A hajnali köd még makacsul ült a víztükör felett, amikor András leparkolta a fekete Audit a móló mellett, visszanézett a parkoló autók sorára, konstatálta, hogy az S6-osa még mindig sikkes, kitűnik a szürke eminenciások közül.
– Ideje volt – mormolta András, miközben kipattant az ajtón. Nem a kopott, sósvízi szagú öblök ezek, de a Balaton is megvan a maga fojtogató, iszapos mélységével. Ötvenes, sikeres volt, a vállalkozások után maradt pénzből élt, a mozdulatai magabiztosak, de a tekintetében feszült a folyamatos harckészültség megvédeni, megmutatni, mindazt amit elért életében.
A felesége, Nóra lassan szállt ki a másik oldalon. Harmincas, hűvös eleganciájú nő, aki pontosan tudta, hol a helye ebben a precízen megrendezett gépezetben, nyugodt, méltóságteljes tempóban demonstrálta András státuszát.
A mólónál egy huszonéves fiú várta őket. Dani volt az: egyetemista, vékony, mosolygós, hátizsákos srác, aki láthatóan tojik a világ nagy dolgaira. Zsebre dugott kézzel bámulta András luxusvitorlásának árbocát.
– Na, jössz, felszállunk, vagy csak bámulod a vitorlásunkat? – vakkantott oda András, miközben a köteleket oldozta.
– Ha már így meghívott útitársnak, hát felmászom – felelte Dani, és egy laza mozdulattal a fedélzetre dobta a táskáját.
A terv eredetileg egy kétszemélyes, csendes hétvégi túra lett volna Nórával, de András nem bírta kihagyni a provokációt. Meg akarta mutatni a fiúnak, ki az úr a háznál, ki az, aki megengedhet magának egy ilyen hajót, és ki az, aki csak stoppal lóg a világon. A fiú ugyanis az ő autójukkal érkezett a Balatonra, majdhogynem elütötték olyan durván stoppolt. Útközben végig hallgatta András multimédia cégének építését, vagyoni helyzetét.
A víz sima volt, mint a tükör, a vitorlás motorral a mólóból kihajtott, ezután a feszített vitorla csak alig-alig mozdította a hajót. A fedélzeten viszont viharos tempóban megindult a két férfi háborúja.
– Húzd meg azt a baunt, ne úgy, mint egy kezdő! – szólt rá élesen András, miközben minden mozdulatával bizonyította kiváló hajós tudását. – A kötél meghúzásához erő kell, fiam.
Dani csendesen, kissé gúnyos félmosollyal ült a kabin tetején, lógatta a lábát, és nézte a vizet.
– Biztosan így van, András bá' – mondta lassan. – Csak hát annyi minden van ezen a világon, amiért kár aggódni.
– Azért, mert te még semmit sem értél el – vágott közbe András, az arca eltorzult a megvetéstől. – Nincs mögötted semmi, csak a lógás.
Nóra némán ült a kabin bejáratánál. Nem szólt bele a férfiak viaskodásába, de a tekintete követte Dani minden rezdülését. A fiú fiatalsága, lazasága olyan oxigén volt a fülledt kabinban, amit Nóra eddig hiányolt.
– Miért hoztad el? – kérdezte hirtelen Nóra halkan, amikor András a motorhoz ment.
Dani felé fordult, a mosolya elmélyült. – Mert a férjed azt hitte, megmutatja nekem a helyemet.
– És mi a te helyed? – nézett rá Nóra, miközben a hangja kissé megremegett. – Ott, ahol nem kell semmit megjátszani.
Dani odalépett, hogy eligazítson egy elakadt kötelet, és amint lehajolt, a zsebéből kiesett egy különös tárgy: egy régi, kopott nyelű, rozsdamentes vadászkés, aminek a pengéjén ott csillogott a balatoni napfény.
András szeme azonnal megakadt rajta. Felkapta a kést a deszkáról, mielőtt Dani elérhette volna.
– Hoppá! Ezt meg minek hozod magaddal? Valami kis vidéki vagánykodás? –forgatta a kezében a pengét András, a hangja csurig volt gúnnyal.
Dani felegyenesedett, a mosolya hirtelen lefagyott az arcáról, a tekintete elsötétült. – Add vissza. Semmi közöd hozzá.
– Nincs bizony – felelte András provokatív éllel, és egy ócska játékszerként lóbálta a pengét a levegőben. – De nálam most biztonságban van.
– Add vissza a késem, András! – lépett közelebb Dani, a hangja megkeményedett, a szemeiben fojtott düh izzot.
– Vagy mi lesz? – horkant fel András, és ahelyett, hogy visszaadná, hirtelen mozdulattal, gúnyos mosollyal a nyílt víz felé hajította a kést. A penge ezüstös ívben repült, majd elmerült a zöldes vízben.
– Az az enyém volt! – üvöltötte Dani, és Andrásnak ugrott.
