Örökség 9

Örökség 9

— Nem értem? – döbbent meg anyám. Milyen gyilkossági kísérletről beszél hadnagy úr?

— Igaz, ön még nem tudja. A lányát akarták megölni, már kétszer is, és a kertészt, meg is ölték.

— Akkor azért van itt ön. Ez borzasztó! A lányomat, de miért?

— Azon vagyok, hogy kiderítsem.

— Eddig is rosszul éreztem magam, de most, most… Megyek, lefekszem. Még ma beszélhet velem, hadnagy úr.

— Jöjjön, asszonyom, megmutatom a szobáját.

— Köszönöm Oszkár, menjünk.

— A hír hallatára teljesen letört lett az anyám, fel is ment pihenni, de mint később kiderült, gondolkodott, és elhatározta magát. A letörtségét Gizike is észrevette, amit szóvá is tett.

— Teljesen letört ez az asszony, ami nem is csoda, hisz a lányát akarták megölni. Minden anya így reagálna.

— De jut eszembe, még mielőtt elfelejteném, az emberek, akik a kertben irtják a gazt, behoztak egy kulcsot.

— Miféle kulcsot Gizike? – kérdeztem.

— Én nem tudom, csak annyit mondtak, hogy a kertben a kisajtóból vették ki, ahol ma irtották a bokrot.

— És ott van valamilyen ajtó?

— Én nem tudom, nem szoktam arra járni. Mert akkora hatalmas bokor volt, hogy ha belekeveredtem volna, még mindig benne kóvályognék.

— Ennyire hatalmas bokor tudott kifejlődni az óta, amióta meghalt Garbóczi úr? – kérdezte a hadnagy.

— Nem, nem. Már akkor is meg volt, amikor még az úr élt, sőt, én itt vagyok húsz éve, de az már akkor is meg volt, és már akkor is hatalmas volt.

— És miért nem lett kivágva. Már csak azért kérdezem, ha nekem ilyen villám lenne, nem tűrnék meg ilyen nagy gazt.

— Ezt én is furcsállottam, – mondta Gizike – mert mindent olyan rendbe tartatott Garbóczi úr, de ezt a bokrot kifejezetten megtiltotta, hogy kivágja bárki. Azért mondom, hogy bárki, mert ha betette a lábát valamilyen kertészsegéd, mindjárt azzal akart jó pontot szerezni Garbócziúrnál, hogy ki akarta irtani a bokrot. Meg is tette volna, de mindig meg kellett kérdezni, hogy hova vigyék azt az irdatlan sok gallyat, ami lesz, ha kivágja a bozótot. És akkor érte őket a hideg zuhany. Az úr elővette a kertészt, hogy ha idehívja ezeket az embereket, miért nem ügyel rájuk. Miért hagyja, hogy kivágják a bokrot? Két alkalom után már a kertész azzal kezdte minden új embernek, hogy a bokorhoz hozzá nyúlni tilos. De még így is volt, aki megkerülte, és csak megkérdezte Garbóczi úrtól, hogy kivághatja-e. Nem fért a fejükbe, miért kellene meghagyni egy ilyen dzsungelt.

— És ön ezek szerint nem tudja, hol van az a kisajtó? – kérdezte a hadnagy.

— Nem, egyáltalán nem. – mondta Gizike – Nem szoktam arra járni. A zöldséges a másik irányban van, a villa háta mögött.

— És ki tudna engem oda vezetni?

— Akár én is. Odavezetni oda tudom, mert tudom, hogy hol van az a bokor, csak ritkán járok arra.

