A Royal kávéház mélyén, a füstös félhomályban Latinovits Zoltán gőzölgő feketéje felett ül. Hófehér ingének nyakát meglazította, tekintetében pedig ott izzik az a bizonyos összetéveszthetetlen, perzselő, színházi láz. Amikor a kereskedelmi televíziózás legújabb csúcstermékéről, A Nagy Ő rózsaosztó szertartásairól kérdezem, lassan kibontja ujjait a csésze körül, és dörgő, súlyos hangon válaszol.
– Kérem szépen, ne finomkodjunk! A színház meghalt, a vászon meghasadt, de amit a televízióban láttunk, az maga a vegytiszta, emésztő katarzis. Stohl András... ó, hát az András! Ebben a szerepében nem egyszerűen műsorvezető, hanem a piacorientált médiacirkusz hamisítatlan, koronázatlan nagyfejedelme! Úgy osztja azokat a műanyag szárú rózsákat, mint egy megfáradt római császár a gladiátorarénában a kegyelmet. Minden mozdulatában benne van a modern kor tragédiája: az alakoskodás fensége, a komédia profizmusa. Fenomenális.
Latinovits rágyújt, a füstöt lassan engedi ki az ajkai között, majd szenvedélyesen előrehajol.
– És a hölgyek! Istenem, a hölgyek! Akik azt mondják, hogy ez olcsó komédia, azok vakok a magyar rögvalóság iránt. Hát nem látják, hogy ez a tiszta, filtermentes létezés? Ma Magyarországon nincs is olyan hajadon, aki ne költött volna legalább tizenkétmilliót ajka alsó szélének csücskére, vagy éppen a melleire, és ne egy méregdrága roadster várná a garázsban. Ez a honi valóság hű tükörképe! A műsor nem eltorzítja a létezést, hanem végre a maga meztelen, szilikonba öntött teljességében mutatja meg. Kérem szépen, a múlt század realista művészei most határozottan felállhatnak a páholyból, tapsolhatnak. Ha pedig az irigység úrrá lenne rajtuk, akkor itt az ideje, hogy kifussanak ebből a világból.
A Színészkirály hamut hint a tálkába, és fanyar, kesernyés mosollyal emeli fel a mutatóujját.
– Ezt az elementáris, húsbavágó igazságot próbálta megannyiszor vászonra feszíteni Fábri Zoltán, Jancsó Miklós vagy épp Szabó István. Hányszor próbálkoztak! Hány szimbólumot, hány elnyújtott kameramozgást és pszichológiai drámát pazaroltak el erre a nemzetre! És sajnos – mondjuk ki végre bátran – nekik nem sikerült. Amire ők képtelenek voltak a filmművészet eszközeivel, azt ez a reality egyetlen főműsoridős rózsaünneppel elintézte. Áttörte a képernyőt, és az arcunkba vágta a mindenség tiszta, fojtogató valóságát.
Tárgy: Re: A Royal kávéházi riport // Latinovits Művész Úrnak!
Feladó: Stohl András „Buci” buci.stohl@televizio.hu
Címzett: Latinovits Zoltán kiraly@szinhaz-transzcendencia.hu
Drága Művész Úr! Drága Zoltánom!
A kurva életbe, hát leestem a székről, amikor olvastam! De komolyan, a könnyeim folytak, ahogy a sminkes csajok igazították rajtam a púdert az adás előtt!
Hát kell ennél több? Amikor maga – a Színészkirály, a Nemzet Lelkiismerete – a Royal kávéház füstjéből odacsap a márványasztalra, és azt mondja, hogy amit mi csinálunk, az a vegytiszta, felemelő katarzis? Zoltánom, le a kalappal! Hát mi ez, ha nem a szakma csúcsa? Micsoda elismerés, édes jó Istenem!
