Embedded Files
Hogyan született meg a REZI?
Amikor körbenézek a világunkban, újra meg újra lenyűgöz, hogy milyen csodálatos, gazdag és lehetőségekkel teli életet élünk. A jelenünk korábban sosem látott bőségben zajlik – technológiában, tudásban, javakban egyaránt.
És mégis... az emberiség háborúzik, konfliktusokat szít, és a jólét, az élet megőrzése helyett felfoghatatlan összegeket költ fegyverekre és pusztításra.
Ez év elején (2026) mikor egyre agresszívebbé vált Amerika politikája, elgondolkodtam, feltettem magamban a legegyszerűbb, mégis legnehezebb kérdést: Hogyan lehetne ezt megállítani?
Egyvalami gyorsan nyilvánvalóvá vált számomra: fegyverekkel soha nem lehet valódi békét teremteni. Az erőszak csak újabb konfliktusokat, újabb bosszút és újabb vérfolyamokat szül. Igazi, tartós béke a világban egyetlen módon születhet meg: ha gyökeresen megváltozik az emberek gondolkodásmódja, és a kollektív tudatunk elindul a belső csend, a megértés és a megbocsátás felé.
Ezt a gondolatot kezdtem el görgetni a fejemben, és ebből a vágyból formálódott meg a REZI világa. Egy olyan regényé, amely azt a lehetőséget kutatja, mi történik, ha nem a külső világot próbáljuk kényszerrel megváltoztatni, hanem a bennünk lévő frekvenciát csendesítjük le.
Néhány részlet a regényből:
Részlet a 8-ik fejezetből:
Ádám - A teszt
Odakint január végi, metsző fagy dermesztette meg a várost, az ablaküvegekre jégvirágokat rajzolt a hideg, de Tünde jógatermében egészen más világ fogadott. A fűtés halkan duruzsolt, a narancssárga világítás is melegítően hatott a lelkekre. Az ablakon túl, a sötétedő utcán ritkás hóesés kezdődött, apró pelyhek táncoltak a lámpaoszlopok fénykörében, mielőtt csendben földet értek volna. A padlót borító meleg, puha, vastag szőnyegen tizenegy puffos, pihenésre-kikapcsolódásra csábító párna hevert kör alakban: a tíz érkező vendégnek és Tündének.
A sarokban elhelyezett asztalkán, a monitorom mögött diszkréten bújtak meg a hardverek: a router, a jeladók és a szerverkapcsolatot biztosító apró dobozok. És minden párna mellett diszkréten, készen a bevetésre ott hevert egy-egy vezeték nélküli EEG-fejpánt. Minden áramkör élesítve, a REZI alkalmazás alfa verziója indításra készen állt. Az elmúlt egy hónap megfeszített kódolása most egyetlen gombnyomásra várt.
A tíz idegen pontosan érkezett – öt férfi és öt nő, a huszonévestől a hatvanas korosztályig.
Tünde találomra gyűjtötte össze őket az ismerősei ismerősei közül, szigorúan ügyelve arra, hogy se a mi múltunkat, se a meditációs sémák rutinját ne ismerjék. Kellett a tiszta, torzítatlan mérési eredmény.
Ahogy feszülten beléptek, halkan, próbálva megnyugtatóan üdvözölni őket, bíztatva, hogy a kényelem kedvéért vegyék le a cipőiket, kabátjaikat, majd kényelmesen üljenek le körbe a puffokra.
Mikor utoljára nyílt az ajtó, belépett a tizedik meghívott: Józsi. Magas volt, rendkívül jóképű, göndör barna hajjal és ragyogó kék szemekkel, és olyan természetes, sármos kisugárzás áradt belőle, ami azonnal megtöltötte a szobát. Tündének már a belépése pillanatában megakadt rajta a szeme.
Józsi észrevette a pillantást, és egy villanásnyi, meleg, tiszta mosollyal ajándékozta meg a lányt, amitől a levegő mintegy felszikrázott közöttük. Mi Évával az asztalom mellől figyeltük a jelenetet, de ekkor még egyikünk sem szólt semmit.
