Közzététel dátuma: Oct 30, 2020 9:47:18 PM
Magyar Narancs 2007.08.02
A hetvenes évek elején megjelent, a bácskai soknemzetiségű falu, Szenttamás életét bemutató regényfolyamának első része, a Virágos katona egyszeriben a kortárs magyar próza legjobbjai közé emelte a szerzőt. És nem érdemtelenül. A harminc éven keresztül írt, tetralógiává terebélyesedő, a Latroknak is játszott összefoglaló című nagyregényt most először veheti kézbe egy kötetben az olvasó.
A mikszáthi, móriczi hagyományokból gazdagon merítő, egyes elemeiben nagyon is modern és bővérű elbeszélő szinte az elmondhatatlan, a kibeszélhetetlen dolgok krónikásaként szülőfaluja valamivel több mint ötvenéves történetét írja meg a tizenkilencedik század utolsó éveitől a múlt század ötvenes éveinek elejéig.
Az olvasónak könnyű dolga van, a különös varázsú prózaszöveg hihetetlen hajlékonyan és elegánsan siklik az egyik családról a másik család történetére, eleven emberi jellemek és sorsok tucatjai töltik meg a szinte hónapról hónapra aprólékosan dokumentált falusi hétköznapokat. Az ízes, de inkább mesei, mint a köznyelvtől elütő hang a természet hullámzó mozgását követve hol a jellemek, sorsok mélyére vet egy fénynyalábot, hol a történelmi összefüggésekre, a huszadik század eleji Monarchia népeinek nem vállalt, széttartó, a közösség szétbomlásával fenyegető sorsának alakulására figyel.
A regényfolyam azonban korántsem egységes, az első kötet zseniális vibrálása a további kötetekben veszít elevenségéből, míg az utolsó, az író haláláig folyamatosan készült Aranyat talált már szinte minden elképzelés és írói invenció nélkül megírt kémregény, ami belső mélység híján lapos aktuálpolitizálásba, már-már olvashatatlan önismétlésbe téved. Valahol utat veszítettünk - gondolhatjuk - a nyelvi erő, a regény aurájának hitelessége egyszer csak fogyatkozni kezd.
Ha a regények anyagából indulunk ki, és azt vizsgáljuk, miként is választotta az egyes részekhez az önmagukban szép és poétikus címeket, már felsejlik valami, és mélyen bevilágít a Gion Nándor-i epika nem mindig egyszerű titkaiba. Magyarázatot kaphatunk a kezdetben ígéretesen szép életmű elfajulására is.
Mesevilág
A Virágos katona (1973) minden szempontból hibátlan, a magyar próza egészének is sokat adó mű. Egy tizenéves fiú, Rojtos Gallai István elbeszélésén keresztül ismerkedhetünk meg a többnemzetiségű délvidéki falu családjaival és mindennapi életével. De a történet nem parttalan, nagyon is szubjektív és nagyon is eleven. A Virágos Katona a falu Kálvária-dombján álló naiv stációfestmények egyik visszatérő figurája. A Krisztust utolsó útjára elkísérő alakok közt akad egy katona, mellén sárga virággal, aki sehogyan sem illeszkedik bele a kép meséjébe, állandóan kinéz és kiáll onnan, mintha nem lenne valóságos része mindabban, ami körülötte történik. "Az az út fel a Golgotára rettenetesen hoszszú, és ő az egészet úgy tette meg, hogy tulajdonképpen egy pillanatig sem volt ott."
