A szekér készítésének lét- elemi kérdései

Előzmény: Modern konyha, dehogy!

A képen Attila szekere, hónapok kitartó, aprólékos munkája

    Ahogy nézem a fotót, hirtelen megáll az idő, és a modern világ zaja valahol messze, a horizonton túlra halkul. Nem egy egyszerű makettet látok a képen, hanem hónapok sűrített türelmét és egy tizenéves fiú, Attila csendes diadalát az „azonnali kielégülés” kora felett. Ez a szekér a szememben valóságos csoda: a „digitális kézműves” antik megfelelője, amelyben nincs benne a „gyors löket”, csak a fa, a fém, egyetlen fúrógép és a végtelen idő.

    A történet legkülönösebb pillanata mégis az, amikor az alkotó megszólal, és halkan csak annyit mond: „ez semmi”. Ebben a mondatban két világ feszül egymásnak. Az egyik a flow alázata: aki valóban elmélyül az alkotásban, annak a munka nem egy polcra tehető trófea, hanem maga a létezés természetes állapota. Attilát nem a külső taps vágya vagy a dopamin-löket hajtotta, hanem a szerotonin csendes, tartós elégedettsége; számára a szekér elkészítése olyan volt, mint a lélegzetvétel.

    A másik világ viszont a rendszer torzítása, a „porosz iskolai hang”, amely azt suttogja a fülünkbe, hogy csak az ér valamit, amit más nem tud megtenni. Mivel Attila pontosan tudja, hogy ez a monumentális munka „csupán” odafigyelésből és időből állt, hajlamos leértékelni a saját zsenialitását – azt a türelmet, amely ma már a legritkább kincsünk.

    Vajon miért csinálunk ilyesmit? Választhatnánk a „lóversenyt”, ahol az ego éhsége hajt minket a gyors sikerért, de Attila útja a valódi alkotás, a katarzis volt. Azokban a hónapokban ő nem egy „mérhető diák” volt a gépezetben, hanem egy szuverén Alkotó, akit nem osztályoztak, csak a fa ellenállása és a fúró hangja kísért.

    Ez a szekér a szürkeség ellenszere. Több élet és lélek van benne, mint ezer gyári műanyag játékban, mert minden ízében egy emberi lélek fejlődéstörténetét hordozza. Amikor a barátom azt mondja, hogy „bárki tud ilyet”, valójában egy elfeledett igazságra emlékeztet: bárki képes lenne rá, ha a rendszer hagyná elmélyülni, és nem akarná percenként mérni a haladását.

    Ez a tárgy egy nemes értelemben vett „rendszerhiba”, egy szuverén ember ujjlenyomata a világunkon. De vigyáznunk kell, mert könnyen elszaladhat velünk ez a szekér. Ha nem hagyunk teret a gyermekeinknek az alkotásra, ha minden percüket kitömjük a szomszéddal vívott értelmetlen küzdelem jegyében, elvész az elmélyülés lehetősége. Pedig néha elég lenne csak megállni, és hagyni, hogy a minőség visszavegye a hatalmat a mennyiség felett.

    Mikor szalad el velünk ez a szekér? Ha gyermekeink idejében nem hagyunk teret az alkotásra, ha minden percét kitömjük, mert nem szeretnénk lemaradni a szomszéddal vívott - no kinek a gyereke a leges- legjobb, legszebb? - küzdelemben.