Ahogy az öreg Biziék nagy rétjéhez ért Szűcs Pali, leült egyet pihenni a határkőre. Különös gondolatai támadtak. Nem jobb volna-e visszafordulni?
Ha akarná, sem teheti már. Az egész világ tudja, hogy Gózonba siet, Bede Erzsit megkérni. Látták végigmenni a falun ünneplő ruhában, a gomblyukába tűzött piros selyemkendővel, melyet ki akar cserélni másikkal. Azóta már találgatják odahaza, vajon lesz-e szerencséje?
Nyomasztó sejtelem nehezíti meg lábait, fejét. Hátha most is csúfság éri? Mert már három év előtt is Erzsi körül legyeskedett, de a jómódú Bedéné kereken kimondta: nem adja a lányát korhelynek.
Igaz, hogy azóta megjavult, józan, szorgalmas lett, s ha kedve jött is néha kilépni a hámból, mintha erős gyeplő rántotta volna vissza mindig: szíve volt a gyeplő. Csakhogy mióta az ősszel meghalt a szegény Bede Anna, Erzsi megint gazdagabb lett. Rátartó lett az ő szegénységével szemben... Ha legalább szolgálatban nem állna, akkor talán hozzámenne, hanem így, hanem így... Ejh, mégis jobb lesz visszafordulni!
Haragoszöld füvek, amint a reggeli szélben remegve összesúgtak, a piros kökörcsin, mely búsan hajtotta le a fejét, a zúgó nádas, melyet a felhő sötétre festett meg árnyékával, mind arra biztatták, hogy forduljon vissza...
Csak egy picike lóherebokrocska a lábainál, amint a felhő alul kibukkanó nap első sugara ráesett, nevette ezt a rossz tanácsot. A napsugarak pajkosan szaladgáltak rajta levélről levélre, a kis tömzsi levelek mosolyogva nyújtózkodtak ki a melegítő fénytől, s ragyogásukban aranyos színt nyertek, de elvesztették a csillogó harmatcsöppeket.
Szűcs Pali egy négylevelű lóherét pillantott meg köztük; lehajolt utána... szerencse az... letépte.
Csakugyan egy a szára mind a négynek. Aztán milyen szépek, duzzadtak a levelek, mind kifejlett, húsos, egyik sem csonka, rozsdavert, még csak sárguló sincs köztük, a fehéres, eres foltocskák csillagoknak csókja rajtuk...
Gondosan betette erszényébe az ezüstforintosok közé a szerencsét, s mire újra fölvetette szemeit, már akkor teljes pompájában tündöklött a nap, s az egész Bágy völgye mosolygott. Távol a gózoni pléhfedeles torony mintha arany szalagokat nyújtogatna eléje, mik végighullámzanak két falu határán...
De hiszen most már vissza nem fordul a szerencsével.
Fütyörészve folytatta útját Bodokig, ahol a kocsma mellett gózoni fuvarosok jöttek rá szembe.
- Hova, Pali öcsém? - szólította meg Mák Gergely.
- Gózonba.
- Látom rajtad. Csak siess, otthon vannak! - mondá, és megállította szekerét. - Valami jut eszembe, te Pali! Talán hallottad is már, hogy hajdú leszek "Mindenszentektől" kezdve. S ha meg a te sorsod is így fordul, kivehetnéd a kis jószágomat haszonbérbe.
- Bizony mond valamit kegyelmed... csakhogy pénz kellene ahhoz - teszi hozzá hirtelen elkomolyodva.
- Fizeted majd a haszonból. Embernek ismerlek. Megkóstoltad a rosszat is, s vissza nem estél. Inkább neked adom, mint másnak. Gyere át vasárnap, megcsináljuk a kontraktust.
Pál szíve megdagadt a reménységtől. Mégsem bolondság a szerencsefű!... Bízott már a jövőben, s nem is ment, de futott Gózon felé. Éppen delet harangoztak, mikor Bedééknél benyitott a kapuajtón.
Bedéné kendert tilolt az udvaron, nyájasan fogadta a legény köszöntését, s lerázta kötényéről a pozdorját, amint illik érdemes vendég előtt.
- Kerüljünk beljebb, Pali öcsém! Éppen jókor jöttél: Erzsi főzi az ebédet.