— Meg én is oda tudom vezetni. – mondtam. Gyerekkoromban játszottunk ott. Bújócskáztunk az unokatestvéreimmel. Egyszer rászedtek, hogy bújjak bele a bokorba, és nem tudtam kijönni belőle. Az unokabátyám direkt rám akasztott négy-öt tüskés gallyat. Úgy megijedtem, hogy elkezdtem torkom szakadtából ordítani, ezt az ordítást szó szerint értse. Jól emlékszem, pont te jöttél ki először, Gizike, és én olyan hálás voltam. Azt hiszem, akkor szerettelek meg igazán. Azt hittem, hogy soha nem tudok kiszabadulni, mert az unokatestvéreim azt mondták, hogy ők bizony nem szólnak senkinek, majd valamikor megtalálják a csontvázamat. Azután jött a nagybátyám is, kivettetek a gallyak közül, és a nagybátyám mind a hármunkat megbüntetett. Vagyis elvert minket. Csorgott belőlem a vér a tüskéktől, meg plusz a verés, de nem bántam, mert kapott a két testvér is, és azt nekem olyan jó volt látni, de olyan jó. Hát ilyen kalandom volt nekem a bokorral, hadnagy úr. Úgy hogy én is oda tudom vezetni önt, mellesleg, nincs messze, de ott most nagyon sötét van.

— Nem baj, viszünk lámpát. Vagy, autóval nem lehet oda menni? Mert akkor meg van oldva a lámpakérdés.

— Á nem. Fák vannak arra, nem fér el az autó.

— Akkor, Gizike, kerítsen lámpákat, ha megkérhetem.

— Megyek, hadnagy úr.

— Ön emlékszik arra, hogy hol van ez az ajtó, kisasszony? – kérdezte a hadnagyúr.

— Fogalmam sincs, hogy hol lehet, – mondtam – én nem emlékszem rá. Pedig annak idején bebarangoltam a kertet széltébe-hosszába. Igaz, miután megtörtént az incidens, arra gondolok, miután szinte bezárt magába a bokor, kerültem azt a környéket, mindig rossz érzésem támadt, ha arra kellett mennem.

— Ez érthető. Nem baj, majd kimegyünk, és megnézzük, mi is az a kisajtó, lehet, hogy csak egy régi, beomlott pince. – mondta a hadnagy úr.

— Igen… De az is lehet, hogy azért nem hagyta kivágni azt a gazt a nagybátyám, hogy álcázza azt az ajtót. Nem gondolja, hadnagy úr?

— Végül is lehetséges, különben mi értelme lenne az egésznek. – nyílt az ajtó, bejött egy rendőr, és mondta.

— Hadnagy úr, meghozták az ügyvédurat a kollégák.

— Jó estét, hadnagy úr, jó estét mindenkinek. – köszönt Zoltán, mint aki most van itt először.

— Ügyvéd úr, meg van elégedve magával?

— Mire gondol?

— Csak arra, amíg ön nyomozósdit játszott, addig lehet, hogy elvittek az irodájából, valamilyen fontos iratot.

— Nem vittek el semmit, és semmiféle iratot. A páncélszekrényt nem törték fel, nem tudták feltörni, úgy vélem, hogy nem profi volt, vagy voltak. Itt van a páncélszekrény tartalma. Már az irodámban átadtam a rendőröknek, sőt, én csak kinyitottam az ajtaját, és mondtam a kollégáinak, hogy ők vegyék ki, ami benne van, nehogy az legyen, hogy valamit elemeltem belőle.

— Ügyes, ügyvéd úr nagyon ügyes. Mellesleg lehet, jól tette, hogy nem mindjárt az irodába ment, mert kitudja, mi történt volna, ha meglepi a betörőt. Lehet, hogy talán meg is öli önt.

— Ez eddig eszembe sem jutott. De lehet, ha mindjárt oda megyek, elkapom a szemetet!

— Az lehet. Ha bír vele. És ha nem? Ki tudja ki az, és milyen erőben van. És akkor még mindig ott van az, hogy azon kívül, hogy betört az irodájába, mást egyelőre nem tudtunk volna rábizonyítani.

— Az lehet, de legalább tudtuk volna, hogy ki az illető, vagy esetleg csak megbízták, és ha elmondjuk, hogy miben segédkezik, inkább vallott volna, minthogy belekeveredjen egy gyilkossági ügybe.

