A táj felett évtizedek óta egyetlen monumentális óriás uralkodott: az Öreg Tölgy. Vastag, barázdált kérge, mint valami áttörhetetlen páncélzat, azt hirdette a pusztának, hogy az idő és a viharok felett áll. Lombokból szőtt koronája olyan hatalmasra duzzadt, hogy árnyékával teljesen letarolta maga körül az aljnövényzetet; elszívott minden tápanyagot, minden talajmenti forrást és napfényt, hogy saját gigantikus méretét fenntartsa. A vándorok messziről csodálták, a liget lakói pedig hozzászoktak a nehézkes, mozdulatlan biztonságához.Hitték: hogy ez a fa megingathatatlan, és dicsősége örökké tart.
A természetnek azonban megvannak a maga kíméletlen, csendes vastörvényei.
A tölgy végzete nem a villámcsapással vagy a fejsze nyers erejével kezdődött, hanem láthatatlanul, a kulisszák mögött, a törzs legmélyebb, legbelső magjában. A túldimenzionált, nehézkes szerkezet az évek során elveszítette a legfontosabbat: a belső tartását. Miközben a külső kéreg és a pátoszos lombkorona még mindig az abszolút erőt mutatta a külvilágnak, odabent, a sötétben megindult a korhadás. A cinizmus, az önreflexió hiánya és a külvilág valóságától való elszigetelődés gombái lassan, sejtről sejtre falták fel a fa szellemi és morális fundamentumát. A tölgyfa belülről odvassá, üressé vált.
A fiatal tölgyek és a karcsú nyírfák azért élik túl a puszta viharait, mert rugalmasak. Van bennük alázat a széllel szemben: ha kell, meghajolnak, alkalmazkodnak, majd a vihar múltával egyenesen és megerősödve állnak vissza a napfény irányába fordítva a lombkoronát. Az öreg, odvas óriás azonban elveszítette ezt az alkalmazkodóképességet. A bezárkózás és a biológiai merevség miatt képtelenné vált a megújulásra. Amikor a környezet megváltozott, és új típusú, fojtogató áramlatok érkeztek, a tölgy már nem tudott hajolni. Csak állt mereven, gőgösen, a saját megkérdőjelezhetetlen múltjának foglyaként.
A dráma az ilyen rendszerekben mindig az, hogy nem fokozatosan zsugorodnak össze. A bukásuk pillanatáig fenntartják a legyőzhetetlenség illúzióját. Aztán érkezik egy vihar – egy olyan váratlan széllökés, amely egy agilis, egészséges szervezetet meg sem karcolna –, és a monumentális építmény tehetetlenségi ereje hirtelen önmaga ellen fordul. Mivel a belső magban már régen nem maradt semmi, ami összetartaná a gigantikus testet, a fa egyetlen, tompa, száraz reccsenéssel önmagába roskad.
A puszta felett ekkor hirtelen kitisztul az ég, és a lehulló óriás helyén a napfény végre eléri a talajt. Mert a természet – ahogy a történelem és a politika is – nem tűri meg hosszan azt, ami már nem a funkciót és az életet szolgálja, hanem csak a saját maga paranoiás, odvas létezését. Az Öreg Tölgy helyét törvényszerűen veszi át az új, tiszta és rugalmas sarjadás, amely már nem a múlt pátoszából, hanem a józan ész és a valóság talajából táplálkozik.
Rádli Róbert