Tudod, sokan bántanak engem. Mondják a kollégák a büfében, hogy „Buci, hát miért adod el a lelkedet ezekért a műanyag rózsákért, hát hol van a III. Richárd, hol van a Lucifer?” De én mindig mondom nekik: Hát nem értitek?! Ez maga a nép! Ez az élet! Amikor ott állsz a reflektorok kereszttüzében, izzadsz abban a szűk szmokingban, a lányok arcán meg megfeszül a tizenkétmilliós szilikon, és nekem egyetlen drámai szünettel, egyetlen könnycseppel a szemem sarkában kell eladnom a nemzetnek a szerelmet... hát Zoltánom, abban benne van a teljes emberi sors tragédiája!
És mekkora igazságod van! Fábri, Jancsó, Szabó Pista... hát mit szenvedtek azok a kopár pusztában a kiterelt lovakkal meg a füstgéppel, istenem! És tessék: bejövünk mi a főműsoridőben, odaadom a rózsát, bevágjuk a reklámot, és a fél ország egyszerre zokog a kanapén. Hát ez a színház igazi küldetése, nem?!
Ha legközelebb Pesten jársz, vagy a Royalban időzöl Krúdy úrral a fröccs mellett, kérlek, üzend meg! Beugrom, viszek egy üveg tisztességes villányit – semmi kannás, garantálom! –, és megbeszéljük, hogyan kell ezt a médiacirkuszt igazán mesteri fokon igazgatni.
Ölellek szeretettel, a te hűséges gladiátorod:
Buci
a médiacirkusz nagyfejedelme
Tárgy: Re: A Royal kávéházi riport // Egy kis észrevétel a gyalupad mellől Feladó: Berendez Elek elek.berendez@etikusminimalizmus.hu Címzett: Buci buci.stohl@televizio.hu
Kedves András!
Itt ülök az asztalosműhelyemben, a kopott gyalupad szélén, miközben a faforgács illata keveredik a délutáni csenddel, és elolvastam a leveledet. Látom, a fáklyás menet nagy iramban robog, a tapsvihar még a monitoron keresztül is zúg, de mielőtt drága művész úr az öntömjénezés habjaiban teljesen elmerülne, álljunk meg egy pillanatra. Nem lenne tanácsos elgondolkodni azon, hogy vajon a színészkedés dicsérete és a tényleges színészi teljesítmény között nem akad-e egy egészen vékony repedés?
Ugyan ez saját véleményem, ha nem osztod, akkor megértem: A színészkedés csupán külsődleges, modoros illúziógyártás és üres hatásvadászat, amely előre megírt klisékre építve kizárólag a pillanat tetszésnyerését és a felszínes csillogást keresi, miközben semmilyen valódi tétet nem hordoz magában. Ezzel szemben a valódi színészi teljesítmény a sallangoktól és a hiúságtól mentes, hiteles belső igazság megtestesülése, amely a felesleges, figyelemelterelő díszek helyett a szerkezeti tisztaságra, az őszinte lényeglátásra és az emberi sorsok mély megértésére törekszik. Ez a mélyen gyökerező különbség választja el egymástól a modorosságot a művészettől, hiszen míg az előbbi csupán ideig-óráig köt le és elszívja az energiát, addig az utóbbi időtálló rezonanciát hagy maga után, és az önazonosság erejével képes maradandó értéket teremteni.
Mert lássuk be tisztán: az a riport, amit Latinovits Zoltán nevében olvastál, nem egy feltétel nélküli, áhítatos himnusz volt a műsorodhoz. Ha jobban a sorok mögé nézel, ott bizony kőkemény, fanyar irónia bujkált. Az a fajta szellemi boncolás, ami a kereskedelmi televíziózás csillogó giccsét nem dicsőíti, hanem – a maga intellektuális magasságából – finoman a helyére teszi.
Egy dolog a képernyőn lenni, drága Buci, és eljátszani a nemzet hősét a műanyag rózsákkal, és megint a másik a valódi, megkérdőjelezhetetlen művészi súly. A fűrészpor itt a műhelyben nem hazudik: a fa erezete, a struktúra őszintesége nem tűri a púderes illúziókat.
Üdvözlettel a gyalupad mellől: Berendez Elek