Viszlát, Zadar!

Sosem gondoltam volna, hogy az Erasmusom utolsó napja ilyen hamar el fog jönni. Mintha 1 hónapja lett volna, hogy leszálltam az autóbusz-állomáson, most pedig már nem a cuccaim kipakolásával és a környezetem megszokásával foglalkozok, hanem azzal, hogyan és hol fog mindenem elférni a hazaútra és hogy mi lesz velem majd, ha nem találom otthon a helyemet. Hazafelé nem busszal fogok menni, a szüleim lejöttek autóval Zadarba 3 napra, és mivel a barátaim már szinte mind hazamentek és így a szállásomon is tök egyedül maradtam, nem fogom az utolsó napokat sem magányosan tölteni.

Egyébként tényleg tartok egy kicsit attól, hogyan fogok visszailleszkedni az otthoni életben. Furcsa lesz magyarul megszólalni az utcán és az egyetemen. Az Erasmus elején mindig nagyon kellett figyelnem arra, hogy például a buszra felszállva vagy boltba belépve nehogy jó napottal köszönjek, most viszont ennek pont az ellenkezőjét kell majd megszoknom. Furcsa lesz újra más mentalitású emberek körül lenni, akiknek a törzshelye nem a kávézó és a cukrászda. Habár nem ott lakom, Pécset Erasmus előtt második otthonomként szerettem nem tudom, nem-e fogom most mégis idegennek érezni.

Nagyon vártam már, hogy megérkezzenek a szüleim, hiszen már nagyon hiányoztak. A hátra maradt pár napban körbejártuk a várost. Zadarban mostanra már javában tombol a farsangi hangulat, a város is ünnepi színeket vett fel. Az Óvárosban amerre csak megyünk, mindenhol színes szalagok lobognak az ember feje felett.

Megmutattam nekik a kedvenc privát helyemet is, ahonnan a legszebb a naplemente. Nagyon reméltem, hogy az utolsó zadari naplementém nem lesz felhős, és szerencsére nem is volt az 😊

Este utoljára elsétáltunk a Tengeri orgonához és utána egy parti étteremben vacsoráztunk.

A hazaindulás napján korán keltünk, mert Tihának, a házigazdámnak megígértem, hogy kitakarítom magam után az apartmanokat. Hálás vagyok neki, hogy megengedte, hogy a szüleim az egyik megüresedett apartmanban aludjanak a vendégeimként. A megbeszéltek szerint reggel 9 órára minden ki lett takarítva, még az ágyneműt is kimostam és kiteregettem. De a házigazdám csak nem érkezett meg, hogy átvegye a kulcsokat. 11-ig vártunk, addigra már minden platformon megpróbáltam őt elérni, de hiába. Végül a másik házigazdámat sikerült elérnem, de ő nem tartózkodott az országban és megbeszéltük, hogy a hosszú útra való tekintettel nyugodtan induljunk haza. Kb. 2 perccel azután, hogy becsuktuk a Lazy Monkey kapuját, máris megcsörrent a telefonom az elveszett házigazdám nevével. Sajnáltam, hogy nem tudtam tőle személyesen elbúcsúzni, pedig nagyon örültem, hogy náluk bérelhettem apartmant és hogy mindig olyan kedvesek és segítőkészek voltam hozzám.

Így végül 2 órás késéssel bele is vágtunk a hosszú, 8 órás útba. A Velebit másik felére érve eleredt az eső és szinte végig borús volt az ég, de ennek ellenére kellemesen utaztam. A határokon kellett csak várnunk, ehhez kapcsolódik egy vicces történet is. Annyi cuccom volt, hogy nem minden fért el a csomagtartóban, az egyik hátsó ülést is le kellett dönteni, hogy elég hely legyen (azon az pédalon így is a plafonig álltak a csomagok). Hazafelé is a rövidebb úton, Szerbián keresztül mentünk, tehát mindkét átkeléskor meg kell magunkat mutatnunk a rendőrnek. Emiatt kikalkuláltuk, melyik oldalra érdemes pakolni, hogy hátul senkit se takarjanak el a csomagok. De elfelejtettük, hogy a horvát és a szerb átkelőnél más-más oldalon van útlevél-ellenőrzés, ezért a szerb-magyar határnál szinte repültek a táskák, olyan gyorsan pakoltuk át őket az az autóban menet közben. Most már csak azért imádkoztunk, hogy ne pakoltassák ki velünk a csomagtartót (amire persze Murphy törvénye alapján igen nagy esélyünk volt). Ezt viszont most is megúsztuk és nemsokára fáradtan haza is értünk.

Így ért véget az én Erasmus-történetem. Csodás 5 hónapot tudhatok magam mögött, amelyet leginkább az új barátaimnak és az együtt átélt élményeknek köszönhetek. Furcsa belegondolni, de most már én is elmondhatom, hogy több országból is vannak ismerőseim, akikkel eszem ágában sincs megszakítani a kapcsolatot. Ki tudja, egyszer talán újra találkozunk Zadarban, a városban, amely mindegyikünk életét megváltoztatta!

Kedves Olvasó, köszönöm, hogy elkísértél engem az utazásra! Örülök, hogy itt vagy! 😊

Szeretettel Zadarból:

-Rita

2022.02.25.

(posztolva: 2022.06.14.)