— Ez is előfordulhatott volna, de én még mindig azt mondom, hogy jobb volt így. Inkább később derítsem ki, hogy ki a tettes, mint hamarabb, de több áldozattal. – Gizike jött be a hallba.

— Jó estét ügyvéd úr.

— Jó estét Gizike. – a köszönés után a hadnagyúrhoz fordult, majd mondta.

— Itt vannak a lámpák, hadnagy úr.

— Jó, akkor menjünk. – mondta a hadnagy.

— Milyen lámpák? – kérdezte Zoltán. – És minek ez a sok lámpa?

— Csak jöjjön, ha van kedve, majd közben elmondom. Nem biztos, hogy érdekes, de utána járunk. Az van, hogy a munkások találtak egy ajtót, benne a kulccsal, a kulcsot behozták, mi pedig most megyünk megkeresni a hozzávaló ajtót.

— És, hol azaz ajtó?

— Állítólag a villa háta mögött, volt egy nagy bokor, azt most kivágták, és ott valahol, de hogy hol, azt senki nem tudja, se Oszkár, se Gizike, senki. Illetve a bokorirtók, ők tudják, de ők már haza mentek.

— Itt vagyunk. Vigyázzanak, nehogy elessenek. Tudják, a stipákok, amibe Melindát majdnem belelökték. – mondta Gizike, holott neki kellett volna a legjobban vigyáznia. – meg is jegyeztem.

— Rendben Gizike, de maga is vigyázzon, hisz ön vezet minket.

— Én ezen a falon nem látok semmiféle ajtót, és önök? – kérdezte Gizike.

— Nem, én sem. – mondta az ügyvéd úr, majd még hozzátette. – Ez egy kőfal, még csak egy lyukat sem látok rajta, nem még egy ajtót. Mit szól hozzá, Hadnagy úr?

— Hogy mit szólok hozzá? Én sem látok semmi szokatlant. Oly annyira, hogy merem állítani, hogy ezen a kőfalon nincs semmiféle ajtó. Valamit biztosan félre értett Gizike.

— Nekem azt mondták az emberek, hogy ott volt az ajtóban a kulcs, ahol a bokrot kivágták. Hát a bokor itt volt, innen vágták ki.

— Így nem jutunk semmire, – mondta a hadnagy. – majd holnap megkérdezzük azokat az embereket arról az ajtóról, most pedig menjünk vissza a villába, mert csak azt fogjuk elérni, hogy mind megfázunk.

— Azért valaminek csak kell lenni, máskülönben honnan vették a kulcsot azok az emberek. – szolt Zoltán, és még egyszer átvizsgálta lámpájával a kőfalat.

— Biztosan igaza van, ezért fogjuk őket megkérdezni holnap, de most láthatja ügyvéd úr, hogy semmire nem jutottunk.

— Nem, ez így igaz. Engem nagyon izgat, alig várom, hogy reggel legyen. De miért nem hozatja ide most, azokat az embereket?

— Mert szerintem, reggelig várhat a dolog, ügyvéd úr.

— Nem kellene mindnyájukat, csak egyet. – próbálkozott még egyszer, Zoltán, de a hadnagy, hajthatatlan maradt.

— Mondom, reggelig várhat. Én is azt gondolom, amit ön, szerintem is van jelentősége annak az „ajtónak”, de sem az ajtó nem szalad el, sem pedig az emberek.

— Jó, megértettem. Várunk reggelig. – nyugodott bele, az ügyvéd úr. közben visszaértünk a villába, jólesett a meleg, hideg volt kint. Alighogy beértünk, Gizike mindjárt a feladatára koncentrált. Hiába, vérbeli házvezetőnő.

— Megyek, hozok be valami meleg italt, majd utána, készítek vacsorát. Velünk eszik, hadnagy úr? – az jutott az eszembe, hogy engem meg sem kérdez, hogy meg akarok-e hívni valakit egyáltalán. Látszott, hogy az ilyen ügyekben mindig ő döntött. Vagyis, szabad kezet kapott attól a „goromba” nagybátyámtól.