Rojtos Gallai is kiáll a falu valóságos életéből. Bár ugyanolyan szegény, mint a falu magyarjai, citerajátékával eléri, hogy ne kelljen beállnia a "vakondok" közé, ahogyan a földet túró parasztokat nevezi, hogy napjait ábrándozással és a Kálvária képeinek csöndes szemlélésével tölthesse. Barátja, Török Ádám, aki rablásból tartja el magát, nem érti meg a Virágos Katonát, de érzi, hogy részese valami rendkívülinek. A Virágos Katona esetlen, naiv jelenlétével örökös kétely és kérdés, titok és belső figyelem, amivel az őt megfejteni akarók sorsát is irányítja. A Kálvária-dombról kifigyelt porta elleni rablás is meghiúsul, mert az asztal lábához kötött, állatként tartott gyermekek látványát nem képesek elviselni, akik a Virágos Katona közeléből jöttek. Csak egyetlen szereplő ad igazi magyarázatot és felvilágosítást puszta létezésével a kikutathatatlan titokra, ez Gilike, a falu együgyű, árva disznópásztora, aki a teljes kiszolgáltatottsága ellen ujjaival bemutatott egyszerű, de néha Eliot Átokföldjére emlékeztető bábjátékával védekezik. Barátai, a Futár, az Erdei Ember, a Kopasz Halász mindig megmentik szorult helyzetéből, és valami földöntúli paradicsomba vezetik, ahol Valaki várja az árvát, a legelesettebbet. Az ő arcán látja meg Rojtos Gallai a Virágos Katonához egyedül hasonló arckifejezést, és ő vezeti el a főhőst Rézihez is, a sváb molnár lányához, akivel aztán a háború végén házasságot köt. De a háborúból visszatérő Rojtos Gallaira, aki ott megtanulta, hogy minden emberi lény disznó, az is, aki öl, az is, akit ölnek, már nem néz vissza a Virágos Katona. Az a fiú, aki eddig felülről figyelte a Kálvária-dombról a falu életét, most leszáll a mélybe. A háború elől évekig rejtező Török Ádámot mint katonaszökevényt végighurcolják a falun, miközben Rézi és hősünk az esküvőre bejelentkezik.
A Rózsaméz (1976), a tetralógia második kötete ugyanebből a mesével átszőtt epikus anyagból merít. Rojtos Gallai és Rézi szerelme, házassága már evilági, nincs többé hatalma itt a Virágos Katonának, de a mese nem tűnik el egyik pillanatról a másik pillanatra, aki egyszer értette a földöntúli nyelvet, az nem süllyedhet egészen mélyre, van valami kapaszkodója, hite, hogy az emberi tartás, az emberszerű élet megőrizhető. A rózsaméz egy ilyen ígéret, amit mindenkinek elmond, a gyerekeinek, Rézinek, amivel néha lázban tartja a valóságnál többre vágyó környezetét. A Magyarországtól elszakadt, büszkeségüket őrző magyarok, a zárványként önmaguk illúzióitól kábult németek és az új országukban most öntudatra ébredő szerbek csak esetlegesen érintkeznek egymással, ha házasodnak is, mindenki szinte maga dönt az identitásáról. Rézi egyik testvére magyar nevet vesz föl, a másik vakon vallja, hogy a német hadsereg legyőzhetetlen.
Mindenki a saját útját járja. Török Ádámot a rablásokért már harmadszor is letartóztatják. Egyébként is mitikus ez a hármas szám. Majdnem minden háromszor történik a regényben, még a határkiigazítások is, háromszor kerülnek egy másik birodalom területére. Háromszor csalja meg hites feleségét Rojtos Gallai, háromszor jelent csődöt a falusi boltos, hogy leszerelje hitelezőit. A rózsaméz azonban, amelyről hősünk, már maga is alig bízva benne, folyton mesél, amit a méhek a rózsákból gyűjtenek, és örökös fiatalsággal, különös életerővel ajándékozza meg a vele táplálkozót, megint mitikus mozgatója ezeknek az oldalaknak, az emberibb, a kiteljesedő élet ígérete. A második rész végén hősünk rátalál a rózsamézre, nem olyan szellemi értelemben, mint Gilikére, hanem tárgyi valóságában, egy bolt raktárának a pincéjében, és innentől fogva már folytonos az olvasó gyanakvása, mire is vezet, ha a legnagyobb titkok többé már nem haszontalanul a létezés szélére vetett, esetlegességükben szép szimbólumok.
