Az osztrák neoklasszikus bútorok stílusa a 18. század végétől a 19. század első feléig tartó időszakban virágzott, és szorosan kapcsolódik a német nyelvterületen elterjedt copf stílushoz, valamint a később kibontakozó Biedermeierhez. Ez az irányzat a korábbi barokk és rokokó túlzott díszítettségével szemben az ókori formákhoz, a letisztultsághoz és a racionalitáshoz tért vissza.

Fő jellemzők

Formák és vonalak: A bútorok szerkezete egyszerű, egyenes vonalú, a rokokó íveivel ellentétben. A hangsúly a funkcionális kialakításon és a szimmetrián van.

Díszítés: A díszítés visszafogottabbá vált, és főként a szerkezeti elemekre, például a párkányokra és a lábakra korlátozódott. Jellegzetes motívumok voltak az ókori görög és római építészetből átvett elemek, mint a babérágak, koszorúk, vázák, oszlopfők és az ismétlődő görög minták (pl. meander). Gyakori volt a kiemelt, háromszögletű oromzat alkalmazása is.

Anyaghasználat: A bútorokhoz gyakran használtak sötétebb fafajtákat, például mahagónit, de a helyi fafajták, mint a dió, cseresznye és a bükk is népszerűek voltak, gyakran politúrozott felülettel. A fém veretek és intarziák is megjelentek, de mértékletesen.

Szerkezeti elemek: A bútorlábak jellemzően lefelé keskenyedtek (kúposak voltak), és csak ritkán voltak íveltek.

Színek és szövetek: A bútorszövetek mintázata és színe harmonizált a faanyaggal, a színek általában elegánsak és visszafogottak voltak.

Kapcsolódás más stílusokhoz

Az osztrák neoklasszicizmus átmenetet képezett a barokk utáni kor és a 19. század eleji, kifejezetten osztrák-német területen elterjedt Biedermeier stílus között. A Biedermeier bútorokon a neoklasszicista stílusjegyek tovább éltek, még inkább a kényelemre és a polgári otthonosságra helyezve a hangsúlyt, a díszítést minimálisra csökkentve.

Az osztrák neoklasszikus bútorok az eleganciát, a letisztultságot és az ókori esztétikum iránti rajongást tükrözik, a funkcionalitást szem előtt tartva.