— Nem akarok zavarni. – mondta a hadnagy.

— Egyáltalán nem zavar, sőt, ürülnék neki, ha velünk tartana. Ahol van ötnek étel, ott akad a hatodiknak is. – tettem hozzá, de csak azért, hogy kisegítsem Gizikét.

— Ebben az esetben köszönöm, mert még nem áll szándékomban elmenni, még várok, és ki kérdezem az anyját, talán tud valami okosat mondani nekem.

— Itt vagyok, – szólalt meg anyám a lépcső tetejéről – állok rendelkezésére, hadnagy úr.

— Hamar kipihente magát.

— Semmit nem aludtam. Azt hittem, úgy el fogok aludni, hogy egy óráig fognak költögetni mire életet vernek belém. Lehet, hogy úgy lett volna, ha ön nem mondja el az itt történteket. Nagyon felzaklattak az itteni események. Állandóan az, járt a fejemben, ki lehet az, aki meg akarja ölni az én lányomat.

— Éppen ezért fontos, hogy válaszoljon a kérdéseimre, és ha valamit tud, de nem kérdezem, kérem, mondja el a lánya érdekében.

— Megteszem, nekem mindennél fontosabb a lányom, ezért nem fogok elhallgatni semmit.

— Nagyszerű! Akkor talán menjünk be egy üres szobába, ahol nyugodtan tudunk beszélni egymással. Oszkár, tudna nekünk egy szobát, ahova elvonulhatunk Garbóczinéval, hogy kikérdezhessem?

— Természetesen, jöjjenek velem.

— Kíváncsi lennék, mit mond az anyám a hadnagyúrnak. – fordultam Zoltánhoz.

— Szerintem, amit tud, mindent el fog mondani, mert rá jött arra, hogy segítheti a nyomozást, és így megvédheti önt.

— Úgy néz ki, mégis igaz, amit a nagybátyám állított, mármint az, hogy a szüleimnek a keze benne volt az unokatestvéreim halálába.

— Igen úgy néz ki, nagyon sajnálom, ezt nem akartuk, csak azt, hogy a nagybátyáról megváltozzon a véleménye, hogy ne tartsa rosszabbnak, mint amilyen volt valójában.

— Hagyja, Zoltán. Ezt a forgatókönyvet nem ön írja, legalábbis, most már nem.

— Sajnos ez igaz.

— De tudja, Zoltán, engem nagyon izgat valami.

— És mi lenne az?

— Vajon milyen ajtót találtak az emberek?

— Higgye el Melinda, hogy én is nagyon kíváncsi vagyok rá, de ezt csak holnap fogjuk megtudni. Valamit kombinálok, de még nem merem kimondani, mert félek, hogy egy oltári nagy hülyeség.

— Nem baj, azért csak ossza meg velem.

— Nem lehet, ma már ügyvéd létemre elkövettem egy baklövést, nem akarom, hogy ráadásul még hülyének is nézzenek. Mert a végén még híre megy, és akkor visszaadhatom az ügyvédi diplomámat.

— Jó, akkor kombinálok én maga helyet is. Szerintem, azt akarja mondani, hogy ha létezik, azaz ajtó, azon keresztül be lehet jutni a villába.

— Ezek szerint, mégsem olyan hülyeség, amit kigondoltam?

— Szerintem nem. De ez a hadnagyúrnak hogy-hogy nem jutott eszébe?

— Eszébe jutott egészen biztos, csak ő óvatosabb, mint mi, nem akar feleslegesen állást foglalni olyan dologban, amiben nem biztos, és neki van igaza. Máskülönben, miért tartotta volna fontosnak, hogy kimenjen megnézni sötétben, azt az ajtót.

— Mi nem bírjuk megállni, hogy ki ne mondjuk azt, amit gondolunk.

— Én, nem bírom megállni. Én, mondtam ki, ön nem.

— Nem mondtam ki, de tudta, hogy mit akarok mondani.