A harmadik rész, az Ez a nap a miénk (1997) címe a sorsfordító történelmi változásokra utal. Nincs már olyan mindig ható, mélyről fölsugárzó varázslat, ami a sodró hétköznapiságot megemelné és megszépítené. Néha úgy érezzük, a főhős sem azonos már önmagával, semmi köze a Virágos Katonát egykor csodáló fiúhoz. A szereplők egyre jobban hasonlítanak egymáshoz, vagy unalmasan ugyanazok, nem fejlődnek semmit. Mintha egy olyan állatkertben tennénk látogatást, ahol az egyes állatok az évek során eltanulták egymás szokásait, még a hangjuk is lassan egymás utánzatai. Rézi, Gallai István felesége ötven éven keresztül varr, végigvarrja a könyvet, annyi változás történik a két emberöltőn rajta, hogy időnként erősebb szemüveget vásárol. A dolgok megtörténnek, de nincs már hitelük. Ez annál is fájóbb, mert pont a legfontosabb események zajlanak: a magyar hadsereg 1941-es bevonulása, a szerbek ellen elkövetett galádságok, majd a háború végén a magyarok tömeges kiirtása és meghurcolása.
A történelmi tények bemutatása hiteles és riasztó, már-már a kilencvenes évek történéseit is előrevetíti, amikor a magyarok fegyelmezésével megbízott partizánvezér ilyen utasításokat ad a kivégzőosztag katonáinak: "Nem akarom, hogy reggel mozogjon a föld. Azt akarom, hogy rendes munkát végezzetek." Balladaian szép a jelenet, amikor a magát feladó zsidófiú, Lusztig Marci, a mindenre elszánt Török Ádám és Rojtos Gallai is a legszebb ruháját veszi fel, hófehér ingben indulnak a halálba. A szereplők azonban egyre inkább homogenizálódnak, cselekedeteik semmi belső meggyőződésről nem árulkodnak, a főhős örökös magamutogatása, vagánysága egyre inkább hiteltelen és igazi tartalom nélküli.
Végjáték
Az utolsó rész, az Aranyat talált (2002) már a címében is rossz érzéseket kelt. Nemhogy szellemi töltete nincs, de ahelyett, hogy gazdagítaná a regény jelentésvilágát, lehúzza a mélybe. Arról az aranyról van szó, amit az elpusztított Lusztig család rejtett el a Kálvária-dombon, s amit a regény végén megtalálnak, és jólélekkel megosztoznak rajta a szereplők. Ha jól értjük a cselekményt, a szenttamási parasztemberek egy része a titói évek alatt kettős ügynökként tevékenykedve járja a Budapest-Szabadka útvonalat, kémregény kerekedik, és nem is a viccesebbik fajtából. Kelletlenül annyit lehetne mondani, hogy ebben a regényben már szép pillanatok sincsenek. Mintha néhol Bodor Ádám konspirációs novelláinak paródiái lennének a párbeszédek, amiket a maguk sem tudja, miért és kinek kémkedő, lepusztult jellemű emberek maguk között folytatnak. Az elevenség és a mívesség itt kocsonyává dermed, rémület csupán az olvasót lepi meg, hogyan válik le fokozatosan egy széppróza az anyagáról, és cirkuszi plakátként rojtolódva megcsúfolja az igazi Gion Nándor-i epikát. Azt is kérdezhetnénk, őszintén mérlegre téve a fajsúlytalanná váló tetralógia végét, kiérzik-e a romlott tojásokból készült rántottából az egyetlen friss tojás íze. Valószínű, hogy sok romlatlan tojás íze sem. Az egész életmű pontos elemzése mutathatná ki, hol és mikor kezdődött a népmeseien finom tónusok első mutálása. Vagy már eleve volt valami romlékony és esendő ebben az oly ígéretes mesevilágban.
noran Kiadó, 2007, 923 oldal, 3999 Ft