"Ez a vonat, ha elindult, hadd menjen,
Énutánam senki ne keseregjen.
Ha valaki énutánam kesereg,
A jó Isten a két kezével áldja meg."
Az ember azt hinné, egy ünnepélyes mozdonyindítás legalább némi géptani logikával bír, de hát az utóbbi időkben a vasút üzemeltetésének módja is teljesen megváltozott. Az a bizonyos gőzös ugyanis, amelyik azelőtt évtizedekig békésen rozsdált a garázssoron – foglalta a helyet a hasznos szerszámok elől, miközben vastagon fogta, szorította a nosztalgia –, végre nagy kegyesen elindult. Hál' istennek, mondtuk is magunkban, ideje volt: legalább felszabadul a tér, és nem kell tovább nézni a tehetetlenséget, mellesleg, mint mellékes az utasszállítás vérkeringésébe is becsatlakozik. Lássuk be, erre a tevékenységre is szükség van, mert az öreg szekerek már alig-alig bírják az egyre növekedő személy- és teherszállítási igényeket, no meg a lovakat is ideje volt korszerűbb gőzösökre cserélni.
Csak hát a mai modern dinamizmus, az nem ismer tréfát. A gőzös olyan észvesztő, huszonvalahanyadik századi tempóval lódult neki a síneknek, és nem is akármilyen csomagokkal, hanem a legdrágább rakománnyal, még járni alig tudó unokával. Egy szép napon, szó nélkül, egyetlen füttyentés vagy integetés nélkül hagyta ott a régi családi vágányt.
Az ember ott áll a portán, a kezében a reggeli kávé, ami már kihűlt a bögrében, és nézi a nyitva felejtett kiskaput. Nem volt ott nagy dráma, nem csikorogtak a fékek, nem szólt a harsona; egyszerűen csak felpakolták a kölyköt, a babakocsit meg a holmikat a gyorsvonatra, és mire, mi öregek észbekaphattunk volna, hogy de hát hol vannak a menetokmányok, a vonat már rég a horizont mögött járt. Csak a füstje maradt meg a levegőben, meg az a fojtogató, néma csend, ami akkor szokott lenni, amikor a házból egyszerre kiveszik a zsivaj, a gyereksírás meg a vasárnapi húsleves illata.
A szerelvény többi része – a személykocsik, a büfékocsi, meg a megviselt öregek a peronon – meg persze ott maradt a füstben, mert az apró részletekkel, mint például a családi összetartozás meg a tisztázó beszélgetések, senki sem akart bíbelődni a nagy indulás előtt.
Így most ott állunk a váltónál, a rozsdásodó sínpálya szélén, és nézzük a magányosan robogó távolodó fényeket. A kazán fűt a távolban, a kerekek szikráznak, a sebesség lenyűgöző, az unoka fotója meg ott áll a kredencen a rádiós szekrény tetején. Hát ez a haladás ára, kérem szépen? Hogy a vonat elrobog, az ember meg csak bámul utána, miközben tudja, hogy a jegyét rendben megváltotta?
Rádli Róbert