– Üdvözlök mindenkit – szólalt meg Tünde, utolsónak leülve a tizenegyedik párnára. – Köszönöm, hogy eljöttetek. Mielőtt belekezdünk, szeretném, ha egy-egy mondatban elmondanátok, kik vagytok, és mi hozott ide titeket. Lehetőleg legyünk őszinték és nyitottak!
A bemutatkozás elindult a körben, az óramutató irányában, pontosan olyan fesztelen, kendőzetlen őszinteséggel, mint amit a filmekben látni az anonim alkoholisták csoportjainak a gyűlésein. Mindenki kipakolta a saját belső sebét, vágyát a kör közepére.
– Péter vagyok, harminckét éves, és három hónapja nem aludtam át egyetlen éjszakát sem, mióta a cégem csődbe ment – mondta az első, egy megviselt arcú, kiégettnek kinéző fiatal férfi.
– Márta vagyok – szólalt meg a mellette ülő, gyászruhás asszony, rövid szünet után. Közben a megkínzott hangja el-elcsuklott. – Fél éve veszítettem el a lányomat. Én mindössze csak egy percnyi csendet szeretnék a fejemben. - mondta, miközben a bánattól fátyolos szemeiből patakszerűen ömlöttek a könnyek.
– Gábor vagyok, egyetemista, és pánikrohamokkal küzdök – suttogta egy sápadt fiú. - Vizsgák előtt nem tudok parancsolni sem a kezeimnek, sem a lábaimnak. Sokszor még a beleimnek sem…
– Anna vagyok, hatvanéves – mondta egy törékeny, tiszta tekintetű nő. – Én nem menekülök semmi elől. Én csak egy választ keresgélek… Egész életemben Istent kerestem, de eleddig sehol nem leltem Rá! De remélem, hogy esetleg itt, a csendben rátalálok.
🪷
Sorban haladtak, tíz különböző sors, különböző hit és fájdalom. Végül Józsi következett. Lazán, de tiszteletteljesen végignézett a társaságon, majd Tündére emelte a tekintetét.
– József vagyok. Nemrég költöztem a városba, egyedül, magányosan élek. Igazából... nem keresek semmit, egy barátom ajánlotta ezt a helyet. Őszintén? Kíváncsiságból keveredtem ide. De ahogy elnézem, jó helyre jöttem. – és egy újabb apró, futó mosolyt vetett Tündére, aki valamiért kissé elpirult.
De aztán vett egy mély levegőt, majd részletesebben is felvázolta a menetet a csoportnak:
– Mielőtt elindulna a teljes program, először egy rövid, tizenöt perces próba-meditációval kezdünk, hogy ráhangolódjunk a csendre és egymásra. Ezután a szakember kollégáim, az infós Ádám, és a neurológus Éva segítségével ellenőrizzük a műszereket, majd rátok helyezzük őket: mérni fogjuk a vezeték nélküli fejpántok adatait, a szívritmus-változásokat és az elme megnyugvását, hogy lássuk, hogyan reagál a szervezetetek.
- Ha van kérdésetek, most kérdezzetek! És ne feledjétek! Nincsenek buta kérdések, csak rossz válaszok! Minden feltett kérdésetekre válaszolok…. - de aztán minthogy senki nem tett fel kérdést, rövid szünet után Tünde folytatta: - Akkor kérlek, feküdjetek hanyatt a jógamatracaitokon. Helyezzétek magatokat kényelembe, keressétek meg a legkényelmesebb pozíciót. Csukjátok be a szemeteket, és lélegezzetek velem. Három... kettő... egy...
🪷
Az első meditáció - amely a mi megnyugvásunkra, és a meghívott vendégeink gyönyörűségére - úgy tűnt, hogy nagyon jól sikerült. A tíz személy nyugodtnak és elégedettnek látszott.
Nyugodtabbnak mint jómagam, hiszen megmondom őszintén, úgy izgultam mint egy elsőbálos szűzleány. A tenyerem izzadt volt, és önkéntelenül is kétszer-háromszor megtöröltem a nadrágom szárában, mielőtt a billentyűzethez nyúltam volna.
Majd miután felhelyeztük a társaság tagjainak a fejére a vezeték nélküli EEG-fejpántokat, következett a REZI első tesztje.
A terem elhalkult.
Amikor Tünde kimondta az utolsó bevezető szavakat: “áldott meditációt!”, - így utólag őszintén bevallom, hogy az Enter-t izgalomtól reszkető kézzel ütöttem le.
