Csepp az Óceánban

Kis fantázia mozgató, hogy miről is szólnak a fejezetek?  

Nézd meg a kis vetítő képeit!

És következzen néhány részlet  ízelítőül a regényből:

Részlet a gyökércsakra meséjéből:    

De mire megérkezett az anya, a szél és a jégeső hidege már beköltözött Eszter vékony, gyönge kis csontjai közé, és belebújt a tüdejébe.

  Másnap a kislány már nem tudott felkelni az ágyból. Az arcán lángolóan vörös lázrózsák virítottak, s mikor búzakék szemei néha kinyíltak, bár ragyogtak a láztól, már zavarosak voltak. De többnyire zárva maradtak. Eszter csak vacogott; úgy rázta a hideg, akár az előző napi vihar az erdő fáit.

A láz forró hullámai között Eszter számára a szoba falai elmosódtak. Ott feküdt a szalmán, hallotta öccsei távoli sírását és anyja fojtott zokogását, de már nem érzett felelősséget semmi iránt.

Két nap múlva aztán megpillantotta az arany udvarokat. A láthatatlan, zöld kabátos és piros sapkás kis manók, a barátok, akik az évek során elmaradoztak mellőle, most ismét ott álltak az ágya körül. Bár szomorúan és hallgatagon,de hívogatóan nyújtották felé a kezüket. 

Eszter öntudatlanul megérezte a „kiutat” – azt a kaput, amit még odaát, a születése előtt illesztettek be a sorsába, erre az életútra, arra az esetre, ha a földi sár túl nehézzé válna.

Amikor rövid időre magához tért, látta, amint a két kisfiú ijedt, könnyektől maszatos arccal áll az ágya mellett. Szerette őket, de tudta: az ő útjukat már nem neki kell egyengetnie. Ott állt az anyja is, zilált hajjal, vörösre sírt szemmel, összeszorított öklét a remegő szájához szorítva, hogy hangosan fel ne zokogjon.

És aztán feltűnt Anna nagymama. Csak úgy kilépett az aranyszínű ragyogásból, akár az álmában. Ismét a tündöklő, égszínkék ruháját viselte – azt, amilyen csak a mesebeli királykisasszonyoknak van. Amikor felé nyújtotta két kezét, Eszter érezte, hogy megszűnik a vacogás, s felenged a szűk kis mellkas szorítása. Minden könnyű lett, minden egyszerűnek tűnt.

Lelke, amely oly sokáig próbált gyökeret verni a barátságtalan talajba, most könnyedén eloldozta magát. Nem volt benne félelem, csak az a végtelen nyugalom, amit a nagymama meleg tenyere adott neki egykor. Kellemes meleg, puha fény, könnyű légzés és valami távoli zene vette körül, amilyet még sosem hallott.

Csak a fény maradt, és az emelkedés.

Részlet az első hazatérés meséjéből:   

Később méltóságteljesen, lebegett hozzám az Öreg Lélek, és így szólt: 

– Drága Csöpike! Az első utadhoz nem kaptál még útmutatást, de most elmondom, hogyan működik a tanulás. Odalent mindig két fix pontod lesz: a születés és a kilépés, amit ott halálnak neveznek. A kettő közötti utat a szabad akaratod szerint teheted meg, de érintened kell azokat a célkitűzéseket, amiket itt, indulás előtt együtt meghatározunk. Vannak biztosított kilépési pontok is, hogy a halhatatlan lelked ne sérüljön – pont olyanok, amilyet most te is használtál. Ez az első utad csak ismerkedés volt az iskolával. Tudd, hogy itt minden a te szabad akaratodból történik. Ha akarod elmész az iskolába, de ha nem akarod, akkor nem mész, hanem itt maradsz. Te választhatod meg az életed idejét és időpontját is. Mehetsz az előző utad múltjába, de akár  mehetsz a jövőbe is, ha úgy szeretnéd. A fejlődésedet azonban a tapasztalatok biztosítják, s ha egy leckét kitűzünk, azt addig ismételjük, amíg tökéletesen el nem sajátítod.

