A pláza fényesre polírozott, túlméretezett átriumában a Központi Fogyasztói Bizottság rendkívüli plenáris ülést tartott, miközben a mennyezeti led-csíkok mesterséges napfénye úgy derengett, mintha maga a bruttó hazai termék kezdett volna el szivárogni a szándékosan diszkrétre, indusztriális stílusban megéptett, mennyezeti elszívó és befujó csőrendszereiből.
Marketing-igazgató elvtárs – kezében egy nedves, gőzölgő, akciós katalógus-mintával, amit a kasszák mögül csempésztek be az elvtársi fegyelem elkerülése végett – idegesen törölte a homlokát a márkás zsebkendőjével.
– Polgártársak! – hörgött fel a vezérigazgató, miközben az asztalra csapott egy guriga fényes, műanyag csomagolózsinórral. – Itt nincs idő holmi liberális megbeszélésekre! Rendszerszinten kell megvizsgálnunk a kötél kérdését. Mert mi is a modern élet célja? A élet célja nem lehet más, mint a mi bevásárlókosarunk folyamatos gördőlékeny mozgása a pultok között. Kasszáink kopogó rigmusa kérem a záróakkord, ami orgazmusra éhes megfeszülő testünkben a görcsöt a katarzis erejével oldja. És mindez hol kezdődik? Bizony ott alul, a reklámok prenatális sötétjében, ahol a magzatot még el sem engedték a biológiai ellátórendszerből, de a fogyasztóvédelem máris egyetlen lila, neonfényes köldökzsinórral láncolja a hitelkártyához. Tiszta, direkt export: hitelkeret-kvóta és reklám-befúvás közvetlenül a központba, mindenféle döntési kényszer vagy önálló gondolat nélkül!
– Így van! – bólogatott a főkönyvelő, ujjával a design szemüvegét igazgatva. – De kérem, ne feledkezzünk meg a következő fázisról sem! Amikor a polgár kinövi a babakocsit, és belép a plázák kollektív termelőerők terébe, a kötelék átalakul. Ott van a társadalmi-fogyasztói szerződés: a hűségkártya-fegyelem, az éves kötelező autócsere, a lakbér, a fenntartási adó (maintenance tax) és a svájcifrank-alapú lakáshitel részlete, hogy minden nap bólinthasson egyet a basznimuszáj különben fizessed vissza a szocpolt nevű utca negyvennegyedik sorszámú téglapaneljében. Ezek azok a láthatatlan, áruhitelből font kötelek, amikkel a felnőtt egyént gyönyörűen, feszesre hangolva odakötözik a pláza parkolójához, hogy meg ne merészeljen próbálni egyedül élni!
A teremben egy pillanatra feszült, sötét csend terült el. Mindenki tudta, hogy a gazdasági növekedés egésze ezen a hitelfeszességen múlik. Ha egy kötelék elszakad, borul a negyedéves tervgazdaság, a nap pedig letér megszokott pályályáról, az univerzum úgy- ahogy van darabjaira esik.
Ekkor a sarokból, a hűtőpultok zümmögő félhomályából előlépett a hitelbiztosítási vezetőmenáger. Hűvös, halálos nyugalommal lépkedett a járólapon, kezében egy méretre vágott, hófehér, prémium kategóriás ipari műanyag kötéllel.
– Polgártársak – suttogta bársonyos, mégis fagyos hangon. – Mindkét felvetés csupán felvezetés. Az igazi dialektikus szintézis a harmadik fázisban dől el. Mert mi történik akkor, amikor a polgárnak végleg elege lesz a felhalmozott vackokból, a hitelekből, a felesleges lakásdekorációkból meg a köldökzsinór-reklámokból? Akkor lép életbe a végső, a legmagasabb rendű struktúra.
Odalépett a dizájner mennyezeti gerendához, átvetette rajta a prémium kenderkötelet, majd rámutatott a lógó, üres hurokra:
– Íme, a tökéletes, végleges tétel. Ez az a kötél, amely hivatott magára venni a túlkompenzáló, eladósodott ember teljes súlyát, hogy a feleslegesen vásárolt, szorongó test ne zuhanhasson alaptalanul a szálkás padlóra, hanem szabályosan, a mutatókhoz méltóan lógjon a rendszerben, miközben a bizottság egyhangúlag elfogadja a következő negyedéves üzleti tervet.
A vezérigazgató elégedetten bólintott, majd csettintett egyet a levegőbe: – Helyes, egy szót se tovább, most kérjük a következő adag akciós tepertős pogácsát a péksütemény osztályról!