A korláton dulakodni kezdtek, a hajó vészesen megdőlt. A hirtelen jött, vak verekedésben Dani elveszítette az egyensúlyát, és mielőtt bárki felocsúdna, hatalmas csobbanással a mély vízbe esett.
A Balaton hirtelen sötétzöldre váltott. A part távol volt, a víz mély, Dani pedig nem jött fel.
– Dani! – kiáltott Nóra, és a korláthoz rohant.
András hirtelen kijózanodott; a dühét felváltotta a hideg, bénító pánik. Körbe-körbe manőverezett a vitorlással, a nevét kiabálta a szélbe, de a vízen csak a fodrozódás maradt.
– Eltűnt… Istenem, elmerült – motyogta András, miközben a keze remegett a kormánynál, és a felelősség elől menekülve már a rendőrségnek szánt történetet gyártotta magában. – Nem akartam… Hallod, Nóra? Nem akartam! Véletlen volt! Azt fogjuk mondani, hogy megcsúszott!
Nóra kővé vált arccal állt mellette. Nincs sírás, nincs hisztéria; csak az a jeges felismerés, hogy ez a férfi, aki mellett leélte az életét, egy szánalmas, gyáva zsarnok.
– Megölted – mondta Nóra halkan, teljesen rekedt hangon.
András a fejét rázta, a homlokáról izzadtság csurgott. – Befelé a kabinba! Hallod?
Kárpáti János százados állt a hajó mellett, mellette pedig Király Enikő főhadnagy jegyzetelt higgadtan.
András ott állt a fedélzeten. Az arca szürke volt, a inggallérja átizzadt, gyomra le-föl liftezett, nem bírta, a tóba hányt. Megtisztította arcát, megnyugodott, és várta a fedélzetre a nyomozókat.
– Értem én, százados úr, de nem is értem ezt az egészet! – hadarta András. – Milyen fiúról beszél? Senki sem volt velünk! Mi ketten jöttünk ki a feleségemmel, kettesben akartunk tölteni egy csendes hétvégét. A stoppos gyerek a parkolóban kiszállt, de a hajónkra már nem jött velünk.
Kárpáti százados összehúzta a szemét. – Biztos benne, uram? Mert a fiatalembert a parkolóban nem látta senki, csak önökkel indulhatott a nyílt vízre.
Nóra a kabin ajtajában állt. A tekintete hideg volt és átvette a szót.
– Tévednek – mondta Nóra határozott, hűvös hangon, miközben szorosan András mellé lépett, és megfogta a karját. – A fiú valóban velünk utazott Érd után vettük fel, stoppolt, de itt a parkolóban láttuk utoljára, de szóba sem került, hogy velünk tarthasson a vitorlásra. Kérem, ne vádaskodjanak tovább ezzel a képtelenséggel, már mennünk kell, sajnáljuk, nem segíthetünk.
Kárpáti János százados nem szólt semmit. Csak nézte a férfit, majd átnézett a feleségre. A levegőben érezte a hazugság szagát.
– Értem, asszonyom – bólintott hűvösen a százados, majd Enikőre nézett. – Enikő, nézzenek körbe a fedélzeten. Nyomozási eljárás keretében vizsgáljuk az esetet, vetnünk kell egy pillantást a hajó belsejére is.
András szeme megrebbent. – Hogyhogy? Milyen alapon? Ez egy magánhajó!
– Ez rutin, uram. Az áldozat DNS- ét keressük, ezért átnézzük a terepet – mondta nyugodtan a rendőrnő, és már lépett is a fedélzetre. András próbálta elállni az utat, a torkában dobogott a szív, de a százados puszta jelenléte visszatartotta.
András mit sem tudott arról, hogy a rendőrök mit keresnek valójában. Azt hitte, ha letagadják a fiút, a bizonyítékok is eltűnnek. De Enikő és a helyszínelők nem a papírokat nézték. Gumikesztyűben dolgoztak; ultraibolya fényforrással és DNS-mintavevő készlettel vizsgálták át a korlátot, a kabin küszöbét, a köteleket és a padlózatot. Olyan nyomokat kerestek, amelyek egy idegen jelenlétére, egy esetleges dulakodásra vagy biológiai maradványra utalhatnak.
A percek lassan teltek, András gyomra remegett, Nóra pedig némán, szoborként figyelte a nyomozók minden mozdulatát.
Végül a rendőrnő lépett elő a kabinból, a kezéről lehúzta a gumikesztyűt, és a százados felé intett. A tekintetük csendes üzenetet váltott.
– Százados úr, a hajó tiszta – mondta Enikő hivatalos, hűvös hangon. – Nem találtunk az áldozattól semmi nyomot, küzdelemre utaló jelet.
Kárpáti János mély levegőt vett, ránézett Andrásra, aki alig mert megkönnyebbülni, halkan felsóhajtott.
– Rendben van. Akkor egyelőre ennyi.
A rendőrök elindultak a móló felé, eredmény nélkül. András kifújta a levegőt, megkönnyebbült: – Na ugye? Mondtam én, hogy semmi nem lesz ebből!
