Kányádi Sándor költészetének folyamatos szemléleti gazdagodására gondolva a Sörény és koponya (1989) egyszólamúsága akár fogyatékosságnak is tűnhetne, ha az értelmező nem veszi figyelembe, hogy e könyv egy „brutális hatalom kegyetlenséggel agonizáló végóráiból küldött megrázó, döbbenetes üzenet”. Nem csupán a költő választása tehát, hogy „alig van benne másról szó, mint a kisebbségi kultúra, nyelv, ember valóságos létveszélyéről”40. E kötetben – s ennyi alakulás bízvást leszögezhető a Szürkület óta – a szülőföld mítosza mellé immár egyenrangú költői témává, sőt mitikus sugallatú alapmotívummá emelkedik a nyelv. Az anyanyelv mint a kisebbségi létmód egyik alapkonfliktusa, az anyanyelv mint a nemzetiségében fenyegetett ember érzelmeinek, gondolatainak sűrűsödési pontja. Az egyszólamúságot súlyosbítja a versek hangjának sötét, komor tónusa: „a Sörény és koponya a magyar irodalom legszomorúbb versesköteteinek egyike”41.

A kötet tónusát, hangoltságát és témájának fókuszát a költő szándéka szerint is ars poetica érvénnyel fejezi ki a Dísztelen dalok ciklus nyitóverse, a Harangfölirat. E kis epigrammatikus vers a szakrális és rituális tartalmú harangkondítással csattanószerűen állítja szembe a félrevert harangok szavát, ami Görömbei András megfigyelése szerint a kötet verseinek funkciójával azonosítható42:

azért harang a harang

hogy hívja az élőket

temesse a holtakat

s hogy árvíz jégverés

tűzveszély idején

s hódító horda láttán

félreverjék

Több verset is ki lehetne emelni a kötet mottójává. Alkalmi verset sugalló címe ellenére ilyen az Öreg iskola falára. A szülőföld motívuma – paradox módon – a száműzöttség léthelyzetével dúsul föl: „nyelvünk magányos / márvány-tenger partján / milliom rodostóban / zágont”43 – s a tárgyragot a vers alapmotívuma hívja elő: „halálunkig halljuk a csengőt”. A Márvány-tenger, Rodostó konkrét tárgyiságával megérzékített bujdosás, száműzöttség várható ellenpárját, az otthont a Kányádi korábbi verseiből ismerős csengettyűhang, ez egyszerre biblikus és folklórmotívum képviseli; a tengerhez kapcsolható hallásképzet, a zúgás, morajlás ellentéteként kicsinysége, lágysága egyszerre utal az otthon, a szülőföld iránti érzelmek szűk körére és bensőségességére. E kis versben, mint az egész kötetben, „a közösség létgondja a lírai személyiség legsúlyosabb egzisztenciális dilemmájaként jelenik meg”44.