Az emberi élet legmélyebb igazsága a függőségben, pontosabban a másokhoz való kapcsolódásunk elszakíthatatlan hálójában gyökerezik. Születésünktől a halálunkig különféle kötelékek tartanak meg bennünket a létezés terében; ezek a szálak nem csupán korlátok vagy kényszerek, hanem azok a létfontosságú csatornák, amelyeken keresztül az élet energiája, a kultúra, a biztonság és a hovatartozás áramlik belénk.
Az első és legősibb kötelék a fizikai valóságban a köldökzsinór, amely a magzatot a méh csendes, sötét biztonságában táplálja. Ez a biológiai kötelék a tökéletes egység állapota: a táplálék, az oxigén és a védelem közvetlenül, mindenféle közvetítő vagy akaratlagos erőkifejtés nélkül áramlik a teremtő forrásból a kibontakozó életbe. A méh falai és a pulzáló verőerek nem rabtartók, hanem a legelső otthon határai, amelyek megóvják a még meg nem született embert a külvilág viharaitól, miközben csendben felkészítik a független létezésre.
Amikor ezen a fizikai köteléken keresztül megérkezünk a világra, ez a háló nem szűnik meg, csupán átalakul. A köldökzsinór helyét átveszik a társadalmi, kulturális és emberi kötelékek. A család melegsége, a közösséghez tartozás élménye, a közös nyelven alapuló megértés és a szolidaritás mind-mind azok a láthatatlan szálak, amelyek a felnőtt embert a társadalom szövetéhez fűzik. Ezek a kötelékek biztosítják, hogy ne magányos monádként bolyongjunk a mindenségben, hanem egy nagyobb egész részeként értelmet, feladatot és támaszt találjunk. A törvények, a felelősségvállalás, a hagyományok és a kölcsönös bizalom nem megfojtanak bennünket, hanem keretet adnak a szabadságunknak; ahogy a zene is a húrok feszességéből születik, úgy az emberi méltóság és a kultúra is ezen kötelező összetartó erők mentén bontakozik ki.
Még a legnehezebb, legsúlyosabbnak tűnő emberi kötelezettségek is – a gondoskodás terhe, a munka, a közös célokért vállalt áldozatok – mind abban a folyamatos építkezésben nyernek értelmet, amely összeköt bennünket egymással. Nem a totális függetlenség teszi az embert szabaddá, hanem az a tudat, hogy tartozunk valakihez, hogy a szavainknak súlya van, és hogy a tetteink visszhangoznak a közösség falai között.
Az élet ezen folyamatos láncolatában a kötelékek védelmet és otthont adnak. A méh melegéből kiindulva a társadalom tágasabb teréig minden egyes szál azt a mélyebb igazságot hirdeti, hogy az ember nem önmagában létezik, hanem mindig egy nagyobb, összetartó közösség részeként talál rá önmagára.
A kerti osztályon a műanyag kerti törpék és a leárazott muskátlik között csendes volt a délután. Lili, a tizenhét éves bolti eladótanuló, épp a damilos fűszegélyezők dobozait igazgatta a polcon, amikor lépteket hallott. Egy ötvenes, torzonborz férfi lépett oda hozzá. A haja borzas volt, a tekintete pedig egyszerre kereste a menekülést és a kapaszkodót; a mozdulatai zavartak, feszültek voltak.
– Kislány – szólalt meg rekedtes, mély hangon –, merre találom a köteleket? Olyan kellene... ami legalább száz kilós rángatódzó mozgást kibír. Nem szakadhat el.
Lili gyomra egyetlen óriási, fagyos gömbbé rándult össze. A kezében tartott árcédulázó pisztoly megremegett, majd szinte hangtalanul csusszant le az ujjai közül a betonra. A fülében zúgni kezdett a vér. Száz kiló... rángatózás... A gondolat villámcsapásként cikázott át a fején, elborzasztó tisztasággal: a férfi öngyilkosságra készül. Meg akarja magát akasztani.
A levegő a sorok között hirtelen sűrűvé, szinte tapinthatóvá vált. Lili torkában dobogott a szíve, a tenyere jeges verejtékben úszott. Egyetlen pillanat alatt összeomlott a Tesco hűvös, neonfényes biztonsága; a műanyag kerti bútorok és a slagtekercsek mögött ott tornyosult a puszta, dermesztő valóság. A kislány nyelt egy nehezet, de a hangja elakadt, miközben a férfi türelmetlenül, mégis megtörten várta a választ.
Miután Géza a kötelet két karjának erejével próbára tette, azt a pénztárnál hitelkártyájával kifizette hazavitte. Otthon a két postás bevásárlókocsit, amit munkahelyéről lopott vele összekötötte, valamint magának egy hámot eszkábált azt pedig mindkettő kocsi elé kötötte. A kocsikra ezek után mind a nyolc kócos kisunokáját felültette, hogy az udvaron le és fel széles vigyorral vonszolhassa őket.