Csakugyan ott szorgoskodék a konyhában, amint beléptek, s nem ejtette ugyan le a főzőkanalat zavarában, hanem annyi bizonyos, hogy elpirult.
S az is bizonyos, hogy mikor anyja bement Palival a szobába, a macskát, amelyet csak az imént ütött meg csínyjéért, fölvette az ölébe, megcirógatta szelíden, és egy tányér ételt adott neki.
- Ne haragudjál, kis cirmosom... neked adom a részemet. Jaj, ha te tudnád, kiscica, ki van itt?... Gyere, hadd veregessem meg a pofácskádat.
A macska okos ábrázatot vágott, éppen szóba lehetett volna vele eredni, mikor Pali valahogy nesztelenül csak egyszerre előtte termett.
- Tudod-e, Erzsi, miért jöttem? - kérdé halkan, és nyakkendője csokrát babrálta.
- Sicc, te cudar! - kiáltá Erzsike, s minden igazi ok nélkül elugrasztotta onnan a macskát, aztán mintha haragjával nem bírva üldözné, maga is utána iramodék.
Ugyancsak várhatták! Nehéz volt visszacsalogatni. Elbújt a virágos kertbe, az orgonabokrok mögé, a fehér babos kendőjét egészen letolta égő arcára, mikor szólongatták.
Pedig éppen azt a kendőt akarta elvinni Szűcs Pali cserébe.
Nem is esett benne később nagy nehézség. Erzsi is akarta, az anyja sem bánta, mert megjavult a legény, de meg az a Mák Gergely dolog is kapóra jött. Pali úgy indult vissza babos kendővel gomblyukában, mint a legboldogabb vőlegény a világon.
Örömtől volt piros az arca, meg tán a jó bortól, mert ebben sem volt híja az ebédnek, pajkos szikrák ugráltak a szemeiben, és csintalan ördögök táncoltak előtte: azok az örömtől, ezek meg a bortól.
Mikor a bodoki kocsmához ért, az apró ördögök mind beszaladtak előre a kocsmaajtón.
- Eh, miért ne mennék be magam is? - gondolta Szűcs Pali. - Úgyis csak egy ilyen nap van a napok között.
Bement, ivott. Az első iccétől még boldogabb lett, a többitől szilajjá vált, az utoljától veszetté.
- Húzd el a nótámat, öreg Gilagó Marci!
Az ablaknál egy hamiskodó, festett arcot pillantott meg éppen kapóra:
- Gyere be, Réki Maris, régi szeretőm! Mulassunk még egyet! Neked adom ezt a babos kendőt.
A gózoni fuvarosok megint arra mentek, de most már hazafelé, kőszénnel megrakodva.
- Ejnye, Pali, Pali! - kiáltott be Mák Gergely szemrehányóan. - No, te ugyan szépen mentél el Gózonba.
- Mi nekem Gózon! Bort ide még! Hogy is van a nótám? Megfizetem, itt az ára...
Kivette az erszényét, és kiszórta, ami benne volt. Szétgurultak a forintok, mintha a sátán szekerének kerekei volnának. Gilagó fölszedte. A lóhere is kiesett. Réki Maris összetaposta...
Mák Gergely uram fejét csóválta, s közibe vágott a lovainak:
- No 'iszen, Szűcs Pali, jöhetsz már te hozzám kontraktust csinálni!
A hajnali hűs szél kékre marta dúlt arcát, összecsapkodta gesztenyeszín haját, mire otthon az udvaron mámorából fölocsúdott. Ki vezette haza, nem tudta. Zúgott a feje, forgott vele a világ még akkor is: alig tudott a szobába menni.
Bár ne tudott volna. Már akkor ott volt az ágyon kiterítve a piros jegykendő, amit Erzsinél hagyott tegnap délben.
Eszmélni kezdett. Hogy lehet az itt? Visszaküldték volna? Lehetetlen, lehetetlen... mert a babos kendő még akkor is itt lenne, amit tőle hozott! Hát a négylevelű lóhere? Jaj, csak azt ne vesztette volna el! Nincs, semmi sincs!...
Ködös fejét gondolkozva hajtotta le egy szuszékre... Hátha nem is volt ő Gózonban, hanem csak úgy álmodta az egészet?