Nóra nem válaszolt. Csak nézett a sötétzöld balatoni vízre.
A vitorláson történt tragédia óta pontosan két hónap telt el.
A nappaliban a nehéz, mahagóni asztalon két kristálypohár állt, bennük még érintetlenül csillogott a drága skót whisky. András a teraszon állt, a kezében lévő poharat forgatta, az arca vonásain meglátszott az elmúlt hetek belső őrlődése. Lassan megfordult, és betért a hűvös szobába, ahol Nóra ült a bőrkanapén.
– Meddig játszunk még ezt a komédiát, András? – kérdezte Nóra halkan, de olyan határozott hangon, hogy a férfi kezében megrezzent a pohár.
András letette az italt az asztalra, és gúnyos mosolyt próbált az arcára erőltetni, bár a szeme sarkában ott rángatózott egy ideg. – Komédia? Miről beszélsz, Nóra? Minden rendben van. A hatóságok lezárták a vizsgálatot, nincs semmi...
– Nincs semmi? – vágott közbe Nóra, és egy mozdulattal előhúzta a táskájából a prémiumkategóriás okostelefonját. – Tényleg azt hiszed, hogy annyira ostoba vagyok, mint a vállalati partnereid, akiket minden ócska dumával becsapsz?
András összehúzta a szemét, a hangja mélyült, miközben közelebb lépett a kanapéhoz. – Mit csinálsz? Tedd el azt a telefont! Pontosan tudod, hogy ott a mólónál mi történt. Egy baleset volt! A fiú elvesztette az egyensúlyát a veszekedésben...
– Nem, András. Az nem baleset volt – mondta Nóra, miközben a képernyőre pöccintett. – A telefon rögzített mindent. Minden egyes szót. András újra pergette fejében gúnyolódásodat, a kést, amit a vízbe dobott, és azt is, ahogy a fedélzeten dulakodtatok, mielőtt a fiú elmerült.
András elsápadt, a szája kiszáradt. Pár másodpercig csak kapkodta a levegőt, mintha magán a vitorláson lenne a nyílt vízen. – Te... te mindent felvettél? – suttogta rekedten, a magabiztossága végleg foszlányokra hullott. – Mindent? Hogy lehettél erre képes? A férjed vagyok!
– Az voltál – felelte ridegen Nóra, és lassan felállt a kanapéről, hogy teljes magasságában nézhessen András szemébe. – Most pedig figyelj jól, András, mert nem fogom kétszer elismételni a feltételeimet.
András meghökkent. – Mit akarsz? Pénzt? Utolsó zsaroló vagy!
– Mindent kérek – mondta Nóra, mondta nyugodtan, határozottan. – A válási papírok már elkészültek az ügyvédemnél.
– Megőrültél?! – ordította fel András, a tehetetlen düh elöntötte a fejét. – Mi a francból éljek meg?
Nóra elmosolyodott, és meglengette a kezében tartott telefont. – Neked? Neked ott marad a szabadságod, András. Amúgy ne vedd zokon, ebben semmi személyes nincsen, csupán üzlet, választhatsz: vagy nincstelen leszel, de szabad, vagy gazdag – a börtönben.
Három év telt el azóta, hogy a budai villa vastag falai mögött András aláírta a válási papírokat.
Dani ott feküdt a franciaágyban, és miközben a paplan alól nézte a szobát, a bal kezével lassan átölelte Nóra meztelen vállát. A nő testének melegségét élvezte.
– Gondolod, hogy András valaha is megfejti, mi történt azon a napon? – súgta Dani félmosollyal, miközben az ujjával Nóra hajfürtjeivel játszott.
Nóra felkönyökölt, a tekintete megcsillant a félhomályban, és halkan felnevetett.
– András? Ő még mindig azt hiszi, hogy egy balszerencsés véletlen áldozata lett – felelte Nóra, majd Dani arcára simított.
Dani elégedetten bólintott, miközben a fejébe idézte a balatoni történetet.
– Pontosan úgy alakult, ahogy elterveztük. A műbalhé a fedélzeten, a gúnyolódásod a késsel, a provokáció... András pontosan bevette a horgot. Egy bábu volt a sakktáblánkon.
– És a legszebb az egészben, zseniális volt a tervünk – folytatta Nóra, miközben a feje Dani mellkasára hajtott –, a holttestet sem kellett rejtegetnünk. Miután a vitorlásról kiúsztál a partra, a fegyelmezett kis osztálytársad, aki a túlsó öbölben várt rám, mert annyira csorgott utánnam a nyála. Ő a mi szerelmünk mártírja, fefujódva úszott a Balaton habjain, szolgáltatva a tökéletes, lezáratatlan rejtélyt, amivel Andrást megetettük.
– Egy tökéletes kivitelezés – suttogta Dani, és mélyen magához húzta Nórát, miközben osztálytársa szemeinek a képét felidézi, akit Nórával a víz felszíne alá nyomtak.