A sárvári tüzépudvaron jó volt beleszagolni a levegőbe: a frissen vágott fenyő illata áthatotta az udvar levegőjét, a targoncás éppen a Szlovákiából rendelt árut rakodta le a szerelvényről. A déli nap tikkasztóan tűzött a hullámpala tetőkre.
Kelemen alezredes, a Sárvári Rendőrkapitányság Nyomozati Osztályának vezetője civilben – egy kissé megkopott farmerban és pólóban – állt a zsalukövek mellett, épp a ház körüli felújításhoz kalkulálta az anyagot. A telepen dolgozókat kissé már idegesítette is az az aprólékos szőrszálhasogatás, ami miatt a férfi gyakorlatilag nem tudta megmondani, miből hány darabra van szüksége. Inkább kerülték.
A rendőr mögött léptek zaja hallatszott. Amikor megfordult, a helyi katalizátor-újrahasznosítási élet egyik legagilisebb, bár papíron feddhetetlen alakjával találta szembe magát. Nevezzük csak autószerelőnek, aki az autókat a feleslegesnek tűnő kóbor alkatrészeitől sec-perc alatt megszabadítja egy erővágóval. A szakmában mindenki tudta, hogy a környékbeli autók kipufogórendszereinek „elpárolgásáért” ő és három-négy kollégája felel. Ez az üzletág még a 2010-es évek közepén kezdett el virágozni, amikor a MÉH-telepek kérdés nélkül fizettek a katalizátorokért, mert a bennük lévő nemesfémek újra és újra felhasználhatók voltak.
A két férfi tekintete találkozott. Kis megdöbbenés – hiszen hivatalos ügyben már többször értekeztek –, de pánik egyik részéről sem alakult ki, hiszen ez nem munkaköri találkozás volt, csak egy véletlen összefutás. Ha már így alakult, és a légkör feszültsége gyorsan enyhülni kezdett, mindkét elme hamar felismerte a lehetőséget: talán ebben az oldottabb hangulatban egy kis információs morzsát is be lehetne gyűjteni.
– Napot, alezredes úr. Csak nem építkezik? – szegte fel a fejét a fiatalabb, miközben zsebre dugta a kezét. – Gondolta, hogy barlangban lakom, Tibor? – felelte Kelemen nyugodtan, megkopogtatva egy zsalukövet. – Éppen a kerítésünk alapozásához keresek zsaluköveket. Építkezek, fiam. De maga mit keres itt? Ide építkező emberek járnak, maga pedig hivatásszerűen inkább a dekonstrukciós területeken dolgozik. Megjegyzem, az utóbbi félévben a kelleténél kissé több nemesfém szivárog ki a rendszerből.
Tibor elmosolyodott, fél szemével a tüzépes fiút leste, aki odébb épp a targoncával zörgött, a nagyjából ötméteres gerendák helyét keresve. – Értem én. Bár szerintem a modern kerítésépítésnél a legfontosabb a megfelelő… új alapanyag. Mindig mondom: a régi alkatrészek már csak fojtják a motort. A környezetnek is jobb, ha bizonyos elemek gyorsan körforgásba kerülnek. Újrahasznosítás, divatos is, meg a gazdaságnak is jót tesz egy kis plusz GDP, nem igaz?
– A körforgás szép dolog – bólintott az alezredes, közelebb lépve. – De ha a szűrő túl gyorsan tűnik el, az autó füstölni kezd. És a füstre, tudod jól, a hatóságok is gyorsabban reagálnak. Mostanában például kifejezetten sok lakossági panasz érkezik a megnövekedett zajszintre a városban. Főleg a parkolókban, éjszaka. Valahogy… tisztázatlanul hangosak az autók.
A fiú meglazította a gallérját, de a tekintete feszült maradt. Profitot akart ebből a beszélgetésből kifaragni, nem kihallgatást. – A zaj átmeneti, alezredes úr. De ha már a szűrésnél tartunk… én úgy hallottam a piacon, hogy a szomszédos járásból átjött néhány… mondjuk úgy, „kontár iparos”. Azok nem finom szerszámokkal dolgoznak, hanem mindent visznek, törnek-zúznak. Rombolják a szakma imidzsét. Ha a kapitányság a zajforrásokra koncentrálna, talán a helyi, csendesebb mesterek is jobban tudnának figyelni arra, hogy a város határain belül megmaradjon az a békés rend, ami – tudjuk jól – mindkettőnk érdeke.
Az alezredes szeme megvillant. A fiú épp most ajánlott fel egy külső bandát tálcán, csak hogy a sajátjait védje. Információ, a legértékesebb valuta. – Kontárok, mondod? Nem szeretem a trehány munkát. A trehány munka sok papírmunkával jár. Ha esetleg… pontosabb koordinátáim lennének arról, hogy ezek a kontárok merrefelé „dolgoznak”, a járőrök talán pont arra cirkulálnának. És ha a külső zaj megszűnik, a helyi frekvenciákat is tisztábban tudnánk monitorozni.