A REZI elindult, és megindult a saját útján!
🪷
A szobában lévő hangszórókból nem valamilyen dallam szólt, hanem a csend zenéje: egy olyan mélyfrekvenciás, lüktető akusztikus órajel - az agyhullám-stimulációs lüktetés binaurális ütemekben, amit az ember inkább a csontjaival és az idegrendszerével érzékel, semmint a fülével. Tünde száz, léleksimogatóan felsorolt, elsuttogott szava, a Teremtés meditációja lágyan úszott be a térbe, és a rendszerünk abban a pillanatban átlépett a lebegésbe.
A monitoromon a grafikonok életre keltek. Lenyűgöző, szinte szakrális élmény volt látni, ahogy a kilenc idegen agyhullámai – a kiégett üzletemberé, a gyászoló anyáé, a pánikbeteg fiúé és az Istent kereső asszonyé – az alpesi gleccsercsúcsokat idéző vad cikkcakkjaiból, egy tengeri csendes laguna hullámaihoz hasonlóan elkezdenek egymáshoz simulni. A kaotikus, tüskés vonalak kisimultak, és egyetlen, gyönyörű, közös szinuszhullámmá olvadtak össze.
A megtapasztalt élmény valósággal beszippantotta a termet. Márta, a gyászoló anya arca kisimult, a könnyeit elfelejtve halvány, tétova, földöntúli mosoly jelent meg az ajkain.
Péter, a menedzser válla szemmel láthatóan megkönnyebbülten ereszkedett le, látható módon ellazult, mintha mázsás súlyokat vettek volna le róla.
A kollektív alfa-állapot, a tökéletes lélekcsend összekovácsolta őket, a sebek határai eltűntek/elmosódtak a közös rezonancia szelíd hullámaiban.
De a narancssárga félhomályban ott ült Józsi is.
A képernyőmre néztem, és magamban elképedve csodálkoztam!
Kilenc grafikon tökéletesen, milliméterre pontosan együtt lüktetett. De a tizedik... Hmmm…
A tizedik vonal teljesen elütött a többitől, magányosan és külön utakon járt. Nem csatlakozott a többiekhez.
Józsi a félhomályban résnyire nyitotta a szemét. Tekintete teljesen tiszta, és éber volt. Végignézett a termen, látta a mellette ülők arcán a nyugalmat, amint a szemük sarkából egy-egy könnycsepp indul meg a halántékuk felé - de volt akinek egy kis patak -, látta a transzot, majd – hogy ne lógjon ki a sorból, és ne nézzék kívülállónak – gyorsan visszacsukta a szemét, mélyet lélegzett, és tökéletesen mímelni kezdte a katartikus utazást. Az elméje zárt maradt, a REZI nem tudott fogást találni rajta.
De a műszerek nem kamuztak!
Eltelt a beprogramozott harminc perc. A kapu lassan, finoman bezárult.
🪷
Részlet a 21-ik fejezetből:
Három nappal a Béla-féle üzenet után, miután "a pénzed a gazdáimhoz került" mondat még mindig ott visszhangzott a fejemben, mint egy rosszindulatú kísértet, ott ültem egyedül abban a kis kávézóban, ahol néhány hónappal ezelőtt Ildikóval összefutottam.
Nem terveztem odamenni. Egyszerűen a lábam odavitt, mert nem volt erőm hazamenni, nem volt erőm Tündével szemben ülni és ködösíteni neki még egy napot, hogy "minden rendben lesz".
Csak ültem ott, a hideg kávém fölött, és két év után ismét rágyújtottam! Csak szédelegtem az elszokott cigarettától, bámultam a semmibe, miközben az agyamban körbe-körbe forgott ugyanaz a kérdés: hogyan lehetne valakit rávenni, hogy elárulja azt, amit a legjobban titkolni akar?
– Józsi? – hallottam meg egy ismerős hangot, és felnéztem.
Ildikó állt ott, egy kávéscsészével a kezében, az arcán aggodalommal.
– Te jó ég, úgy nézel ki, mint aki most készül meghalni – mondta, és leült velem szemben, anélkül hogy megkérdezte volna, szabad-e. – Mi történt veled?
