A "Végtelen szerelem" a lírai próza és az allegorikus mese határán mozgó, mélyen érzelmes történet, amely a szerelem és az összetartozás örök körforgását vizsgálja. Az elbeszélés különlegessége, hogy emberi és állati világot, földi és transzcendens dimenziókat kapcsol össze, miközben a szerelem misztikus természetét zenei motívumokkal – a "Szimfónia" tételein keresztül – strukturálja.

Az univerzális üzenet: a szeretet és a kapcsolódás minden formán, testen, időn és létformán túli ereje. Nem egy egyszerű szerelmi történetet,  hanem spirituális mese, amelyben a szerelem mint teremtő energia, mint isteni törvény jelenik meg. Ezt a koncepciót a prológus zenei metaforái emelik szimbolikus magasságba: a "Végtelen Szerelem Szimfóniája" a lélek fejlődésének, beavatásának négyrészes allegóriája.

A történet rövid váza: A cselekmény egy friss régészeti felfedezéstől indul: Göbekli Tepe. Majd a regény három idősíkon játszódik, és egyedülálló módon ötvözi a platóni filozófiát, a modern kvantumfizika elméleteit és az ősi mítoszokat, választ adva arra, hogy miért épültek a világ 'világítótornyai' – a piramisok és monumentális kőépítmények –, és mi köti össze ezeket egy tizenkétezer éves digitális hagyatékkal.

Első idősík: A jelenben két nyugdíjas "foteltudós" — egy valláskutató és egy történész — szorul össze a földrengés sújtotta törökországi Şanlıurfaban. Kényszerű beszélgetéseik során a világ titkos helyeiről, az eltűnt tudásról, Thot és Hermész Triszmegisztosz örökségéről értekeznek. Ez alatt az idő alatt kitárgyalják a világ legrejtélyesebb helyeit. Beszélgetéseik során kizárólag a megkérdőjelezhetetlen tényekre támaszkodnak, a végkövetkeztetés mégis egyetlen hatalmas talányhoz vezet: a tudás valahonnan jött. De honnan?!? Hol vannak a magyarázatok a tizenkétezer évvel ezelőtti Göbekli Tepe köreire vagy az egyiptomi piramisok matematikai precizitására? Ezek nem pusztán építészeti csodák. Ezek talán egyetlen, globális projekt részei.

Második idősík: Ki az, aki a történelemben először tette fel ezt a kérdést? A két tudós szerint Platón. Így hát visszarepülünk 2500 évet Platón korába, Egyiptomba, a titkok és az istenek földjére. Egy birodalomba, ahol a kövek mesélnek, és a homok titkok rejt. Ezen az úton azonban egy mélyebb, hátborzongatóan gyönyörű misztérium is felsejlik: olyan különös, anyagtalanul fénylő kristálykoponyák jelenléte, amelyek mintha nem is emberi kéz alkotta tárgyak, hanem egy időn és téren kívüli intelligencia letéteményesei lennének. Platónnak van egy gyönyörű útitársa, de vajon Platón műveiben később miért nincs erről szó? Ez az idősík egy fordulatos kalandregény, amely a tudás eredetének nyomába ered.

Harmadik idősík: Ismét repülünk egyet visszafelé az időben, választ keresve az első két síkon felmerülő kérdésekre: 12 000 évet utazunk, egyenesen az özönvíz előtti Aranykorba, Anthasz szigetének utolsó napjaiba. Itt zajlik Mentor, a zseniális alkotó és tanítványa, Eira versenyfutása az idővel és a közelgő kataklizmával. Ám a legnagyobb veszélyt nem a vulkán, hanem az emberi bosszú jelenti.

A regény (egy) választ ad arra, hogyan mentették át az ősi tudást a jelenünbe, és hogyan fonódik össze ez a múlt a közeli jövővel, 2035-tel?

„Egy csepp az Óceánban” – így indult el bennem a gondolat, amely végül hét életen át kereste a fényt.

A mesélés valódi, felszabadító erejét a nyugdíjas éveim hozták el számomra. És elképzeltem, hogyan téved el, csiszolódik, majd talál magára a lélek, és ebből a látomásból született meg ez a hét állomásból álló utazás.

Ez a könyv tulajdonképpen az én vallomásom az Egységről – arról a láthatatlan Óceánról, amely mindannyiunkat magába ölel.

Vajon hányszor kell megszületnünk ahhoz, hogy végre hazataláljunk?

Csöpike, a vibráló kis energiagömb számára eljött az idő: el kell hagynia az LélekÓceán végtelen békéjét és szabadságát, hogy megkezdje földi tanulmányait. A „nehezedés” időszaka ez, ahol a súlytalan fénynek bele kell préselődnie az anyagba, az osztódó sejtek sötét rengetegébe, hogy horgonyt verjen az első pecsét: a Gyökércsakra.

Az út a sárban kezdődik. Egy 1700-as évekbeli vályogház hidegében, ahol egy kislány bőrébe bújva kell megtapasztalnia a puszta túlélés küzdelmét és az apai elutasítás jéghideg keserűségét. De ez csak az első állomás.

Hét élet. Hét különleges sors. Csöpike inkarnációról inkarnációra vándorol: a nyomorult élvezet és függőség narancssárga poklától a hatalomvágy citromsárga tüzein át egészen a feltétel nélküli szeretet üdén zöldellő békéjéig. Volt már drogos kamasz, eltévelyedett pap és hatalomvágyó politikus; tanult a szavak erejéből és a csend bölcsességéből.

Minden halál után várja őt a Hazatérés: a pillanat, amikor a Lélekóceánban számot ad a Tanítóknak a tanultakról. De amint az utolsó úton, a Koronacsakra fehér fénye is felragyog, Csöpikének egy végső, mindent elsöprő kérdéssel kell szembenéznie: ha idelent minden a születésről és a halálról szól, vajon mi vár ránk Odafönt?