— Ez igaz, éppen ezért nem is biztos, hogy olyan nagy hülyeség. – ekkor kinyílt, azaz ajtó, amelyiken nemrég bement a hadnagyúr, és az anyám. Az anyám? Én most egy megtört öregasszonyt láttam kijönni abból a szobából. Hallottam, amint a hadnagyúr mondta.

— Köszönöm Garbócziné, sokat segített, de tudja, hogy ez egy beismerő vallomás volt?

— Igen, tudom. És most ugye letartóztat?

— Nem tehetek mást. Jöjjön, menjünk ki, és utasítom a kollégákat, ők majd bekísérik a rendőrségre.

— Sajnálni fogom a lányát, de nem tehetek mást.

— Igen, ez nekem is kellemetlen lesz, de higgye el, már nagyon bántott a lelkiismeret, még ha nem is látszott.

— Törzsőrmester!

— Igen, hadnagyúr.

— Kísérje Garbóczinét a rendőrségre, le van tartóztatva Bilincset, csak kint tegye rá.

— Értettem.

— Letartóztatták az anyámat? – kérdeztem, ahogy szinte szaladtam, anyám felé.

— Igen kisasszony, kénytelen voltam megtenni.

— Tehát mégis igaz, amit a nagybátyám állított? – kérdeztem az anyám felé fordulva, de a hadnagyúr válaszolt a kérdésemre.

— Igaz, sajnos igaz, kisasszony. – majd kivitték az anyámat, és még a hadnagyúr hozzátette.

— És a nagyobb bűnt az anyja követte el, vagy csak a férjét védi. Attól tartok, ez már soha nem fog kiderülni, ha csak, az anyja nem dönt másképp. Pedig így az ítélet sokkal súlyosabb lesz. Mondtam neki, ha a férje volt a főbűnös, mondja el, neki már úgy is mindegy, de hajthatatlan volt. Szerette a férjét, még halála után sem akarja bántani. Pedig neki egyszerűbb lenne, sok asszony rá kenne mindent a férjére, csak hogy ő megússza a legkevesebb büntetéssel. Ő nem ilyen.

— Kész a vacsora, teríthetek? – lépett be ebben a drámai pillanatban Gizike. Látta, hogy nem a legjobb pillanatban jött, már fordult volna vissza, de én felemeltem a kezem, és mondtam.

— Terítsen Gizike.

— Ha megengedik, én mégis csak inkább elmennék, még akadt egy kis dolgom. – mondta a hadnagyúr.

— De azt mondta hadnagy úr, hogy még marad. – erősködtem.

— Igen, de már az anyját kihallgattam, így most egyelőre itt nincs dolgom. Természetesen az egyik kolléga itt marad, amíg az őrmesterúr ide nem ér. Jó éjszakát, holnap találkozunk. Ja igen, a munkások várjanak meg itt a ház előtt, és ügyvéd úr, semmi magán akció!

— Nem lesz magán akció, hadnagyúr, megígérem.

— Kár, hogy nem találtuk meg azt az ajtót, – gondolkodott útközben a hadnagy – mert ha kiderülne, hogy azon keresztül be lehet jutni az épületbe, akkor az megmagyarázná azt az esetet, amikor Melinda kisasszonyt lelökték az erkélyről. Ha, fel lehet jutni, ha egyáltalán be lehet jutni a villába. Majd holnap kiderül. Majd a melósok megmutatják azt az ajtót. Addig is, szólok a rádión az őrmesternek, hogy mindenki a hallba tartózkodjon. De lehet, hogy még bent lesz a rendőrségen, és majd ott elmondom neki, miért kell, hogy ne menjenek be a szobába aludni. Azt is közlöm vele, hogy ez csak egy feltevés, tehát nem biztos, hogy van egy olyan bejárat, amit senki sem tud, hogy létezik. Az ügyvédúr is biztos sejti, hogy miért lett volna fontos tisztázni ezt az ajtókérdést. Nagy a szorongás a villában, biztos ezekről a dolgokról beszélgetnek most is.

