A Gyárigazgató egy szent volt, és ezt a végrendelete is bizonyította. Miután Spielbergtől megkapta a nyolcszázkilencvenöt ezer dollárt a „történetéért”, nem alapítványokra bízta a vagyont. A frankfurti közjegyző által hitelesített dokumentum utolsó passzusa így szólt:
„A Hollywood által kifizetett tőke egésze a megmenekültek között osztandó fel. Azonban az igazságosság azt kívánja, hogy a juttatás mértéke egyenesen arányos legyen azzal a fizikai súllyal, amelyet a nevezettek a jeruzsálemi síromra helyeznek. Egy kilogramm bazalt egyenlő kétszáz amerikai dollárral. A mérlegelést hivatalos hitelesítő végzi.”
A temetés napján Jeruzsálemben nem a gyász, hanem az infláció és a logisztika diktálta a tempót.
A hollywoodi stáb hiába akart lassú, méltóságteljes svenkeket a kamerákkal. Az öregek nem lassan sétáltak. A kapuban felállított, digitális kijelzős vágóhídi mérlegnél lökdösődés alakult ki. A túlélők nem apró kavicsokat hoztak a zsebükben, hanem megrakott talicskákat toltak, amelyeket a közelinek számító építkezésekről, valamint a siratófal keleti falából loptak el az éjjel.
– Haladjanak, Herr Pfefferberg, a maga három kilója nem ér meg ennyi ácsorgást! – kiáltotta egy hajlott hátú asszony, aki egy kék műanyag vödörben harminc kiló zúzott gránitot cipelt, amitől a visszerei kékesen feszültek a harisnyája alatt.
A gyászolók az elhunytra már nem emlékeztek, de a Spielberg film előzetese előhívta bennük a halványodó emlékeket. Ahogy Schindler számolgatta a megmentendő lelkeket, ők most pontosan úgy, megszállottan keresték a zöld színű emlékezet köveket. Megtört lelkekből egyetlen óra alatt keményfejű kőhordó vállalkozók lettek. Egy-egy nagyobb szikladarab felhelyezése a sírra a tisztelet mélységesen kifejezte, amit ők a bankók iránt éreztek.
A márványtömb pillanatok alatt eltűnt a sárga porral borított, amorf kőhalom alatt. A monumentális neoklasszicista síremlékből egy funkcionális sittlerakó lett.
A sor végén Itzhak Stern fia állt. Nem volt nála sem vödör, sem talicska. A zsebében meglapuló, Frankfurtban elcsent száraz kenyérserclit morzsolgatta a hüvelykujjával. Odaért a mérleghez. A hivatalnok – egy izzadt, ingujjas jeruzsálemi ügyvéd – unottan nézett rá.
– Hol a kő, Stern fiam, tán nem a nadrágjába dugta? – kérdezte, miközben a golyóstollával a strigulákat húzta a noteszben.
– Nincs – mondta a férfi.
– Akkor nincs dollár sem. A sercli nem szerepel a végrendeletben. Következő!
A Stern fiú nem vitatkozott. Odalépett a hatalmas, szürke bazalthegyhez, amely alá a Gyárigazgató nevét végleg betemette a hatalmas kőtömeg. Elővette a megfeketedett kenyérvéget, és ráfújta a zsebéből ráragadt szöszöket. Nem tette a halomra. Inkább a saját szájához emelte, és keményen, recsegve beleharapott. A száraz héj feltörte az ínyét, de lassan, módszeresen megrágta és lenyelte. A torkát nem marta a sav.
Megfordult, és elindult a buszmegálló felé, miközben a háta mögött két egykori kényszermunkás épp azon ordítozott, hogy a sírra ejtett ötvenkilós mészkőtömb kihez tartozik a listán. Kint a napfényben pedig a Spielberg-stáb sietve rohangált a kézikamerákkal, hogy a BBC-nek a hatalmas kőhalomról tudósíthasson.