Ott voltam Dörögdön a legelején, amikor a Művészetek Völgyét még nem nagyon ismerték, közel nem volt egy ekkora fesztivál, hanem egy hirtelen jött, lázas csoda. Az első művészeti napokon Kapolcs környéke még a magtárdombon ácsorgott, a tákolt, nyers deszkákból szögelt színpadok előtt, ahol a levegőben ólálkodott az izgalom meg a frissen kaszált fű illata.
Ott játszották az Özvegy Karnyónét. A színpadon a visszafogottabb, fegyelmezett Gáspár Sándor állt, mellette meg a teátrális menetelésbe kezdő Eperjes, aki olyan elementáris erővel vitte színre a figurát, hogy az egyik lendületes lépésnél olyan telibe kapta a deszkát, hogy a fapalló megadta magát, hatalmas ropogással kettétörött alattunk a világ. De az előadás meg sem állt; menetelt tovább a maga útján, mert a színház élt a törött deszkák között is, emelt fővel, mint bármelyik kőszínház bársonyos páholyában.
A falu utcáin meg egyszerűen összeért a térkép. Az egyik öreg parasztház udvaráról görögök zenéje áradt, a szomszédos porta kapujában meg törökök muzsikáltak olyan soha nem hallott, vad és mély dallamokkal, amiktől az embernek elállt a lélegzete. Nem volt VIP-zóna, nem volt kordon; csak a zene, a por meg a csodálkozás.
Aztán jöttek a nagyobb esték, és Cseh Tamás. Olyan tömeg mozdult meg rá, hogy Kapolcs és Dörögd között vagy négy kilométer hosszan libasorban álltak a kocsik a poros országúton, csak azért, hogy itt lehessenek, közel a tűzhöz, ahonnan a dalok szóltak.
És ha az ember éhes lett, Rozi néni, Erzsike meg Joli várták a kapuban. Lilahagymás zsíroskenyeret adtak fél krajcárért – vagy ha éppen annyid sem volt, hát ingyen. Remek szórakozás, jó móka volt.
Ma is elindultam körülnézni: profi színpadok, komoly hangosítás, dinamikus fények, kordonok, forgalomelterelés. A vásári kiárusítás fenomenális, akár az isztambuli nagy bazár. Kértem egy habos sört, de vetettek velem egy műanyag poharat – illetve vetettek volna, ha a készpénz még létezne, én meg balga azt hittem, fizethetek vele alanyi jogon. Van már mobil Spar, kettő is, ahol mindent megvehetek, amit Tapolcán harmadáron, meg van mirelitpizza is. Hurrá! A nagy színpadon jó programok várnak, ahová ha bejutok, valaki biztosan a nyakamba hány vagy letapossa az új dorcómat, a másik színpadon meg mintha egyszerűen megakadt volna a lemez.
Jóurak, vadat és halat, mi szem- szájnak ingere azt látok én, nézni is teher, de a művészet hol marad, kérdezem.