Elgondolkodtam egy pillanatra, hogy hazudjak-e neki, ahogy mindenkinek szoktam. De valami az arckifejezésében – az az őszinte, tiszta aggodalom, amit oly ritkán láttam már bárkin – lebontotta bennem a szokásos védelmi rendszert.
– Ildikó – kezdtem lassan –, ha elmondanék neked valami hihetetlenül szörnyűt, megígéred, hogy nem futsz el sikítva?
– Tégy egy kísérletet velem, ás próbálj meg meglepni – felelte, és a szemében volt valami huncut fény, ami majdnem megmosolyogtatott, annak ellenére, hogy a szívem darabokra volt törve és az idegeim szétzilálva.
És akkor elmondtam neki mindent. Ágit, Bélát, az okirathamisítást, a zsarolást, a REZI-t, a pénzt, ami eltűnt, a bizalmat, amit elvesztettem, mindent.
Amikor befejeztem, hosszan hallgatott, a kávéját forgatva a kezében.
– Szóval ez a Béla... – mondta végül lassan – ...ő is egy NORMI, mint mi ketten?
– Nem tudom. Miért van ennek jelentősége?
Ildikó szeme hirtelen összeszűkült, és láttam, ahogy valami gondolat formálódik benne.
– Józsi... mi lenne, ha … - és elmélázott. Láttam a tekintetén, hogy messze jár.
Hagytam gondolkozni, nem zavartam meg.
Aztán rövid idő után felcsillant a szeme, azzal a bizonyos heuréka fénnyel.
– Ha ő NORMI, akkor nem fél attól, hogy kipróbálja a meditációt, nem igaz? Hiszen tudja, hogy nem fog hatni rá. De mi van, ha téved?
Ránéztem, és lassan kezdtem érteni, mire gondol.
– Azt akarod mondani...
– Azt akarom mondani, hogy egy próbát megér. – folytatta Ildikó, és a hangjában most már ott volt az izgatottság. – Vagy talán immunis a frekvenciákra, de nem immunis arra, hogy őszinte legyen, amikor egy jó borozás közben elengedi magát. Hadd hívjam meg egy közös alkalomra. Kíváncsiságból, mint két NORMI, aki együtt nevet a hiszékenyeken. Aztán meglátjuk, mi sül ki belőle.
Néztem őt, ezt a bátor, okos nőt, aki készen állt arra, hogy belesétáljon egy olyan veszélybe, amiről fogalma sem volt, mekkora is valójában.
– Ildikó, ez veszélyes lehet. Ha rájön, mit csinálsz...
– Józsi – vágott közbe, és a hangja most keményebb volt, mint valaha hallottam tőle. – Te kockáztattad a szabadságodat azért, hogy megments egy nőt, akit szerettél. Te vagy az egyetlen, aki sosem nézett rám szánakozva emiatt az átkozott immunitásunk miatt – mindig csak nevettünk rajta együtt, mint két cinkos. Most hadd tegyek én is valamit érted, aki annyiszor kiálltál mellettem, amikor a többiek furcsának, "hibásnak" tartottak minket. De nem csak hálából, szolidaritásból is melléd állok. - és kacsintott.
Nem tudtam mit válaszolni. Csak bólintottam, és éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel – nem az első alkalommal az utóbbi napokban, de talán az elsővel, amikor nem a kétségbeesés, hanem a hála miatt.
🪷
Baszki!
Három nappal azután, hogy Ildikó belement az őrült tervembe, már a rendőrségi fogdában voltam, előzetes letartóztatásban.
A kuratórium feljelentést tett sikkasztás ügyében.
Annyira depressziós lettem, hogy még káromkodni sem tudtam.
Csak ültem a szürke falak között, és az elbaszott életemen búsultam.
Zsuzsika!
Szegény drága tündéri kislányom! Az anyja meghalt – szerencsére ezt még nem tudja –, az apja meg a börtönben!
Egy atomfasz vagyok!
Csodaszép szerelmem volt!
Igen! Volt!
Igazán rendes, szuper munkatársaim, akik megbecsültek!
És akkor én idejátszottam magam.
Nem is érdemlek mást!
Maximum kötelet!
🪷
Page updated
Google Sites
Report abuse