— Vajon mi fog még kiderülni ebben az ügyben. A kertész meghalt, az anyámat letartóztatták, engem már kétszer meg akartak gyilkolni, mi jöhet még Zoltán? Ugye még ön sem számított ilyen dolgokra?

— Nem, egyáltalán nem. Én csak arra számítottam, hogy meg kell győznöm arról… Arról, amit most már tud, és mindent kövessek el, annak érdekében, hogy fogadja el, amit a nagybátyja a végrendeletében hagyott. Még csak meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen ügybe keveredek, és még gyanúsított is vagyok. Igaz, ezt magamnak köszönhetem.

— De, ha bebizonyosodik, hogy létezik az a rejtekajtó, mert ugye, ha van, akkor rejtekajtó, hiszen senki nem tudja, hogy hol van, és hova vezet, akkor az egyik gyanútól megszabadul, és az nem kevés, sőt, szerintem már akkor a hadnagyúr nem is fogja önt gyanúsítani. Szerintem már most sem gyanúsítja jobban, mint bár ki mást, és nem is gyanúsította.

— Lehet, majd holnap minden kiderül, remélem. – Ekkor csengettek, és Oszkár beengedte az őrmesterurat.

— Jó estét, már itt is vagyok.

— Iszik egy meleg teát őrmester? – kérdezte Gizike.

— Köszönöm, jól fog esni.

— Töltök önnek. – e-közben, a másik rendőr köszönt, majd távozott.

— Majd én töltök, csak menjen Gizike, és végezze a dolgát, ha van, ha nincs, akkor pihenjen, vagy akár le is fekhet.

— Éppen a lefekvéssel kapcsolatban akarok mondani valamit, kérem, hallgassanak meg.

— Mondja őrmester?

— Tehát, ha mód és lehetőség van rá, próbálják meg itt, a hallban megoldani a pihenést. Nem én találtam ki, a hadnagyúr kéri önöket erre.

— Igen, és nem tudja, hogy miért? – kérdeztem.

— Nem mondhatom el, sajnálom.

— Tehát, ön tudja?

— Nem tudom, mivel a hadnagyúr is, csak sejti.

— Akkor elárulok egy titkot, mi is tudjuk. Illetve csak sejtjük. A titkos bejárat miatt van, jól mondom?

— Nem mondhatok semmit.

— Mi sem mehetünk a szobánkba, Oszkárral? – kérdezte Gizike.

— Ez csak egy kérés, – mondta az őrmester – de örülnék, ha nem mennének. Maradjanak önök is itt, egy-két órát itt is lehet aludni, és ha majd vége lesz ennek, majd nyugodtan pihenhetnek ott, ahol akarnak.

— Jó, megértettük, őrmesterúr.

— Az éjszaka csendesen telt el, beszélgettünk, néha el-elszundítottunk, de alapjában véve nem történt semmi. Reggel lett, és mindnyájan megnyugodtunk, hogy megúsztuk az éjszakát, nem törtek az életünkre. Amint kivilágosodott megkérdeztem.

— Milyen időnk lesz ma, Oszkár? Mit állapít meg, ha kinéz az ablakon. Tudja, ön az én időjósom?

— Szerintem jó. Jön fel a nap, ami remény arra, hogy kellemes, tavaszias idő lesz. De ez nem csoda, hisz tavasz van.

— Ez az, tavasz van, éppen ezért, a jó időből, nagyon hamar lehet rossz.

— Igaz, Melinda, de a tavasz után csak a nyár következik.

— Én most megelégednék egy kiadós, éjszakai alvással is. Úgy igazán, ágyban, párnák között. Kitudja hány napot, kell még a hallban eltöltenünk. A gyilkos meg nevet rajtunk, ha tudja, hogy itt nyomorgunk, mert félünk tőle.

— Majd csak sikerül megoldani a hadnagyúrnak ezeket a bűntényeket, és akkor majd megnyugodhatunk, és mindenki ott lehet, ott alhat, ahol akar.