Áttételekkel, ám annál nagyobb szuggesztivitással, példázatos érvénnyel szól a közösség fenyegetettségéről a „Dél-amerikai véreimnek szeretettel” ajánlású Dél keresztje alatt ciklus. Már az Invokáció nyilvánvalóvá teszi a „Nagyasszonyunk hazánk reményé”-hez intézett könyörgéssel a példázat határozott irányát, a magyar nemzetre vonatkozását.45 Egyszerre kér támogatást a közössége és az érte szóló költő számára: „segítsd a nyelvben bujdosókat / s vezesd a vándorénekest”. A folyók közt hat shakespeare-i szonettje – tizenkét keresztrímes sorra következik a „ráütő” két párrímes sor – az eredendő idegenség és az otthonra találás ellentétei közé fogja a kis ciklusnyi verset. A „nem olyan mint az otthoni / füvek fát nevét nem tudom” alapérzése hívja elő a jellegzetes kányádis motívumot: az embert, akinek halottai vannak a tájon, ahol jár (Sárga kankalin, Halottak napja Bécsben) – ez a felismert otthonlét, valahova tartozás érzését erősíti46 –, illetve ennek inverzét: „úgy állok itt e délbarokk / éjszakában mint akinek / már halottai sincsenek”. A 6-os számú szonett az (itthoni változat) alcímmel hangsúlyozza a hazatalálást, s otthon és szakralitás kapcsolatát emeli ki a felcím: 1985 Karácsony. Már a nyitósorok is e kettősséget ismétlik metaforikusan: „fehér pillangók függönye / öleli körül a tüzet”, a pillangó a Szentlélek, a tűz pedig a tűzhely, otthon toposzaként szemantizálódik. A reménytelenségbe hajló erőtlenségen – „káromkodáshoz nincs erőm / imádkozáshoz nincs imám” – a tisztaság, ártatlanság („fekszem patyolat lepedőn / mint édesanyám oldalán”), a legszorosabb emberi kötődés felidézése lesz úrrá; a visszanyert remény az otthon melegségében nyíló álmok újjászületés-sugallatában nyilvánul meg: „valahol mintha valami nyilna / virága csönd álom a szirma”. Az e keret közé foglalt szakaszok a vívódás, töprengés stációin vezetnek végig. A 2-es jelzetű szonett egzisztenciális kétségei a 3-asban már ismeretelméleti kételyekkel egészülnek ki. A „vereség- és veszteségtudatot erősíti, a helytállás hiábavalóságát, a szenvedés értelmetlenségét sugallja”47 a szonett zárlata – a ciklus középpontján –, ahol egy remek oxymoron-szerű mozaikrím emeli ki a közösségéért cselekvő, áldozatot hozó ember örök kételyét: „hiába minden áldozat ha / kiszemeltél a kárhozatra”. Innen köt át a 4-es számú darab a (kisebbségi) közösség legégetőbb problémájához, a nyelvhez, a nyelv szabad használatáért és megmaradásáért vívott küzdelemhez. Erőteljes lírai dinamizmust eredményez a központozás hiánya, az áthajlások által megbontott grammatikai logika, amelynek helyébe lépve a „textust újratagoló gondolati logika a szöveget újraértelmezve válik energikusan kifejezővé, s ezáltal a nyelvi (kommunikációs) szabadság hordozójává”48. A vers dinamikus gondolatmenetéből következik, hogy e szonettben a költői én már a kárhozatot is inkább vállalja, mint – s itt lép a képbe konkrétan a dél-amerikaiság – az anyanyelvüket feledett indiánok sorsát49. Erős fokozó szerkezet vezet idáig, a természeti képen alapuló analógiától a csonkítás brutalitásán át a megbélyegzett marha önlealacsonyító képéig, amikor azért fohászkodik, hogy a nyelvet

ne rostálják ki mint a konkolyt

a szemenszedettek közül

adj rá reményt mint a lecsonkolt

testrész szemétre nem kerül

én látom itt mi minden sorvadt

el néhány évszázad alatt

bélyegét az elkárhozóknak

süsd rám semmint a hódolat

igájában mint nyelve-volt

indián legyek hódolód

Szintén a nyelv kérdését tematizálja a Bogotai bagatellek 1-es számú darabja. Az epikus jellegű vers egy sajátos – az idegen nyelv használata kiváltotta – rendőrségi igazoltatás története – Bogotában, de lehetnénk akár valamelyik erdélyi városban is. A felező nyolcasok pattogó, dalszerű ritmusa ellenpontot képez az elbeszélt történet prózaiságával, sőt – a félrímek játékossága révén – némi ironikus-humoros fényt kap az eset.50 A nemzeti öntudat is csúfondáros módon nyilvánul meg: „ráütöttem a kezükre / ha szükségük van két rabra / ne a nyelvünk – öltöttem ki / a csuklónkat verjék vasba // s káromkodtam egy huszárost”. A kolumbiai rendőrök eljárását az áldozatokkal rokonszenvezve figyeli a helyi kisebbség. A történet rendkívül finom, közbevetéssel is késleltetett csattanója sem hagyja, hogy komoran záródjék a valójában komoly, ám humorérzékkel fogadott eset:

az indián szőlőárus

tanúja a jelenetnek

ráadott a font szőlőre

ingyen még egy szép gerezdet

A 2-es számú bagatell a hispán pompával fölaranyozott katedrális Jézusát szólítja az utcán didergő indián asszonyhoz. A vers az utolsó két sor poénjától épül föl az olvasó tudatában még egyszer, mintegy visszafelé. A „drágakőből rakva / benne az istálló / színarany a jászol” sorok kifejezte pompa innen minősül végképp talmivá, céltalanná, hivalkodóvá – s válik, a didergés ellenére, otthonossá a templom eresze alatti zug:

s térdelj ki a templom

eresze alá a

poncsóban didergő

indián vénasszony

alkalmi kis tüze

mellé melegedni

A záró- és címadó vers, a Dél keresztje alatt mintegy összefoglalója az egész ciklusnak. A vers- és cikluscím a földi passiójárás és az Égi Bárány egyidejű szimbóluma”51. Indián és néger bennszülöttek sorsa szolgál analógiaként a földi és égi hierarchiában hasonló szintre kényszerített hargitai pásztor léthelyzetéhez – aki éppúgy üldözött, kisemmizett, a jézusi passiót is megjárt természeti ember52: „az indián és a néger / tüzet rakni éppúgy térdel / mint a hargitán a pásztor / számolni ujjain számol / különbség ha van az égen / itt a göncöl jön föl este / fölöttünk a dél keresztje”. A provincialitás létgondját úgy emeli versbe Kányádi ebben a ciklusban, hogy az „indián sorsmotívum, indián szimbolika használatával (…) egyfajta világirodalmi metanyelvre is rátalál”; az indián rezervátumlét versbe emelése egyszerre mítoszrombolás és „érthető világirodalmi metanyelv (ahogy a holokauszt is): a lét szakrális botrányának érzékletes és érvényes kifejezésére válik alkalmassá”53.

A Sörény és koponya egyik legerősebb szövésű, rendkívüli intenzitású versciklusa a Vannak vidékek. A ciklus anaphorikus vezérmotívuma a „vannak vidékek (ahol)”. A nyitóvers a fölösleges kutya- s macskakölykök sorsát példázatos érvényűvé emeli anélkül, hogy megnevezne bármi azon túlit; egyedül a „de” kötőszó utalhat arra, hogy másokra (emberekre) esetleg sanyarúbb sors vár.54 A kis vers épp akkor emelkedik megdöbbentő létdokumentummá, amikor a „de”-vel bevezetett ellentétes mellékmondatot kis szünet (sorkihagyás) után megismétli a költő: az ismétlés tiltakozássá válik, tiltakozássá az ellen, hogy a kutya- s macskakölyköknek kijáró kíméletes halál esélyét nem mindenki kapja meg:

vannak vidékek ahol

a fölösleges

kutya- s macskakölyköket

vízbe ölik vagy elevenen

eltemetik

de mielőtt még a szemük

kinyílt volna

de mielőtt még a szemük

kinyílt volna

E végtelenül illúziótlan léthelyzet-ábrázolás ellenpontjaként olvasható az Előhang: himnusz a fölnevelő, a lélekben gyökerező szülőföldhöz. A kötet többi verse e két végpont között ingadozik, a közös sors sanyarúságáról szólván felmutatva a helytállás, a hűség példáját is.

Az Előhang gyöngéd melegsége ismétlődik a Csoóri Sándornak ajánlott Alázuhanó diólevélre című versben is. Rendkívül érzékeny megfigyelés a vers képi alapja, a későnyári reggeleken is előforduló deresedést emeli szimbolikus jelentésűvé:

vannak vidékek ahol nyáron is

a kút melletti vályú alján

reggelre megszajzik a víz

megköt a színe

akár a kiöregedett

szavakon az emlékezet

A „vannak vidékek” sohasem olvasható panaszos felkiáltásként: szeretet és büszkeség rejlik mögötte, a valahova tartozás öntudata még akkor is, amikor a természeti ember szokásjoga, szakrális törvénye sérül meg, mint a nyitóversben55. Itt is a „hosszú kemény” telek, a nagy megpróbáltatások vidékéről van szó. Az alázuhanó diólevél szimbóluma azonban – amely egyszersmind Csoóri Sándor nemzeti ügyeinket firtató nagy hatású esszéjének, a Tenger és diólevélnek alapmotívuma – a nehéz körülmények közötti helytállás eszméjét fejezi ki. Hisz bár alázuhan, „s férfi vállára / nehezül”, a vers zárószava – „szárnyul” – az egész lefelé tartó mozgást megfordítja.

