A biedermeier stílus a 19. század első felében (kb. 1815-1848 között) virágzott, elsősorban Közép-Európában, a Habsburg Monarchia területén (Ausztria, Németország, Csehország). Ez volt az első igazi polgári művészeti stílus, amely a kényelmet, otthonosságot és a célszerűséget helyezte előtérbe a korábbi királyi stílusokkal (például az empire-rel) szemben. 

Főbb jellemzői:

Egyszerűség és funkcionalitás: A biedermeier bútorok a praktikumra és a mindennapi használatra összpontosítanak. Kerülik a túlzott díszítést, a formák letisztultak és funkcionálisak.

Anyaghasználat: Jellemzően helyi fafajtákat használtak, mint a cseresznye, dió, kőris és tölgyfa. A drága, importált mahagóni helyett gyakran pácolták a bútorokat, hogy a fa természetes erezete érvényesülhessen.

Formavilág: A formák egyenesebbek és szimmetrikusabbak, de a klasszicizmus szigorúságánál lágyabbak, hajlékonyabb vonalvezetéssel. Gyakoriak a finoman ívelt elemek és a strukturális összeépítés.

Díszítés: A díszítések mértéktartóak. Jellemzőek a növényi eredetű (például levélsorok), figurális vagy mértani intarziák, de a faragványok és rátétek ritkábbak. A fa erezete maga is díszítőelemként funkcionál.

Új bútortípusok: Ebben a korban jelentek meg a modern értelemben vett lakáskultúra alapdarabjai, mint a könyvszekrény, a vitrin, a szervírozóasztalka (szervanta), a kanapé és a kis munkaasztalok.

Hangulat: A stílus az érzelmességet, a befelé forduló, meghitt otthonosságot és a szerény, jóravaló polgári életérzést tükrözi. 

A biedermeier bútorok az egyszerű eleganciát, a tartósságot és a polgári életforma kényelmét ötvözik, megteremtve a mai lakáskultúra alapjait.