— Úgy látom, megjöttek a munkások.

— Hívja be őket Gizike, mégsem lehet, hogy kint álldogáljanak ebben a hidegben.

— Megszokták ők ezt az időjárást is, épp úgy, mint a rekkenő hőséget. Nekik, muszáj hozzászokni, mert máskülönben éhen halnának.

— Azért más, amikor dolgozik valaki, vagy csak úgy álldogál. Hívja be őket a konyhába, és kínálja meg őket valamivel. Biztos jól fog nekik esni a meleg étel, ital és mondja meg nekik, ne menjenek sehova, a konyhában várják meg a hadnagyurat, mert beszélni akar velük.

— Megmondom, Melinda.

— Talán meg kellene kérdezni őket, hogy milyen ajtót találtak. Megyek is, hátha megtudok valamit.

— Maga csak ne menjen sehova, Zoltán. Elfelejtette, mit mondott a hadnagyúr? Csak semmi magánakció, emlékszik. Megint bajba akarja magát keverni?

— Ugyan, mi baj lehet abból, ha elbeszélgetek az emberekkel?

— Abból még semmi baj nem lenne, de ön nem elégedne meg annyival, mert, ha megmondják, hogy, hol azaz ajtó, biztosan kimenne, ha vezet valahova, bemenne, és a hadnagyúr meg letartóztatná. Hiányzik ez magának? Miért akar mindenáron a feketelista élére törni? Nincs már így is éppen elég baja?

— Igaza van, éppen elég bajom van, de szeretném minél hamarabb elkapni azt a gazembert. Nekem az olyan rossz, hogy szenvedni látom, mert én…

— Mert ön? – már azt hittem olyat mond, ami nekem is tetszett volna, de meggondolta magát.

— Nem érdekes, nincs jelentősége, most még nincs.

— Mikor lesz jelentősége, és minek?

— Kérem, hagyjuk, majd egyszer.

— Mint ha az apámat hallanám. Ő is mindig azt mondta, majd egyszer. És ez lett belőle. Gyilkosokká váltak, azért, hogy én gazdag legyek. Arra nem is gondoltak, hogy esetleg nekem jobb lett volna, ha ezt az egészet nem kellett volna átélnem. Most már biztos, hogy nem kell az örökség, és se örökség, se anyám, és se szülő iránti tisztelet. Mindenem oda lett egy pár nap alatt. Nincs semmim, és senkim. Még a faluból is el kell költöznöm, mert itt már nem fogok tudni élni, mert ujjal fognak rám mutogatni, ott megy az a lány, akit gyilkosság árán akartak a szülei vagyonhoz juttatni. Most mondja meg nekem, hogy maradhatnék itt ezek után?

— Sajnos igaza van, már túl nagy a nyilvánosság, így már csak azt lehet tenni, hogy elad mindent, és elmegy minél messzebbre innen.

— Gondolja, hogy meg akarok tartani bármit, ami ide köt? És gondolja, ha nincs ilyen nagy nyilvánosság, megtartottam volna bármit is, mintha misem történt volna? Hát nem! És nagyon sajnálom, ha ilyennek gondoltak a nagybátyámmal.

— Nem ilyennek gondoltuk, tudtuk, ha megtudja az igazságot, biztos nem kell semmi, amit így szereztek önnek a szülei. De azt is tudtuk, ha nem intézzük úgy a dolgot, hogy ide jöjjön, soha nem fogja megtudni az igazságot, ez viszont a nagybátyát zavarta volna, mert amíg ön él, vén mocsoknak tartotta volna, ami ugye nem helyén való, nem lehet egy embert éveken át azért elítélni, amit nem követett el. A bátyja tudta, nem a legjobb ember a földön, de az nagyon fontos volt a számára, hogy az unokahúga szemében ne legyen rosszabb, mint amilyen valójában volt, mert higgye el, szerette önt. A maga módján, nagyon szerette. – ki nézett az ablakon, majd mondta – megjött a hadnagyúr.

