Előzmény: Instant hazugságok
„Mutogathatunk mindenkire és mindegykire, a hiba a mi készülékünkben van”
"A krumplileves legyen krumplileves elvtársak!" Ezt a gondolatsort még a múlt századdal kezdem, Kádár elvtárs tételével, miért, hogyan jön ez ide?
mert sikerül a fenti szállóige égisze alatt elérni az igénytelenség maximumát, 1
mert van benne valami figyelemre méltóan előremutató, 2
Forrón tálalták, és mi fegyelmezetten kanalazni kezdtük. De a tányérunkba nem az elvtársaknak jutó falatok kerültek, hanem éppen, amit nekünk szántak. Ebben a korszakban az igénytelenség nem hiba volt, hanem politikai erény, ne lógj ki, ne akarj egyedit, ne vágyj különlegesre. Kaesz Gyula ez ügyben tett fáradozásaira oldalamon még bőven kitérek. Megtanultuk meg a kompromisszumot, a pozdorját fának látni, a szűköset praktikusnak hazudni. „Örülj annak, ami van!” – suttogták a fülünkbe, és mi elhittük, hogy az esztétika úri huncutság, a kényelem pedig gyanús polgári csökevény. Ez a generációs örökség ma is ott kísért a lakásainkban, nem merünk az asztalra csapni, ha a burkoló görbén rakja le a lapot, és ezért elégszünk meg a „fahatású” műanyaggal. Megtanultuk jól a leckét!
Van valami fanyar humor az egészben, egzotikus állatokat engedünk a szobáinkba. Már nem tudok jót enni egy étteremben - feszélyezve érzem magam - Rib-eye steak, Sirloin, Tenderloin áll az étlapon, én meg csak egy rostélyosra hangolódtam. Jó esetben nem néz hülyének a pincér, és megbeszéljük, de igazán a McDonald’s- ben erre esélyt sem látok. Harminc éve csinálok bútorokat, az asztallap mintázata pont olyan, mint a fa rajzolata, vannak benne göcsörtök, nem trendi darabok, de mindig volt, aki vásárolt belőlük. Évtizedek mentek el, míg egy vásárlóm felkiáltott - jé ez, wabi- sabi! - átolvastam, miről is szólhat ez a történet. Magával a koncepcióval teljesen egyet is értek, ezért az ilyen bútoraimat elneveztem wabi- sabi stílusúnak. Csoda történt, lelkes rajongótáborom lett a témában.
Már nem a pártközpontból mondják meg, mi a norma, hanem a milánói katalógusokból és a közösségi média hírfolyamaiból. Az eredmény viszont ugyanaz, félünk bízni magunkban. Nem a tárgyat keressük, hanem a rajta lévő matricát. Ha a nagyapám göcsörtös asztalára azt mondom: „természetes fa bútor”, az gyanúsan egyszerű. Ha azt mondom: „organic design furniture”, az már tétel, az már kultúra.
Ugyanúgy bedőlünk a szlogeneknek, mint anno a május elsejei transzparenseknek. Az „időtálló”, a „prémium”, a „soft- minimal” csak újabb politikai jelszavak, amikkel elfedjük, hogy valójában fogalmunk sincs, kik vagyunk és mire van szükségünk. Identitásproblémánk van. Keressük az igaz magyar szavakat – mint a rostélyos –, de trendik vagyunk, hát rendelünk egy „tenderloin”- t. Kész röhej! A végén már nem tudom, hogy a séffel van a gond, vagy velem. Itt senki nem tudja, hogy a rib eye- fordítható magyarra?
Rádli Róbert
Ne dőlj be a marketing- hintésnek! Ez az írás lefejti a mázat a modern bútoripar legnagyobb hazugságáról. Tudd meg, miért drágább az „olcsó”, és miért a tölgyfa a józan ész egyetlen válasza a tervezett elavulásra.
Számolj le az illúziókkal, és válaszd a tartósságot a préselt szemét helyett.
👉 Az igazság itt olvasható: Pozdorja kontra Tölgyfa
Ön is a tévé tetején tartotta a horgolt terítőt? 🐕
„A lakberendezés nálunk nem művészet, azt mi a kisujjunkból kirázzuk – főleg, ha a szomszéd tüsszentését is halljuk a panelen keresztül. Itt a szerző ferde szemmel, de hatalmas szakmai tapasztalattal néz rá a magyar lakáskultúrára. A krumplilevestől a Rib- eye steakig, a PVC szagától a norvég fjordos fotótapétáig: egy provokatív elemzés arról, miért hazudjuk a pozdorját fának, és miért félünk végre a saját ízlésünk szerint élni.