A katedra nem bútor volt számra, hanem csata Vlagyimir Markovics számára; minden előadása egy-egy elementáris erőszak a fizika törvényeinek nevében. Mire a harmadik sorig értek a diákok, a zakója már a harmadik gombjánál feszült, a krétapor pedig úgy ült rá a sötétkék posztóra, mint valami ősi csillagpor. Nem beszélt a gravitációról – elkövette.
– Hát nem értik?! – hördült fel, és jobb kezének öt ujjával olyan mélyen markolt bele a levegőbe, mintha a mindenség láthatatlan szövetét gyűjtené össze egyetlen pontba. – A gravitáció nem egy udvarias kérés! Nem egy illedelmes levél, amit a tér küld a tömegnek! Nem! A gravitáció kényszer. A tér könyörtelen görbülete, egy kozmikus csapda, ahová mindenki belesétál, de senki sem fizet belépőt!
A jobb karja messzire lendült, könyöke vad szögben tört ki, miközben a levegőbe rajzolta a láthatatlan, nehéz mezőket. Aztán hirtelen megtorpant, a mutatóujját meredeken az első sorban ülő, halálra vált hallgató orra alá szúrta, centikre a szemüvegétől.
– Ha most meggondolná magát ez a toll a kezemben, ha csak egyetlen pillanatra is elfelejtené a Föld középpontját, nem esne le! – üvöltötte, és a tollat a magasba rántotta, mint egy véres kardot. – Nem! A Föld rohanna elébe! Mert a téridő szövetébe feszített púp vagyunk mindannyian! Egy mélyedés a matracon, amibe belezuhant a létezés!
Megfordult a tábla felé, de nem írt. A krétát úgy dobta át a jobb tenyeréből a balba, mint egy parázsló meteoritot. A háta megfeszült, a válla vadul rángatózott a belső feszültségtől. Hirtelen hátrafordult, a szeme szinte szikrázott a le nem kötött energiától, és a két tenyerét hatalmas csattanással csapta össze, mintha a teremtés pillanatát akarná utánozni. A csattanás visszhangzott a poros, neoklasszicista terem falain.
– Einstein nem egy képletet adott nekünk, uraim! – süvítette, és a lábával is dobbantott egyet a fapadlón, hogy a porfelhő még a harmadik sorig is elszálljon. – Einstein egy mély, sötét, csupasz igazságot vágott az arcunkba: a szabad esés a legtisztább szabadság! Amikor zuhansz, a gravitáció megszűnik létezni! Nincs súly, nincs teher, csak a tiszta, vak gyorsulás a semmibe! Aki zuhan, az nem szenved, az geodetikus pályán mozog a mindenség legbensőbb magja felé!
Egy pillanatra megállt. A melle zihálva emelkedett és süllyedt, a homlokáról cseppekben állt össze a veríték, de a tekintetében ott égett a megszállottak szent tüze. Lassan kinyitotta a tenyerét, mintha egy égitest maradványait tartaná rajta, majd csendesebb, de még mindig vibráló hangon, szinte mormolva tette hozzá:
– És mi itt ülünk a padokban. Küzdünk a székkel, a csontjainkkal, a gerincünk tartásával. Minden egyes másodpercben harcolunk a bolygó tömegével, mert a lábunk alatti kőzet nem hagyja, hogy elérjük a középpontot. Ez a béke ára. A tehetetlenség csöndes, fárasztó rabsága.
A teremben a levegő megfagyott; senki sem mert venni a levegőt, amíg Vlagyimir Markovics lassan letörölte a homlokáról a krétás verítéket, majd hirtelen, egyetlen vad mosollyal újra felkapta a tehetetlen tárgyakat, hogy újabb csatára hívja a fizika törvényeit.
A professzor harci szelleme e szent pillanatban új erőre kapott, mellkasát feszítette a kinyilatkoztatás tüze, ám a nagy akarat közepette a katedráról hanyatt esett, mert lázas monológja alatt a figyelme a dobogó és az előadóterem padozata közötti magasságbéli különbségre nem terjedt ki. Miután nagy robajjal elnyúlt a parkettán, nehézkesen felkapaszkodott, megrázta a poros a zakóját, és az első sorban döbbenten ülő hallgatóságra nézve összefoglalta az óra lényegi kérdéseit: a gravitáció pusztító hatását ez idáig ilyen meggyőzően és élethűen bemutatnom még sosem sikerült, pedig ebben a témában már legalább kétezer előadáson túl vagyok.
Rádli Róbert