— Jó reggelt őrmester, levegőzik? – kérdezte a kint álldogáló rendőrt.

— Igen hadnagyúr, hosszú volt ez az éjszaka. Nagyon meg tudja viselni a szervezetet, ha állandóan ugrásra készen kell állni, és lesni mindenkinek a mozdulatát, mert nem tudni, ki mikor akar elkövetni valamilyen gazságot. Meg arra is gondoltam, ha valaki gyilkolni akar, lehet, hogy én lettem volna az első, hogy utána nyugodtan végezhesse a „dolgát”.

— Van benne valami, őrmester, úgyhogy nem is baj, ha éberebb volt a szokottnál.

— Jó reggelt, kisasszony, önnek is, ügyvédúr.

— Jó reggelt, önnek is, hadnagyúr. – köszöntünk vissza.

— Hogy telt az éjszaka?

— Vajon, hogy telhetett. Hol az egyikünk szunyókált el egy fél órára, hol pedig a másikunk. Természetesen az őrmesterúr kivételével. Nem tudom, meddig fogjuk ezt bírni.

— Higgyék el, én sem aludtam semmit. Az éjszaka felét az irodában töltöttem, törtem a fejem, megpróbáltam összerakni a láncszemeket, de nagyon hiányos még. Az éjszaka másik felét, pedig otthon töprengtem át. Tudom, hogy itt a megoldás a szemem előtt, de valami miatt nem látom. Jut eszembe, megjöttek a munkások?

— Meg, a konyhában várják, hogy behívja őket. – mondtam.

— Nagyszerű, én megyek hozzájuk, beszélek velük. – és elment a konyha felé. Én pedig Zoltánhoz fordultam és mondtam – Látja, éppen elkapta volna a hadnagyúr, amint megszegi az ígéretét.

— Igaza van, jó, hogy hallgattam az okos szóra.

— Jó napot, uraim. – köszönt a munkásoknak a hadnagy.

— Jó napot. – köszöntek vissza ők is.

— Azért hagytam, hogy itt várjanak meg, mert mi kimentünk az este, de nem találtunk semmiféle ajtót azon a falon, ezért szeretném, ha megmutatnák, hogy hol van.

— Azért nem találta, mert nem a falon kell keresni, hanem a földön. – mondta egy ősz hajú, ötven év körüli ember, majd folytatta – mi meg voltunk róla győződve, hogy akik itt laknak, tudják, milyen ajtóról van szó.

— Tehát a földön… És, hova vezet, azaz ajtó?

— Fogalmunk sincs róla.

— Azt akarja mondani, hogy találnak egy rejtekajtófélét, és nem nézik meg, hogy mi van mögötte?

— Így igaz. Annyi ablak van ezen az épületen, ki mer valamit is csinálni, ami nem a munkájához tartozik. Az egyik kollégánk mondta, nehogy bemenjünk, mert meg találnak látni, sőt, még a kulcsot sem akarta, hogy bevigyük, de én azt mondtam, ugyan mi bajom lehet belőle. Úgy gondoltam, talán megkínálnak egy felessel, de tévedtem, biztos eszébe sem volt annak az asszonynak, aki szokott kínálni minket. Úgy tudom, hogy ő a szakácsnő.

— Igen, Gizikének hívják.

— Na, nekiadtam oda azt a kulcsot.

— Önök négyen mindig együtt vállalnak munkát?

— Nem, a kertész keresett meg minket, ő szólt nekünk, eljött a faluba emberekért, és minket talált.

— Azelőtt nem is ismerték egymást?

— Dehogy nem, ő például a sógorom, ez a csibész meg a bátyám fia. Ezzel a bitanggal meg együtt jártam még iskolába is, pertu barátok vagyunk.

— Így ismerik egymást, és a négyük között egy bátor ember sem volt, aki bemert volna legalább nézni ezen az ajtón?

— Nem. Annyira ellenezte a kollégánk.

— És melyikük volt az?

— Az nincs itt, valamiért nem jött ma.