Az egyén közösségi meghatározottságát már az Előhang aláhúzza: „tavaszok nyarak őszeim / maradékaim s őseim / vannak vidékek viselem / akár a bőrt a testemen / meggyötörten is gyönyörű / tájak ahol a keserű / számban édessé ízesül / vannak vidékek legbelül”. E tájakon a hagyomány megtartó erő: „a viseltes szóknak is hamva van” (Viseltes szókkal). A hagyomány életben tartása ha nyilvánosan nem lehetséges, az emberi lélek legbensőbb rejtekében él tovább: „vannak vidékek / ahol az ének / kiment szokásból / (…) pedig csak védett / helyen az ének / valahol mélyen / szunnyad a lélek / legjobban féltett / gyönge csücskében” (Indián ének). Az utóbbi három vers – és a ciklus darabjainak többsége – a dal műfajához sorolható, a szabályos ütemhangsúlyok zsolozsma-, imaszerű ritmust adnak nekik, joggal nevezhetők siratóknak56, a Cáfolat kivételével (ez a közhivatalok műfaját idézi nyelvében is, s a kötet ironikus hangvételű verseihez tartozik, találttárgy-szerűségében pedig a Vannak vidékek című nyitóvers rokona). A Metszet helyzetképe, az Illyés Gyula pontos metszésű zsánereire emlékeztető rajza is siratóba fordul át a vers végére. Az áradó sodrású, az öltözékkel és a gesztusokkal jellemző első rész magaspontja e döbbenetes erejű két sor: „térdükre ejtett két kezük / az életünk az életük”. Párja az Éjfél utáni nyelv, e Dsida Jenő Nagycsütörtökéig vissza-, s Baka István Átutazóként című verséig előremutató vers. A züllés, az alvilágiság, a tagolatlan szótagokra, szitkokra és hörgésekre szorítkozó kommunikáció világa – Kányádi szimbolikussá magasodó metaforájával: az „éjfél utáni nyelv” – a Nagycsütörtököt „újraszituáló”57 sorban: „se péter se máté csak jános van jelen” billen át apokaliptikus forgatagba, haláltánc-látomásba. Még a csecsemő-krisztus is valamiképp ördögi jelzőkkel fölruházva jelenik meg58: „bozontos, busa / és nagyétvágyú”, s úgy szívja a tejet, „mintha szeszt”. Nyilvánvaló a kilátástalanság, az újjászületés amorf volta. „Az Éjfél utáni nyelv negatív utópiájában az apokalipszis úgy válik teljessé, hogy minden lefelé, az animalitás irányába mozog: a civilizáltság barbárságba, a szakralitás szentséggyalázásba, a nyelvi-etnikai identitás kaotikus felismerhetetlenségbe, a valamikori minőség ijesztő silányságba, az üdvtörténet pozitivitása pedig az Istentől elhagyott megvált(hat)atlanság antikrisztusi világába torkollik.”59

Az Örmény sírkövek a már-már apokaliptikus zárlat ellenére – a sírok moháján oltják szomjukat a madarak – a remény hangjaival zárul: „a gaz-felverte mohos sírra száll / iszik s hálából mikor égre kel / a holtakért a madár énekel”. Az „örmény-kert zsidó-sor magyar-telek” felsorolásában megtestesülő sorsközösség a jeltelen temetőkkel érzékeltetett teljes pusztulásban ragadható meg. A látomásból sugárzó sivár kilátástalanság véglegességét oldja, hogy a természeti lény, a madár révén „mégis megtörténik valamiféle metafizikai beteljesülés”60.

A votják költőnő emlékét idéző Oki Asalcsi balladája a kisebbségi sorsközösség újabb változatát beszéli el. A votják és magyar sors közössége az őshitek kietlen vidékébe vész ugyan, „ahová utak nem visznek”, a hagyományok őrizőiben és átadóiban ott élnek:

de eltalál visszaréved

behunyt szemmel is a lélek

nyomra lel a szó a dallam

kötése köt oldhatatlan

csángónál is csángóbb éren

oki asalcsi nővérem

A „köldök-néző Európa” teszi világossá a „vannak vidékek” oppozíciós természetét, provincia-létét.61 E kis eldugott (por)fészkek fenyegetettségük, végveszélybe sodródásuk ellenére is otthont jelentenek, ezt is kiáltják a versek az anaphorikus felütéssel. S kiáltják Oki Asalcsi helytállását, sorsvállalását, ami legalább a szájhagyomány, a családnak mesélés útján fennmarad:

