Előzmény: Minimalizmus eredeti értékei és azok meghazudtolása
A fehér csend mészárszéke, avagy mit jelent ma a sterilitás a lakberendezésben? – Esszé az üresség zsarnokságáról
A "Torinói ló" története a modern lakberendezésben
Éles kritikát fogalmazok meg a modern lakberendezés sterilitásával szemben, amely a rend ígéretével valójában megfojtja az életet. Szerintem a makulátlan, ujjlenyomat- mentes terekben az ember alkotó helyett feszült gondnokká válik, elvágva magát a tárgyakba ivódott történetektől és a létezés természetes nyomaitól. Ez a „fehér csend” nem békét, hanem egy lélektelen, mozdulatlan kriptát teremt, ahol a tisztaság kultusza végül magát a teremtő emberi szellemet száműzi a falak közül.
Kezdetben csak a rend iránti vágynak tűnt. Egy ártatlan törekvésnek, hogy a külvilág zaját és kaotikus zűrzavarát egy fegyelmezett, tiszta térrel ellensúlyozzuk. A modern lakberendezés halkan, szinte lábujjhegyen lopózott be az otthonainkba, ígérte, ha megszabadulunk a feleslegtől, megérkezik a belső béke. Elhittük, hogy a sima felületek, a rejtett fogantyúk és a makulátlan, hófehér falak a szabadságunkat szolgálják. De észre sem vettük, hogy miközben „letisztítottuk” a tereinket, valójában a létezésünk legmélyebb gyökereit metszettük el.
A sterilitás ugyanis nem esztétikai kategória, hanem biológiai és szellemi állapot: a meddőség állapota.
Az élet, a maga természeténél fogva, nyomhagyó folyamat. Az emberi létezés lényege az alkotás, az átalakítás, a környezetünkkel való szüntelen interakció. Egy igazi otthonban a tárgyaknak sorsa van: a fa asztal lapján ott a baráti vacsorák emléke, a kőpadló kopása az évek alatt megtett lépések története. Ezek a „tökéletlenségek” nem hibák, hanem az élet ujjlenyomatai.
Ezzel szemben a modern, steril enteriőr egy ujjlenyomat- mentes sivatag. Ebben a környezetben az alkotás – a legfontosabb emberi érték – bűncselekménnyé válik. Itt nem merünk főzni, mert a szagok és a foltok megsértik a tér „szentségét”; nem merünk alkotni, mert a forgács, a festék vagy a papírfecni ellenséggé válik. A sterilitás börtönében az ember már nem alkotó, hanem egy feszült gondnok, aki saját életterének rabszolgájaként retteg a változástól.
Ahol mindennek fix, mozdíthatatlan és érinthetetlen helye van, ott megáll az idő. Márpedig az idő megállítása a halál előszobája. Ahol nincs por, ott nincs mozgás. Ahol nincs kopás, ott nincs érintés. Ahol nincs hiba, ott nincs fejlődés. Amit ma „minimál” dizájnnak nevezünk, az valójában egy elegáns vágóhíd, ahol módszeresen, hideg késsel metszik ki belőlünk a teremtés ösztönét.
Nézzünk körül ezekben a katalógus-lakásokban: tökéletesek, némák és félelmetesen üresek. Hiába a legdrágább burkolat, hiába a tiszta vonalvezetés, valami végérvényesen hiányzik. Nincs illat, nincs ritmus, nincs lélek. A modern ember beköltözött egy tökéletesen megvilágított kriptába, és csodálkozik, hogy miért érzi magát idegennek a saját falai között.
A diagnózis kegyetlen és egyértelmű. A műtét sikerült, a tér steril lett, de a páciens elveszett. A sima falak nem visszhangozzák többé a nevetést, a karcmentes padló nem őrzi a táncot. Az alkotás vágyát megfojtotta a tisztaság kultusza, és a nagy, fehér csendben végül csak egyetlen dolog maradt bizonyos: a falak között meghalt az élet.
Rádli Róbert
A sterilitás diagnózisa után elkerülhetetlen a kérdés: létezik-e kiút az üresség zsarnokságából? Hogyan alkothatunk olyan tereket, amelyek nemcsak látványosak, de élni is hagynak minket? Következő írásomban a valódi szépség mibenlétét kutatom – azt az állapotot, ahol a design nem elnyomja, hanem szolgálja az emberi lelket.
Olvasd el a folytatást itt: 👉 Szép lakás – Az új esztétika nyomában