Mikor megindultak a menyasszonyi háztól, a malomzúgóig ért a nászmenet, olyan hosszú volt, mivelhogy híres két mágnásfamília került össze: a néhai Csillom János Józsi fia Bodokról és a kartali Major Jánosék Anna leánya.
Kilenc szekérben ült csupán a násznép, a tizedikben a Gilagóék bandája. A legutolsón a tulipántos ládákat hozták meg az ágyat. A legelső kocsin a menyasszony ült fehér koszorúval, mellette lovagolt hóka lován a vőlegény.
Hanem mikor a bodoki köves határba értek, megbotlott a Csillom Józsi lova: pedig nem vak, de meg lámpás is van a homlokán. Mégpedig úgy botlott, hogy a lovas maga is lefordult róla a hóba, mert ha alácsúszott a nyereg, hiába volt kezére csavarva a kantárszár.
Leesett; az ügyetlen állat ráhágott a dolmányára is: alig tudott föltápászkodni, s mi tűrés-tagadás... megütötte magát a fagyos rögökön, és elkezdett keservesen sírni.
A kis menyasszony csak nézte, nézte egy darabig, és mert mindenki nevetett, addig-addig csucsorította a száját ő is a nevetésre, hogy egyszer csak eltört a mécses... elpityeredett.
Józsi nem mert többé lóra ülni; menyasszonyához kívánkozott a kocsiba. A lovat odakötötték a saraglyához. Még kevélyebben vagdosta fel kendős fejét, míg bent a gyerekek érzékenyen ríttak, ami aztán lassanként csendes, pihegő zokogásba ment át.
Homokos Pálné, Filcsikné és Felsővégi Kapor István - aki nagyobb pletyka a vászonnépnél is - gúnyosan nevették ezt a dolgot.
Hát még ezek is házas emberek! Ó, hogy is lehetett két ilyen tacskót összeadni! Az egyiknek bábu kellene még, a másiknak papirossárkány, nem feleség... Vagy ha mégis meg akarta házasítani a gyámja, kerestek volna neki olyan párt, akinek már megjött az esze. Ott van, teszem azt mindjárt a szomszédban a nagyobbik Péri lány... azzal jár jól valaki.
Hiszen szép, szép a menyasszony, akár a gyönge majoránna; a legényke is nyúlánk, jó növésű, mint a rozmaringszál, össze is illenének valamikor, de most még - uram én Istenem! - mi lesz ezekből, ha majd a lakodalom után hazamegy Majorné asszonyom meg Seregély uram, a gyám, s magukra maradnak a nagy Csillom portán?
Hát bizony az lett belőlük, hogy egész nap csókolóztak, s mikor a zajos násznép elszállingózott, még elevenebb lett a ház az ő nevetésüktől és ajtócsapkodásaiktól.
Uzsonna táján jutott csak eszükbe, hogy még nem is ebédeltek.
- Annácska!... No, ne szaladj hát! Nem a csókod kell... Tudod-e, hogy még ma nem ettem?
- Az ám - mondta az hüledezve -, én sem, Józsi, én sem ettem.
- Tudsz-e te főzni? - kérdé a férj aggodalmasan.
A kis Anna elgondolkozott; fehér homlokát asszonyosan ráncba szedte, s a jobb kezét méltóságteljesen csípőjére szorítá.
- Hát hogyne tudnék! - felelt vontatottan, s lángba borult arccal osont ki a konyhába.
Egy félóra múlva már bent volt a leves. Belemerítette Józsi a kanalat, de az első kortynál elsápadt, felugrott.
- Megmérgeztél! - sziszegte halálra váltan.
- Ó, én szerencsétlen! Nem tudok én semmit. Jaj, minek is vettél el!
Nagy ijedelemben voltak a kicsinyek, amikor éppen benyitott özvegy Tél Gáborné, s megízlelvén az ételt, kitalálta, hogy ez bizony nem méreg, hanem igazi só helyett timsót vett ki a pohárszékből a menyecske, s azzal sózta meg a kis gyámoltalan a ciberelevest.
Híre is ment, de nyomban, ennek a szégyennek a faluban, s az lett a következése, hogy Télnét meg kellett fogadni főzőasszonynak: negyven váltó forint, tizenkét rőf vászon és egy pár fejelés gyertyaszentelőkor.
