„Aki a belső lángját félreérti, és a fájdalmát a külvilágra kényszeríti, az nem a világot gyógyítja meg, hanem csak újabb határokat húz a saját savanyú magányához”
Egyszer volt, hol nem volt, még az üveghegyeken is túl, valahol ott, ahol az A1-es és az A4-es aszfaltozott utak összefutnak – pontosan félúton Budapest és Passau között –, elterült egy hatalmas, szürke város. Ebben a városban a biedermeier családok vasárnaponként fényesre csiszolt tálakból, elégedetten tömték a fejüket a puha táfelspiccel meg vínersniclivel, miközben a szűk sikátorokba a napfény szinte be sem talált.
Ennek a városnak a nyugati oldalán, az Oberpullendorferstrasse és az Unterpullendorferstrasse sarkán állt egy vénséges, háromemeletes polgári bérház. Csakhogy a háznak volt egy titkos, rejtett szintje is: fent, a legfelső tetőtérben, az ötödik emeleten – ahol már a madár se járt – volt a 11-es számú lakás. Annak az egyetlen szobájában, egy nyikorgó vaságyon ült egy vékony, fázós fiú, akit Adolfnak hívtak.
Adolf rendkívül szorgalmas fiú volt, különösen ha a külsejéről volt szó. Minden áldott nap, kényszeres pontossággal választotta el a haját a feje jobb oldalán, pontosan egynegyednél. Bő nyállal – mivel hajlakkra nem tellett – úgy fésülte le a tincseit, hogy azok az átlósan kopaszodó homlokától kezdve egyenesen a bal füléig mutassanak, mint egy jól meghúzott határvonal. Különös gondot fordított a kor divatját megelőzően retró, fogkefestílusú bajuszára is, amely pontosságával leginkább egy rozmár szemfogát mintázta. Ez a mindenre kiterjedő, metroszexuális nyalifali, amivel saját magát kényeztette, nem másért történt, mint hogy kompenzálja a már korábban felvázolt, kifejezetten gizda testének látványát.
Ez a szorgalom látszott az ujjain is, amelyeken kék tintapaca éktelenkedett. A tollából folyton kibuggyant az olcsó lötty, maszatolva a durva papírlapot, amin éppen a XX. század leendő legnagyobb hatású, küzdősportokkal foglalkozó könyvét srájbolta. Valahányszor megmozdult a vaságyon, a falon túlról nehéz köhögés hallatszott. A ház úrnője, a savanyú káposztaszagú asszony leste minden neszét. Adolf úgy érezte, még a levegővételét is krajcárokban számolják. Szörnyű gyűlölet és keserűség marta a gyomrát a folyosóról beszűrődő léptek miatt; szentül hitte, hogy a messziről jött idegenek mind az ő jussát, a dolgos, őshonos nép örökségét vették el, hogy most dölyfösen uralkodjanak felette.
A gyomrával egyébként is örökös harcban állt. Dél óta folyamatosan görcsölt, a torkát marta a sav – a makacs reflux már tizenkét éve kínozta. Zsebében ott lapult egyetlen száraz kenyércsücsök, vagyis a sercli, de meg sem próbálta megrágni, mert a nyelés csak rontott volna az égő fájdalmon. Inkább csak fázott. Az asztal alatt a bakancsa elvált a felsőbőrtől, a reggeli nyálkás eső teljesen átáztatta a zokniját, így a lábujjai tehetetlenül gémberedtek a dohos szőnyegen. Úgy festett, mint egy fészekből kilökött, ázott veréb.
Mindenki terhet rakott rá. Anyja emléke a torkát szorongatta, apja szigorú árnyéka ott kísértett a sarokban, a rokonok leveleit pedig egyetlen hűséges barátja, a papagája szokta volt felolvasni:
„Hajtsd be a fejed a járomba! Menj el hivatalnoknak! A művészetből nem lehet megélni, legyél senki, mint mi!”
Pedig ő festő akart lenni. De a nagy paloták fehér kesztyűs professzorai egyetlen mozdulattal söpörték le a rajzait: „Nincs magában tehetség, fiatalember.” Mintha ők már akkor előre láthatták volna benne a zsenit, és pontosan tudták, hogy nem pozitív, üres dicséretekkel kell őt támogatni, hanem igaz, mély kritikával, hogy belőle a legjobbat és a legszebbet buggyantsák a felszínre.
Adolf értett is rögtön a szóból. Elhatározta: nem holmi festőcske lesz ő, hanem mer nagyot álmodni: térképrajzoló.
Kőfalak vették környezetül, a keze remegett a hidegtől és a gyomorgörcstől, de amint a toll hegye a papírhoz ért, a remegés megszűnt. Megértette, hogy ezekkel a vonalakkal már nem épületeket vagy tájakat fog rajzolni. Nem a szépséget akarta megörökíteni, hanem a haragját és a saját küzdelmét. Úgy érezte, minden ázott cipőjű, mellőzött kisemberért húzza a vonalakat, akik a bécsi és müncheni utcákon fáznak.
Ha ebben a világban nem jutott neki hely, hát úgy döntött, a tintájával és a vonalzóival teljesen átrajzolja a XX. század térképét. Az első betű és az első új határvonal meghúzása még mázsás súlyként nehezedett a vállára, de utána a fekete sorok már feltartóztathatatlanul áradtak a papírra.
A szorgalmas festőfiú története ezzel elindult a valóság zordabb fejezetei felé, ahol a térképeket már nem tintával, hanem vérrel és vassal rajzolták át.