életén át hallgatással

szembeszáll az elnyomással

csángónál is csángóbb áron

oki asalcsi nővérem

két fényképed csokor versed

ennyid maradt rám s a merszed

hogy legalább a családnak

elmondjam a balladádat

A Vannak vidékek szorosan kapcsolódik a Dél keresztje alatt ciklushoz. Egyrészt ellenpontja, amennyiben a provincia-lét tárgyi-érzelmi megelevenítése a központi magja, míg ott az idegenségben megértett másság és azonosság szervezi a gondolatmenetet. Ám a Dél keresztje alatt egy fontos felismerése, az indiánlét egyetemes értékű példa volta átszínezi a Vannak vidékek verseit is. A lét peremén, leszorítottságban, illegalitásban élők kommunikációja kapcsolja össze az Indián énekben az erdélyi magyarság sorsát az indiánokéval: „vannak vidékek / ahol a népek / csöndben az ágak / jelekkel élnek / beszélni félnek”. A Metszet – és az egész ciklus is – ezért zárulhat e keserű felismeréssel: „indiánosodik szemünk / tekintetük tekintetünk”.

Szintén világirodalmi metanyelvnek számíthat a haiku. Még akkor is, ha Kányádi körömversei – ahogy ő hívja őket – nemegyszer, s éppen a leghatásosabb darabokban, távol esnek a japán műfaj természeti képekbe oltott filozófiájától.62 Epigrammatikus tömörségük révén azonban – a helyi színek mellőzésével, a gondolatiság villanófénybe állításával – kiválóan alkalmasak arra, hogy a provinciális léthelyzet részleteiben nem járatos olvasó tudatába is beleégessék az erdélyi létmód, tágabb értelemben a trianoni magyarság legfontosabb gondjait. Így mutatja meg egy rövid dialógusban az otthonmaradás, a helytállás magatartásának legfőbb indítékát az egyik körömvers:

Szél veri a fát.

– Fuss az erdőbe, bolond!

– Fészek van rajtam.

A kritikusok szinte kivétel nélkül rámutattak arra, hogy a Sörény és koponya a képviseleti költészet problematikusságával is számot vet. A poétikai megfontolások éppúgy erre késztették, mint a közösség küzdelmének több versben is kifejezett hiábavalóság-tudata. A romantikus költői szerep, a heroikus küldetéstudat, sőt a vers és a költői nyelv demitizálása azonban nem ingatja meg a költőt a közösségi ügyekért szólás jogába és felelősségébe vetett hitében: szereptudatának „gyakran fölbukkanó színváltozata a költői-emberi önirónia, a kesernyés-szomorú önmegítélés”, ám a szerepek hiteltelenné válása idején sem feledi a közösségéért felelős költő kötelességét: „Vállalni a kisebbségi sorsot, azonosulni nemzeti-nemzetiségi közösségével, egyetemessé emelni a vers segítségével a csonkítottság, a magukra hagyottság, a megtiportság, elnyomottság kelet-európai változatát ma is annyit tesz: vállalni a mindennapi lét nyomorúságát, szégyenét, az önbecsülést sebesítő félelmeket, a kiszolgáltatottság szégyellnivaló reflexeit, a fennköltségtől megfosztott, lelkében lemeztelenített embert.”63 E felelősség poétikus megfogalmazása e kis körömvers: „Nyeld le a nyelved! / Egyszerre jóllakhatsz vele: / egyetlen egyszer.” A 'nyelv' poliszemantikájára, „egyszerre” és „egyszer” paranomasiájára épül e haiku hatásszerkezete. Egy másik körömvers még dísztelenebbül, a „torok” metonimikus egységébe foglalva költőt és papot, politikust és parasztot stb. fogalmazza meg ugyanezt: „Lesz-e majd torok / elüvölteni, amit / most elhallgatunk?!”

Kányádi a haiku három sorának megkétszerezésével, háromszorozásával új – az eredeti háromsorosnál differenciáltabb, teherbíróbb – műfajt teremtett. A Két körömre írt Krónika a nyelvért vívott küzdelmet a törökök elleni várvédő harcokkal vonja egybe. E metaforikus párhuzamnak az ad sajátos iróniát, hogy a török veszély viszonyítója – „a hosszú hangzók: / janicsárulnak” – részben egy szimpla nyelvhasználati átalakulás: a hosszú hangzók elharapása, lerövidülése a henye beszédben (részben persze szintén komolyan veendő veszély: külföldre szakadt hazánkfiai veszítik el nevükről az ékezetet, lásd Márai Sándor versét). S az is komikus paradoxon, hogy az egri várvédők viszonyítói török eredetű hangzók: a csé és a gyé.