Meg is érte volna a summát, mert meg tudta adni a savát-borsát az ételnek, meglátszott, hogy a főtisztelendő esperes úrnak főzött hajadon korában - csak ne lett volna olyan nagyon kötekedő és goromba! Alighogy megmelegedett a portán, mindjárt ő lett úr mindenben, kifogott az együgyű fiatalokon.
Féltek tőle, mint a tűztől. Pletykának, háborúnak ő volt a szítója. A faluban ő hordta szét a híreket, s amennyit vitt, annyit hozott. Pedig minden híre egy-egy éles tövis volt, vagy ha nem, ő idomította át olyan ügyesen tövissé, hogy ahova szúrt, vérig hatott.
Tűrték a gyerekek egy ideig, s lopva sompolyogtak be a házba vagy ki a házból, nehogy szóba álljon velük, de végre a rossz bánásmód az ő ártatlan szíveiket is csordultig töltötte meg keserűséggel Télné iránt.
- Ha az én jó anyám itt volna! - sóhajtott fel Anna nemegyszer.
- Hát akkor ugyan mi lenne?
- Útilaput kötne a talpára. Mert az én anyám nagyon hatalmas asszony ám, Józsi...
- Ejnye, hogy az nem jutott eddig is eszünkbe. De ha késett, nem múlt. Meg mered-e tenni?
- Én. Már hogy én? - selypíté Anna húzódozva.
- Éppen, hogy te. Az asszonyok dolga az ilyen.
- Az asszonyoké? Jól van hát. Holnap elküldöm.
Dehogy küldte, dehogy. Sőt, mert észrevette Télné, hogy forralnak valamit, még házsártosabb lett: ember, állat nem maradhatott nyugton miatta. Gazdáját kamasznak nevezte, apró gazdasszonyát veréssel is fenyegette.
- Hát mégsem kergetted el!... - szólt Józsi szemrehányóan. - Látod... látod!...
Annácska megint sírva fakadt, odaborult a Józsi nyakába, és behunyva szemeit szelíden suttogta:
- Ne kívánd azt tőlem, Józsi! Nem merem... nem tehetem. Te vagy a férfi...
- Meg is mutatom! - vágott közbe Józsi kevélyen.
De bizony csak a szónál maradt ez is. Addig-addig halogatta holnapról holnaputánra, míg egyszer csak eszébe jutott az Anna anyja.
- Eredj érte, kis pehelykém... Ő majd elküldi a cselédet.
- Hova gondolsz? Egynapi út, ebben a nagy hidegben.
- Nem lesz semmi bajod, úgy betakargatlak. Holnap itthon lesztek.
- Jó, nem bánom, de a csengőket is föltesszük a lovakra.
- Majd bizony! Én a csengőimet nem adom koptatni.
- Én pedig nem megyek a csengők nélkül - durcáskodék Anna -, inkább maradjon hát a Télné; úgyis jó asszony az... hála Istennek, hogy itt van.
De mi ilyenkor a harag, ha nem bárányfelhő?
Eső se lett belőle, úgy múlt el hirtelen.
Anna elutazott az anyjáért, s másnap, mint mondva volt, estefelé be is robogott Csillomék portájára a csengős szán.
Előre ugrott le a menyecske, s beszaladt a férjéhez:
- Jaj, elhoztam!... Fussunk el messzire. Siessünk a kertbe, mert mindjárt elkezdi.
Azazhogy már kezdte is. Még alig, hogy kikászálódott a nagy bundából, már fenn a kocsin rágyújtott:
- Ej hó! Hol az a személy? Hadd lássam azt az áspiskígyót! Majd mindjárt megmutatom én neki az utat innen! Hej, Télné, vén Télné! Jöjjön csak ki!
A gyerekek összebújtak a kertben egy dértől csillogó ribiszkebokor mögött; orcáik egymást érték, s nem a hideg csípte, de az ijedelem, az izgatottság festette pirosra. Lélegzetük elállt, szíveik hangosan dobogtak.
- Hallod? Jaj, hallod-e - suttogta Anna. - Istenem, Istenem, csak szerencsésen végződnék ez a rettenetes nap!