A magyar történelem visszatérő tragédiája, hogy a sorsfordító pillanatokban a vezetés gyakran többre értékeli nagyságának demonstrálását az emberi igényeket kielégítő cselekvőképességgel. Amikor a külsőségek, az ideológiai pátosz és a „világmegváltó” szerepkör fontossága megelőzi a valós igények józan felmérését, a rendszer szerkezete elkerülhetetlenül meggyengül. Muhi, Mohács és a jelenkori politikai folyamatok párhuzamaiban ugyanaz a „vampirikus” természetű mechanizmus érhető tetten: az energiák elszivárgása a funkciótlan reprezentáció irányába.
A tatárjárás és a mohácsi vész előtt is jellemző volt egyfajta identitásszorongás, amely abban nyilvánult meg, hogy a vezetés mindenáron bizonyítani akarta európai vagy regionális súlyát.
Muhi (1241): Az elfeledett csel: Amikor a mester áldozattá válik
A legfájdalmasabb pont Muhinál az a taktikai amnézia, amely a magyar sereget jellemezte. Alig néhány évszázaddal korábban még mi voltunk a "színlelt megfutamodás" nagymesterei; mi tanítottuk meg Európának, milyen az, amikor egy sereg a gyengeség álarca mögé bújva csalja csapdába az öntelt üldözőit.
A "kergetőzés" mint illúzió: A tatárok pontosan azt a csalit húzták el a magyar lovasság előtt, amelyet mi tettünk Merseburgnál vagy az augsburgi síkság előtt. A magyar vezetés, elvakulva a gyors és látványos diadal vágyától, belerohant az üldözésbe. Ez nem stratégia volt, hanem kontrollálatlan impulzus – egy olyan "világmegváltó" győzelem ígérete, amely elfedte a valós veszélyt.
A tudás elvesztése: Ez a tragédia igazi mélysége: tudtuk, mégis megtettük. A rendszer annyira "nyugatiasodni" akart, annyira belefeledkezett a lovagi becsület és a nehézkes rend reprezentációjába, hogy saját ősi, funkcionális tudását "barbárnak" és elavultnak bélyegezte. Ezzel pedig védtelenné vált a saját fegyvere ellen.
A szekérvár Muhinál nem csupán egy tábor volt, hanem a funkcióját vesztett birtoklás metaforája.
A mozgástér feláldozása: Ahelyett, hogy a sereg a nyílt téren, a dinamizmusát megőrizve harcolt volna, begubózott egy olyan térbe, amely minden energiát elszívott. A szűk keresztmetszetek, a felhalmozott málha és a tömeg "vampirikus" módon emésztette fel a katonák cselekvőképességét.
A hamis biztonság ára: Ahogy a modern politikai rendszerekben a hatalmas, átláthatatlan intézményrendszerek és a gigantikus presztízsberuházások a stabilitás látszatát keltik, úgy hitték Muhinál is, hogy a falak (még ha szekérből vannak is) megvédenek. De a szerkezet, amely nem a valós szükségletet (védelem és mobilitás), hanem a puszta "bentlétet" szolgálja, az első komoly nyomásra börtönné válik.
Mohács (1526): Mohács (1526): A diadal mámorától a stratégiai összeomlásig
A mohácsi csatatéren a katonai szakma és a politikai becsvágy feszült egymásnak. A szakmai ész – felismerve a török hadigépezet technikai és számbeli fölényét – a bebetonozott védelmet, a várakozást és az erők egyesítését diktálta volna. Ez volt a „szerkezetileg tiszta” terv: nem engedni a provokációnak, megvárni a felmentő seregeket, és a védekezésre alapozva megőrizni az ország integritását.
A taktikai siker mint csapda: Amikor a magyar sereg nekirontott a török sereg elővédeinek (a ruméliai hadtestnek), az elért részeredmények a diadal hamis illúziójába ringatták a vezetést. A „kisebb rész” feletti győzelem elvette a tisztánlátást. A vezérek elhitték, hogy a puszta bátorság és a lovagi roham ereje elég a világbirodalom ellen.
A cél eltévesztése: Megfeledkeztek arról, hogy nem egy ütközetet kell megnyerni a dicsőségért, hanem a háborút az életben maradásért. A pillanatnyi „győzelmi jelentések” fontosabbá váltak, mint a hosszú távú stratégiai túlélés. A sereg belemasírozott a janicsár puskatűzbe és az oszmán ágyúk elé, mert a vezetés már nem a realitást nézte, hanem a saját dicsőséges önképét.
Ez a történelmi mechanizmus kísértetiesen köszön vissza a jelenkori politikai vezetésben, ahol a „Brüsszel elleni hadakozás” és a nemzetközi színtéren vívott szimbolikus csaták ugyanazt a funkciót töltik be, mint a mohácsi roham:
Részgyőzelmek mint kábítószerek: A rendszer gyakran ünnepel hatalmas győzelemként olyan diplomáciai vagy jogi „sikereket”, amelyek valójában csak a török sereg elővédjeihez hasonlítható apró skirmishek. Ezek a győzelmi mámorok arra szolgálnak, hogy elfedjék a tényt: a stratégiai háborút – az ország modernizációjáért, a szerkezeti stabilitásért és a jövőképért – éppen elveszítjük.
A szakmaiság elnyomása: Ahogy Mohácsnál a józan katonai tanácsokat lesöpörte a „gyávasággal” való vádaskodás, úgy ma a szakpolitikai érvek (legyen szó gazdaságról, oktatásról vagy egészségügyről) elvéreznek az ideológiai harcmezőn. A bebetonozott, szilárd alapokra építkező országépítés helyett marad a „nekirontás” és a látványos, de tartalmatlan konfrontáció.
Amikor a nagyság reprezentációja (a stadionok, a díszes paloták, a globális politikai tényező szerepe) válik a legfőbb céllá, a vezetés óhatatlanul megvakul. A „világmegváltó gondolatok” elragadtatásában a vezér már nem az ország valós állapotát nézi, hanem azt a képet, amit a történelemkönyvekbe szán magáról.
Ebben az állapotban az irányítás „kifolyik a kézből”, mert:
A rendszer túl nehézkessé válik (mint a lovagi páncélzat).
A fenntartási költségek (a hűség kifizetése, a reprezentációs beruházások) felemésztik a tartalékokat.
A fókusz elveszik: a háború (a nemzet hosszú távú megmaradása) helyett csak a csata (a következő választás vagy a következő brüsszeli vita) számít.
A tragédia végkifejlete mindig ugyanaz: a diadalmámor utáni csend, ahol a „dicső múlt” és a díszes páncélok között fekve döbbenünk rá, hogy a látszatgyőzelmekkel eljátszottuk a jövőt. A valódi nagyság nem a roham látványában, hanem a marandó, emberi léptékű és fenntartható szerkezetek megépítésében rejlett volna.