„Tegnap is majdnem elütöttünk valakit. Lehetséges, tegnapelőtt történt, vagy éppen ma, nem tudom, de nem is ez a lényeg. Még most is érzem, a fékpedál még mindig lüktet a talpam alatt, kattog, dobog, mint egy szív.”
Minden áldott nap, ha vezetek ott ül mellettem, az anyósülésben. Négy évtizede osztja be a centimétereket, a sárga lámpákat meg a feleslegesnek hitt szívveréseimet. Néha már azt sem tudom, hol kezdődik az ő hangja a torkomban, és hol a sajátom.
Az első fázis: A kontroll
Minden reggel pontosan ugyanolyan mozdulattal indítom be a belső motort. A KRESZ-t nem könyvből ismerem, hanem a saját reflexeimből. De ő nem bízik bennem. Ott toporog a tudatom ablakában, és lesi a holt-tereket, amiket én szándékosan vakfoltnak hagyok, hogy élhetőbb legyen a táj.
– Vigyázz, jobbról le akar lépni az öreg! – csattan fel a hangja a dobhártyám is megremegett, amikor még a gondolat sem született meg az öreg fejében.
– Vigyázz, ott egy biciklis! – rikácsol üveghangon, holott kint a valóságban csak egy száraz falevél sodródik a bitumenen.
És én bólintok. Lekapcsolom a belső világítást, fékezem a saját lendületemet, mert évtizedek alatt eljutottam a pszichés kimerültség azon fokára, amikor az utasom belső riasztója ugyanolyan háttérzajjá szelídül, mint a halántékom lüktetése. Ha eddig nem borult fel a kocsi, az kizárólag azért van, mert ő – ott bent – időben meghúzta a vészféket.
A pillanat, amikor elszakad a cérna
Aztán eljött az a kedd. Vagy az a negyvenedik év. A fények rosszul estek a retinámra, a valóság meg úgy döntött, hogy egy másodpercre kilép a statisztikai valószínűségből.
Egy alak – vagy talán csak annak szelleme, amit hirtelen kivetítettem a szélvédőre – hirtelen, minden átmenet nélkül lelépett az autó elé a sötétkék alkonyatban. Nem nézett jobbra, nem nézett balra. Csak hirtelem ott termett.
A világ megállt egy rövidke pillanarta. Ő még bele sem kezdhetett volna a szokásos parancsszavába, mert ez a veszély nem fokozatosan épült fel, hanem készen érkezett, mint a menkű a nyílt mezőn. De én megálltam nélküle is. A saját negyvenéves, megfáradt reflexemtől vezérelve a fékre tapostam. A motor felhördült, aztán elnémult. Csend lett a koponyámban.
Ott ültem a kocsiban, a homlokomról lassan lefolyt egy csepp izzadság. Mély levegőt vettem, és magamba fordultam: „Megvolt. A bizonyíték. Negyven év után egyszer tényleg: majdnem elütöttünk valakit.”
Ő meg... ott ült bent. Egy pillanatra döbbent csend lett a levegőben. Az agyamban hirtelen összecsapódtak a hullámok: a valóság, ami most az egyszer valóban igazolta volna őt, és az a tény, hogy a veszély megelőzésében most nem volt ideje az első sorban parancsolni.
A belső peron
Három év telt el az eset óta. Azóta is hűségesen rójuk a kilométereket Veszpém Vármegye kanyargós utcáin, baleset nélkül, de a békének annyi.
Utasom azóta egy új, magasabb minőségű fegyvert tart a kezében. Ha bekanyarodok egy gondolat mentén, ha sárgára vált a kedvem, vagy ha csak békésen gurulnék a fasor mellett, rámnéz – az anyósülésről –, megrázza a fejét, és komoly, szemrehányó hangon megjegyzi:
– Ugye tudod!... A múltkor is majdnem elütöttünk valakit.
Nem mondok semmit. Csak nézem a kormánykereket kezeim között, és tudom: odakint talán süt a nap – és ő soha, egyetlen pillanatra sem száll ki az anyósülésről.
Ma autózom egyet
Fölfelé kapaszkodom a hegyesdi szerpentinen Nagyvázsony irányába, a rádió süket, kikapcsoltam a dobozt, fülelek, mert a csöndben sokkal tisztábban hallani, amint a gumi a kanyarok ívén megnyikordul, panaszosan, de hűségesen tapadva a forró aszfaltra. Kintről, a letekert ablakon át beárad a frissen aratott búzatábla, érett, édeskés illata, keveredik a motor hörgésével meg a benzin szagával, én meg örülök, hogy ez a bonyolult, olajos szerkezet most pontosan úgy működik, ahogyan kell, engedelmeskedik parancsaimnbak. Élvezem, ahogyan megzabolázom a lóerőket, ahogyan a kormánnyal és a pedálokkal mérnöki pontossággal adagolom az erőt a hajtott tengelynek, mértékkel, grammra számítok, mintha valami kényes sebészi műtétet végeznék a kanyarban. Él bennem a mozdulat öröme, a tapasztalás, ahogy a fizika törvényeit a saját kezem szerint hajlítom, és miközben a hegygerinc felé tartok, élem cdálatos, nyers valóságában ezt a gyönyörű délutánt.
Elhagyva a kanyargó szerpentint, az út hirtelen beleszaladt az erdő sűrűjébe, ahol a fák koronája sötét, zöld alagutat fontak. A szívem tele volt valami megmagyarázhatatlan, könnyű boldogsággal, szinte lebegtem a volán mögött, amikor a jobb oldali árok cserfái közül egy legelésző őzet megláttam. Nem ijedt meg; békésen legelészett, majd hirtelen felkapta a fejét, a közeledő kocsi felé nézett, és könnyed, hirtelen szökelléssel elindult át, az úttesten.
Rátapostam a fékre, de a fizika törvényei nem ismerték a kegyelmet: tompa puffanással elütöttem.
A motor leállt, a csend azonnal folytogatni kezdett. Kiszálltam az autóból. A kocsi jobb eleje behorpadt, a fényszúró üvege ezer apró, csillogó szilánkra törve hullott az úttestre. Az őz ott feküdt az úttest jobb szélén; élt még, a teste remegett, tudtam, hogy vége.
A fák lombjai megrezzentek a szélben, lassan felszállt egy vékony gőzfelhő.
Visszaültem a kormány mögé, elindultam, és csak lassan, óvatosan gördültem előre, miközben lehúztam az első ablakokat, hogy a hűvös erdei levegő eloszlassa a fejemben kavargó érzelmeket. Az anyósülés felől egyszer csak megszólalat: – Ugye én megmondtam.
Halk volt, de olyan makacsul bizonygatta a felelősségemet, hogy a vér azonnal a halántékomba szökött.
– Dehogy mondtad meg! Dehogy mondtad meg, itt lógatod a lábad egész úton, és csak belekontárkodsz a vezetésbe! Egy vérszívó pióca vagy! – ordibáltam, és satuféket nyomva kiugrottam a kocsiból. A jobb első ajtóhoz rohantam, feltéptem, és határozott mozdulattal kirántottam utasomat. Próbált tiltakozni, kapaszkodni, de semmi értelme nem volt: ott hagytam a fák alatt, egyedül.
Ahogy újra gurulni kezdtem Nagyvázsony felé, az autóban csend lett – nehéz, de felelősségteljes csend.
kis történetek, Rádli Róbert