Véletlenül sem az IKEA- ról beszélek

Előzmény: Okosotthon, fűszerezve kis iróniával

Az üveghegyen túli áruház és a varázsgomba gombócok

    Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurtaleffentyűs malac túr, élt egy messzi északról érkezett, jégszívű varázsló, kit Ingvarnak hívtak. Ingvar nem vágyott aranyra, se drágakőre, ő valami sokkal értékesebbet akart: az emberek álmait. Épített hát egy hatalmas, kék falú palotát az erdő szélén, amelynek nem voltak ablakai, csak sárga nyilakkal kikövezett, végtelenített folyosói.

    Ebben a birodalomban élt Barnabás, a rest legény. Barnabás olyan lusta volt, hogy még a saját gondolatait is restellte a fejében tartani, inkább hagyta, hogy a szél fújja ki őket a fülén. Nem akart ő faragni, nem akart szőni, se alkotni; csak egy puha helyre vágyott, ahol lehajthatja a fejét anélkül, hogy tudná, ki ő és merre tart.

    Egy napon Barnabást beszívta a kék palota kapuja. Odabent bűvös illat terjengett: az Áfonyás Húsgolyó-Lótusz illata. Aki ebből evett, az rögtön elfelejtette a nagyapja faragott székét, a szülői ház melegét és a saját ízlésének minden apró lángját. Barnabás csak ült, tunkolta a mártást, és szép lassan olyanná vált a tekintete, mint a csiszolt üveg.

    Ingvar, a varázsló, közben halkan suttogott a fülébe: – Nézd, Barnabás, itt a szabadság! Nesze, egy aprócska kulcs, mi az imbusz nevet viseli. Ezzel te magad leszel a teremtő! Rakd össze ezt a tizenkét lapot, és lesz egy polcod, pont olyan, mint amilyen a szomszédodnak, meg az ő szomszédjának is van. Mert az egyformaságban nincs fájdalom, csak édes, lapos nyugalom.

    Barnabás ott térdepelt a hideg padlón, és bár a háta sajgott, a lelke ujjongott a hamis büszkeségtől. Azt hitte, várat épít, pedig csak a saját börtönének rácsait csavarozta össze.

    A Mester, az égi műhelyében látta mindezt. Látta, ahogy a Kapzsi varázsló sormintává silányítja az életet, és látta, ahogy a Rest legény önként mond le a szívéről egy tál ételért és egy billegő fotelért.

    Nem sújtott le villámmal, mert a harag csak újabb sötétséget szül. Ehelyett két bűvös tükröt küldött alá az égből, melyeknek kerete nem préselt fából, hanem színtiszta igazságból készült.

    Mikor Barnabás a tükörbe nézett, nem látta már az arcát. Csak egy árnyékot látott, amin egy vonalkód éktelenkedett, és a mellkasában dobogó szív helyén csak egy kis papírcédula lógott: "30 napon belül visszavihető". Ebben a pillanatban a rest legény megérezte a szabadság jeges fuvallatát – azt a rettenetet, amikor rájössz, hogy ha mindenki olyan, mint te, akkor te magad nem is létezel.

    Ingvar is a tükörbe pillantott. Ő nem szörnyeteget látott, hanem a nagy Semmit. Egy hatalmas, steril bemutatótermet, ahol minden élére van állítva, de nincs egy porszem, nincs egy illat, nincs egyetlen ölelés sem, mert azokat nem lehet laposra csomagolni. Rájött, hogy bár övé a világ összes erdeje, nincs egyetlen fája sem, aminek nevére vehetné az árnyékát.

    A Mester, a digitális craftsman, pedig csak annyit tett, hogy hagyta a tükröket ragyogni. Mert a mese végén nem az a hős, aki győz, hanem az, aki a tükörbe nézve elhajítja az imbuszkulcsot, és végre elindul, hogy valami olyat alkosson, ami csak az övé: legyen az bármilyen görbe, bármilyen tökéletlen, de legalább élő.

Rádli Róbert

Lám itt még egy téma! Mese a kastélyában rohangáló királyfiról, aki a büfében rendelt kolbászával a könyvtárszoba majd összes könyvét bemocskolta

„Aki Rádlit olvas, az vállalja a kockázatot, hogy elveszíti a térerőt a hazugságai felett, de végre megtalálja a talpa alatt a mestergerendát.”