A tölgyfáról írok, amit lassú növekedésre ítéltek, nemesített nyárfa sikeréről, amik katonás rendben átveszik a lassan, de biztosan pusztuló tölgyeseink helyét
Műhelyemben, ahol a tölgyfa súlyával, keménységével, tartásával mérek és a gyalu élével ítélek. Gyakran látom magam előtt az emberi sorsok két végletét. Nemcsak bútorokról beszélek, hanem azokról a lehetséges életutakról, amiket bejárhatunk. Két út létezik a világunkban, a természetben nevelkedett tölgy-ember és az ültetvényen gyártott nyárfa-ember.
A tölgy a természetben nem siet. Hosszú évekig csak egy jelentéktelen csemete az avarszinten, küzd minden egyes fénysugárért, amit az óriások hagynak neki. Ez a küzdelem azonban nem hiábavaló: az ellenállás az, ami sűrűvé, sziklaszilárddá és igazzá teszi az évgyűrűit. Amikor végre eljön az ő ideje és kiteljesedik, nemcsak önmagáért áll ott: lakhelyet ad a madaraknak, táplálékot az erdőlakóknak, árnyékot a vándornak. Él a környezetében, annak szerves részeként.
Ha eljön a vég, a tölgy nem omlik össze szánalmasan. Emberi méltósággal hal meg, és visszaadja a természetnek mindazt, amit egykor elvett. Ez az organikus körforgás számomra a szépség és a tisztesség alapja. Ez a tölgyfa-ember útja, a nehéz növekedés, a tartás és végül életet ad a fiatal csemetéknek.
Igen és ott van a nemesített nyárfa, a modern kor és a Nylion-univerzum kedvence. Őt kertészek nevelik steril körülmények között, folyamatosan szabják, nyesik és kényszerítik, hogy természetellenesen gyorsan növekedjen. Katonás, fegyelmezett sorokba rendezve ültetik mesterséges erdőkbe, ahol még a fák közötti távolságot is mérnöki pontossággal határozzák meg. Nincs küzdelem a fényért, nincs egyéni karakter, csak a hatékony, modern tömegtermelés!
Amikor elérik a „vágásérett” kort, nem egyenként, tisztelettel dőlnek ki, hanem egyszerre mészárolják le az egész állományt. Nem asztalosmunkára szánják őket. Faipari darálókba kerülnek, ahol apró, jelentéktelen darabokra tépik a testüket.
Ezekből a darabokból, műgyanta ragasztóból és rideg PVC műanyag bevonatból készülnek a bútorlapok. Forgács és ragasztó – ez a lakberendezés alapanyaga, egy dekoratív "szépség". Bútor formára dobozolják őket, hogy kiszolgálják a pillanatnyi igényeket a "Soft Blossom" nappalikban. Szolgálnak, amíg a ragasztó bírja, vagy rá nem unnak, de nincs bennük lélek, nincsen bennük sem múlt, sem jelen, sem jövő.
Amikor pedig elhasználódnak, nem térnek vissza a földbe, hogy táplálják az új életet. Hulladékégetőkben végzik, fekete füstté és mérgező hamuvá válva. Ez a sors a katarzis nélküli vergődés lezárása, az ültetvényről az égetőbe, anélkül, hogy valaha is közük lett volna anyaghoz, igazsághoz.
Választhatjuk a tölgy nehéz, de szakrális útját, ahol a növekedés lassú, de a méltóságunk megtarthatjuk? Vagy álljunk be a sorba? a nemesített nyárfák sorába, ahol gyors a siker és rendezettek a sorok, és reménykedjünk, hogy a láncfűrész, daráló, hulladékégető elkerül minket?
Rádli Róbert