halkan felkuncogott, és visszahúzta magához a nőt.
A feje mögött felidéződött a ködös balatoni hajnal. Nem kellett kimondaniuk, mindketten pontosan emlékeztek minden pillanatra: a gondosan kiszámított provokációra a késsel, a megrendezett dulakodásra, majd a csendes, rutinos úszásra a part menti nádas felé, ahol a köd mindent elrejtett.
– A vízben minden olyan egyszerűvé válik – suttogta Nóra, miközben a fejét Dani mellkasára hajtotta. A légzése egyenletes volt, nyugodt.
– Különösen, ha van egy balek, aki önként sétál a csapdába – felelte Dani.
A tekintete a mennyezet homályos stukkóira tévedt, és a gondolatai visszaszálltak a túlsó öböl sekély, hideg vizéhez. Ernőre, a gyanútlan osztálytársára. A srácra, aki annyira oda volt Nóráért, hogy szó nélkül eljött a megbeszélt helyre, és engedelmesen várta őket a sötétben – mit sem sejtve arról, hogy csupán egy áldozati bárány a tervben.
Dani még mindig tisztán érezte a tenyerében Ernő koponyájának keménységét és a víz alatti, kétségbeesett kapálózás lassuló ritmusát, ahogy Nórával közösen szorították le a hínáros aljzatra. Ernő felbukkanó holtteste adta meg a végső, fojtogató gyanút és a megválaszolatlan kérdéseket a rendőrség nyakára, ami elhozta számukra a tökéletes zsarolási alapot és a teljes vagyont.
Dani mély levegőt vett, szorosabban magához ölelte Nórát, és lehunyta a szemét. A szobában csend volt. Tiszta, zavartalan, tökéletes csend.
A Normafa alatti ösvényen tompán ropogtak a száraz levelek. Dani egy fiatal lánnyal sétált a fák között. Lili kabátja nyitva volt, keze mélyen a zsebében, ahogy a férfit figyelte.
– És Nóra? – kérdezte a lány halkan, miközben megálltak a fák közötti résnél, ahonnan rálátni a városra.
– Megvan – felelte Dani. A hangja nyugodt volt, mentes minden indulattól. – Éli rózsaszín ködös életét, délelőtt vásárol, délben barátnőivel ebédel, este meg pont annyira, amennyire muszáj egymáshoz bújunk.
Lili ránézett. A szemeiben bizonytalan kíváncsiság bujkált.
– Meddig?
Dani nem válaszolt azonnal. Benyúlt a zakója zsebébe, megigazította a csuklóján az óráját, majd a távolba nézett.
– Meglátjuk – mondta csendesen. – Az idő nekünk dolgozik, valami lehetőséget előbb- utóbb dobni fog az élet.
Lili megszeppenve bólintott, majd megfogta a férfi karját. Lassan sétáltak tovább a ködös fák felé.