Látta rajtam, hogy megszeppentem. Hagyott időt a gondolkodásra. 

– Muszáj minden iskolai napnak olyan nehéznek lennie, mint az első volt? – kérdeztem félve. 

– Dehogy! – nevetett fel az Öreg Lélek. – A következő utadon választhatod az élvezeteket. Most megismerted a sötétséget, a nehézkedést és a fojtogató csendet. Ez volt az alapozás. De a léleknek ismernie kell a kapcsolódást is. Az örömöt és a szenvedélyt.

Részlet a napfonatcsakra meséjéből:  

… A kabin forró, oxigénhiányos levegőjében, amelyet a halovány, takarékra állított LED-es megvilágítás kísértetiesen különböztetett meg a koporsó koromsötétjétől, de nem a hangulatától, a napok óta lemoshatatlan, sűrű testszaguk összevegyült a halálfélelem rideg, csípős bűzével. Minden egyes reccsenésnél, amikor a zúgó víztömeg elborította a hajót, azt hitték, ez az utolsó pillanatuk.

És ott, abban a vizes, bűzös sírkamrában, a recsegő falak között Maren egyszer csak Morganre mosolygott. A könnyeitől maszatos arcát Morgan nyakába fúrta.

– Ha ezt a poklot túléljük, Morgan… örökre szeretni foglak – suttogta a feszülő hevederek alatt. – De csak egy feltétellel bocsátok meg neked teljesen!

Morgan érezte, ahogy a torkát fojtogatja az a lelket könnyítő sírás, ami az ő életében egy ritka ajándék volt. De Maren szemeiben a félhomályban megcsillant valami megmagyarázhatatlan, dacos de ugyanakkor huncut fény.

– És mi lenne az? – kérdezte rekedten, miközben a meghatottságtól hihetetlen módon, de bepárásodtak a szemei.

– Csak akkor, ha te leszel a koszorúslányom az esküvőmön! 

Morganből a sokk és a megkönnyebbülés keverékeként hirtelen feltört a nevetés. Egy hisztérikus, fuldokló kacagás.

– Ilyen vén fejjel?! Koszorúslány?! – kérdezett vissza, miközben a hajót épp egy újabb hatalmas hullám dobta meg.

Ott zokogtak és nevettek egymás karjaiban, miközben a fejük felett tombolt az ítéletidő. Ott, a halál torkában történt meg a teljes megbocsájtás, köttetett meg a legszentebb béke, és pecsételődött meg újra az elszakíthatatlanul szilárd barátság.

Részlet a koronacsakra meséjéből:  

Ekkor mondta ki Lukasz a mondatot, ami aztán a sorsát végleg megpecsételte:

— Azt, hogy Isten nem CSAK a falak között lakozik! Ő mindenben ott van, mindenben benne van: abban az elpusztult kutyában pont úgy mint az élő társaiban! Az eltávozott hitetlenben pont úgy mint bármelyik thessaloniki falusi csecsemőben, gyermekben, asszonyban, aggastyánban. Benne van minden esőcseppben, a fénylő nap minden sugarában, minden szellő fuvallatban és minden fűszálban. Benne van a tenger türkiz víztükrében, de a viharos morajlásában is. Benne van a madarak csicsergésében, a gyermekét ringató anya szeretetében és a hazájáért az életét adó harcos minden vércseppjében. Benned is ott van, Nikolaosz, minden porcikádban, még ha el is falaztad előle a szívedet. Egyedül a gyűlöletben nincsen benne, mert a gyűlölet nem más, mint Isten hiánya. Az az egyetlen, ami az ördögtől való, mert az megvakít, hogy ne lásd meg a fényt a másik szemében.

Nikolaosznak tátva maradt a szája ilyen mérvű istenkáromlás hallatán. Csak tátogni tudott.

Lukasz pedig folytatta:

— Megbántam a törvényszegést, Nikolaosz. De a mozdulatot nem tudom megbánni. Mert abban a haldoklóban ugyanazt az Istent láttam, akit te a templom félhomályában keresel.