A Tömegsír-vers egyenesen a hosszú hangzók temetését vizionálja. A haikuban még tetten érhető játékosság helyébe itt a végzet tudatát alig hárítani képes szándékolt köznyelvies körülményesség lép, a vers második felében azonban ez is átadja helyét a visszavonhatatlanság és az Istentől elhagyottság lakonikus nyelvi kifejezésének:

a zsoltárt már csak magukban

dúdolhatták a kivégzett hosszú

hangzók hozzájuk tartozói

az isten háttal állt

E végzet onnan válik – parodisztikusból, hisz magánhangzókat temetnek – egyetemessé, hogy a történelmi idő patinája vonja be, s a napi krónikás hang is zsoltárosra vált: „mert ezer esztendő előtte annyi / mint a tegnapnak ő elmúlása / és egy rövid éj átvigyázása”.

A hivatali nyelv (meg)idézésével fogalmazza meg a szülőföldjén is rabként élő ember passióját a Gyülekezési szabadság zárójelekkel. A (talált) szöveg a zárójeles közbevetések, a tipográfiai kiemelés és a zárlatban ismétlődő szó kétértelműsége által válik műalkotássá. A színház, templom, temető fokozatos sora válik a szabadság/rabság terepévé, hogy aztán a zárlat iróniája végképp lerombolja a látszatszabadságot is:

MINDEN KÜLÖN ENGEDÉLY NÉLKÜL IS

elmehetnek elmehetnek

A Sörény és koponya egynemű hangja műfaji gazdagsággal párosul. „A dedikáció és az invokáció, a cáfolat, a metszet, a könyvjelző, a bagatell, a románc (…), a haiku, az előhang, a ballada, a mese, a tagoló vers, a rondó, a passió, a fohász, a krónikás ének megjelölés még kiegészíthető más (…) megnevezésekkel. A Dachaui képeslapokra Radnóti razglednicáit idézi, a Pergamentekercsekre a fáraók írnokának feljegyzéseit, az Örmény sírkövek a sírfelirat-irodalmat. Másutt harangfölirat az elnevezés; A prédikátorok könyve önmagáért beszél. „Bár Márkus Béla szerint a „műfajok rovancsolása” is ironikus, „hamiskás-huncut mosollyal megy végbe”64, s ez igaz a kötetnyitó Reggeli rapszódia felől olvasva a verseket, figyelemre méltó Görömbei András megállapítása, miszerint Kányádi „hangsúlyos szándékkal viszi át az erdélyi magyarság létszituációját műveinek esztétikai karakterére is: poétikai minősítései sorra eme kifordítottságot jelölik. Dísztelen daloknak, szürke szonetteknek, krónikás énekeknek nevezi önnön verseit, a költői pozíció pedig a látleletkészítőé, dokumentálóé, vándorénekesé, a hihetetlennek tetsző dolgokról, tényekről hírt hozóé, a bujdosni se tudó szegénylegényé. A közösségével azonos költői személyiség önnön sorsát a kiszemelt áldozatokkal rokoníthatja, félelem, kiszolgáltatottság, pusztulásra ítéltség, archaikus emlékké kényszerülés, szétvertség, kínzás helyzetei ismétlődnek a versekben.”65 Ez az értelmezés különösen igaz a Históriás énekek odaátra című ciklusra.

A ciklus nyitó darabja, az Ady Endre nótájára jegyzett A bujdosni se tudó szegénylegény éneke szerepvers: nyelvi kompetenciájában egy egyszerű szegénylegény panasza, utalásaiban, konnotációiban viszont egyszerre a költő és a közösségéért szóló felelős ember zsörtölődése. Az indítás a szegénylegény-szerepet exponálja: „kelendő a burkus / minket még egy rongyos / forintra se taksál / senki emberboltos”, ám már az „emberboltos” metaforája a közösség fogyatkozását asszociálja. S a közösség nyelve elleni vétekről szól a negyedik versszak: „hitted volna-e hogy / nyelvpecérnek álljon / a valamikori / kenyerespajtásom”. A „nemkellésekbe / beleszomorodtam” hangulata járja át a sorokat, s hiába a megszólítottal – „D. G. barátomnak mondom” – vállalt testvérközösség, a kilátástalanságban, a végső lemondásban is közös a sorsuk:

kelendő a burkus

hát vigyék ha adják

várjuk mint a holtak

az ítélet napját

Bár a szülőföld hajdan megénekelt idillje itt is fölvillan néhány sorban – a Zahariu Stancu emlékére írt Örök pásztor című versben –, a Jékely Zoltánnak – odaátra írt Krónikás ének csak a hiány tudatosítása végett ismétli szinte imaként a „házsongárd” bűvszavát. Annyiban azonban fordulatot hoz ez a vers, s messze előremutat Kányádi tíz évvel későbbi versei felé, hogy a betétversként idézett Rilke-vers a hullás, az enyészet véglegességével szemben fölmutatja az egyetemes, transzcendens vigasz lehetőségét. Ez már – Rilkén átszűrve – a Valaki jár a fák hegyén és Felemás őszi versek Kányádija, aki a Fenn-valóban leli meg a reményt és vigaszt:

Mi mind lehullunk. Nézd emitt a kart.

S amott a másik: hullva hull le minden.

De Egyvalaki végtelen szelíden

minden lehullást a kezében tart.

Ez azonban itt még, e ciklusban csak intermezzo „az ég már a szekértábor is” mindent elborító, pusztító tüzéhez képest. Az Illyés Gyulának – odaátra írt Krónikás ének e felütést a remény megvonásával teszi még véglegesebbé: „remény sincs fölmentő seregre”. A „végállapot krónikája” az erdélyi magyarságot, paradox módon, „végső helytállásra szólítja”66. A drámai helyzetképet úgy emeli általánosan magyar történelmi léttapasztalattá, hogy a magyar irodalom számtalan motívumát villantja föl: „Illyés híres programja, Ady Krónikás ének 1918-ból című verse, József Attila és Tompa Mihály költeményei, a Biblia és Petőfi utolsó szavai”67 alkotják a vers intertextuális szövetét. A vers Petőfit a legenda szerinti utolsó szavának lekicsinylő gesztusával – „potomság” – idézi meg68:

ég már a szekértábor is

ég már a szekértábor is

a föld is ég

füstje a kék

egekbe tova ködlik

potomság

Bár „a költő elszántsága Petőfiéhez fogható, (…) ezzel együtt komorlik föl sötéten a sorspárhuzam is, az ismétlődés, a »majdani« és a »hajdani« egymásra rímelése”69, ismét csak Petőfit, ezúttal utolsó versét, a Szörnyű időt idézve fel a maga teljességében: a jövendő krónikása iránti kételyt, a mese hihetetlenségét is exponálva a „megírja ha megírja más” lemondással teljes gondolatával.

Az itt még töredék, s majd a Felemás őszi versekben hosszú verssé kiteljesedő Sörény és koponya ugyan újra a legkomorabb sötétbe borítja az egész kötet anyagát, a Kacsó Sándor búcsúztatójául írt Visszafojtott szavak a Házsongárdban históriás, zsoltáros éneke újra a transzcendencia vigaszához fordul a „leáldozott a mindenség süket / a harangok lenyelték nyelvüket” kilátástalanságából. Ismét a csengő egyszerre biblikus és a költő gyermekkorát idéző motívuma, valamint a túlvilágot hírelő gyertyafény jelent ellenpontot:

csupán a bárány rázza az akol

sötétjében csengőjét valahol

a gyermekkor gyönyörű kék egén

pillog föl milliom gyertyafény

Mintha bezárulna a kör, amely Kányádi Sándor ötvenes évek közepén, hatvanas évek elején írt verseiben kezdett kirajzolódni. Akkor a gyermekkor emlékeiben föltáruló otthonosság, idillikus nosztalgia felől értelmezte a transzszilvanizmustól örökölt szülőföldmítoszt, hogy aztán a Szürkület verseiben a közösségi fenyegetettség a provincializmus tudatos vállalását tegye meg egyetemes igényű programmá. Ez a program a Sörény és koponyában a látlelet, a krónika nem hősi, de felelősségteljes gesztusával reagál a mind teljesebb kiszolgáltatottságra, a nyelvében és otthonában egyaránt brutálisan fenyegetett közösség létállapotára. Itt sem mutatva föl más esélyt, mint a helybenmaradás, helytállás, a közös hagyományok, az anyanyelv őrzésének erkölcsi parancsát, amit ekkor még csak halványan színez át a transzcendenciába vetett hit.