– Építő jellegű munka – bólintott Tibor, és elővett a zsebéből egy cetlit, amire eredetileg talán a tetőléc méreteit írta, de most gyorsan rápillantott. – Úgy hallottam, a celldömölki út melletti elhagyott telephelyen, e hét pénteken este tíz körül elég nagy lesz a „fémhulladék-koncentráció”. Kár lenne, ha a helyi iparosokat kevernénk bele ebbe az ügybe.
Kelemen elvette a cetlit, mintha csak egy anyaglistát nézne át. – Megfontolandó. Ha ez a tétel kiesik a piacról, az országos szint alá együttesen bepréseljük a statisztikánkat.
– A tiszta levegő mindannyiunk érdeke – mosolygott a fiú, és hátralépett egyet. – Jó munkát a zsalukövekkel, nyomozó úr. Figyeljen a kopasz tüzépes gyerekre, a törött darabokat mind belülre elrejti.
– Te meg a katalizátorokra, fiam. De ha pénteken valami nem stimmel, szíjat hasítok a hátadból – mondta Kelemen, majd zsebre vágta a papírt.
Kelemen kiválasztotta a betonból öntött, masszív zsaluzó elemeket, és megpróbálta azokat az utánfutójára feltuszkolni, amikor észrevette, hogy nagyon lapul az utánfutó jobb oldali kereke. A gumi megadta magát; gondolta a rendőr, persze pótkerék nélkül indult útnak, mert a sietség megint felülírta a józan észt.
Ekkor Tibor testvére, Karcsi bukkant fel, aki rendszerint a tüzép előtti murvás parkolóban várakozott. Karcsi ott gubbasztott néha naphosszat rozsdamentesnek éppen nem mondható, de hűségesen csattogó kis Mazda teherautójában, és a nagy meleg ellenére a fülkében ülve pontosan azt a pillanatot várta, amikor egy-egy gazdátlan fuvar leesik. Most a telep udvarára behajtott, és megállt a nyomozó előtt.
– Segítsek, alezredes úr? – hajolt ki az ablakon udvariasan, miközben a motor egyenletes, dízeles ketyegéssel rázta a Mazda kopott kaszniját. – Ezzel a lapos kerékkel ma már nem megy haza, a beton meg nehéz vendég, kinyírja a gumit. Dobja fel hozzám, úgyis arrafele visz az utam.
Kelemen nem sokat tétovázott. – Legyen, Karcsi. De ha áfásan számolsz, előállíttatlak árdrágítás gyanújával – vetette oda félig viccesen, majd sarkon fordult, és bement a pénztárhoz.
A benti hűvösben, a neoncsövek alatt gyorsan elintézte a papírmunkát. A kasszásnő, aki már rutinszerűen kezelte a hivatalos szervek jelenlétét, szó nélkül pecsételt. Kelemen letolta a bankkártyát a leolvasón, átvette a szürke példányt, és elindult haza.
Mire Kelemen a saját udvarára kanyarodott, a Mazda már ott állt a nyitott bejárati kapu előtt. Nem húzták az időt: kioldották a plató zárait, és kézről kézre adogatva, zörgő, nehéz puffanásokkal pakolták le a zsaluköveket a füves sávra. A rendőr fizetett, Karcsi pedig egyetlen elégedett biccentéssel búcsúzott: ideje volt visszamennie a tüzép elé, mert ott van az üzlet, ami soha nem alszik.
Másnap Kelemen átlépett a telekhatáron, magához vette a kőműveskanalat meg a spárgát, és a szomszéddal közösen nekiláttak a zsalukövek első sorának bedolgozásához. Ahogy ott dolgoztak, a szomszéd pillantása megakadt a kapu mellett árválkodó, leeresztett kerekű utánfutón.
Elmosolyodott, megrázta a fejét, és odaszólt: – Pontosan így jártam én is. Képzeld, két hete, amikor a tűzifáért mentem, Karcsi mentett ki a Mazdájával, ugyanígy lapos volt a gumim. Látta a lapos gumimat a feleségem – tudod, mit hallott az iskolában? –, csak röhögött rajtam.
Kelemen felnézett a simítóról, és a szomszédra meredt. – Miért, mit mondott a feleséged? – Hát azt, hogy ne csodálkozzam. Karcsi kisebbik kölyke jár át délutánonként biciklivel a tüzép elé, és kitekeri a szeleptűket, aztán félig vissza. Ő engedi le sorra a parkoló autók gumijait, hogy az apjának legyen több munkája.
Kelemen kissé elgondolkodott, zsaru létére hogyan lehetett ilyen naiv, aztán csak ennyit mondott: – Legalább nettóval számolta a fuvardíjat.