Örökség 6

Örökség 6

— És utána menne a börtönbe?

— Elmennék… Elmennék, ha tudnám, hogy sikerült megszabadítanom ettől az állattól. De hogy ki a fenének ártogathat? Hisz még olyan fiatal.

— Az unokatestvéreim még fiatalabbak voltak, mégis ártogattak valakinek – hirtelen előbújt az őrmesterúrból a rendőr, rögtön meg is kérdezte

— Bocsánat… Már történt ilyen eset a családban?

— Igen, régebben. – válaszolt Zoltán.

— Mi is volt az, ügyvédúr?

— Tudja őrmesterúr ez már régi ügy. Sok évvel ezelőtt, hogy is mondjam, megölték Garbóczi úr két gyerekét.

— Azok az esetek is mérgezések voltak?

— Nem, autóbaleset. Nagyon úgy néz ki, hogy elrontották a féket, és mind a két Garbóczi leszármazott meghalt.

— Ez azért nem semmi…

— Hát nem… Nagy tragédia volt ez a családnak, Garbócziné átvitt értelemben bele is halt.

— Átvitt értelemben, ez mit jelent?

— Nem evett, nem ivott, csak a sok gyógyszert szedte, és annyira legyengült a szervezete, hogy belehalt.

— És a két testvért biztos, hogy megölték?

— Biztos, ki lett vizsgálva.

— A tettest vagy tetteseket megtalálták a kollégák?

— Soha nem derült ki hivatalosan, hogy ki tette.

— Hivatalosan nem, de önök sejtik?

— Más a sejtés, és más a megállapítás. Senkit nem lehet vádolni alaptalanul.

— Értem… Ezek szerint úgy gondolja, hogy a mostani „gyilkossági kísérlet”, esetleg visszavezethető a két testvér meggyilkolásához?

— Ezt én így nem állítanám. Egy több évvel ezelőtti esetet, nem biztos, hogy össze kell hozni a jelenlegivel. De lehet. Csak azt nem tudom, hogy mi módon.

— Ügyvédúr… Konkrétan kérdezem. Nem lehet, az hogy most akarja valaki megbosszulni a testvérek halálát?

— Erre nem tudok válaszolni. Fogalmam sincs, hogy valaki bosszút akarna állni bármiért is. Hiszen akinek érdekében állt volna, nem él. Nem, nem tudok senkit, akinek érdekében állna a gyilkosság.

— Zoltán, nyugodtan mondja el, amit tud, addig én felmegyek a szobámba. – és már álltam volna fel, de Zoltán megfogta a karomat, és mondta.

— De Melinda, higgye el, hogy ilyenről, mint bosszú, semmit nem tudok.

— De azt tudja, hogy kiölte meg az unokatestvéreimet, csak előttem, nem akarja megmondani.

— Azt is csak sejtem, nem tudom. Semmi nincs bebizonyítva. Mint említettem, Garbóczi úr tudta, de ő már ugye nem tudja elmondani.

— És honnan sejti, amit sejt, és Garbóczi úr honnan tudta, amit tudott? – kérdezte az őrmester.

— Nézze őrmesterúr, ez egy olyan dolog, amit nem lehet csak úgy kimondani. – úgy gondoltam, megint közbe kell szólnom.

— A nagybátyámtól, tőle tudja.

— Valóban Garbóczi úrtól tudja? – kérdezte az őrmester.

— Nos, igen, tőle.

— Ez azért most már elég gyenge hírforrás, nem gondolja?

— Ha azt vesszük igen, de mint már mondtam, én nem akarok senkit vádolni. – hallgattam a beszélgetést, Zoltán és az őrmester között, és azon gondolkoztam, bizonyíték nélkül vádolják a szüleimet. Mit vádolják, vádoljuk. Meg is jegyeztem.

— Zoltán, képes volt vádolni a szüleimet, csupán szóbeszéd alapján? Ezt nem gondoltam volna. Nagyon félre ismertem magát.

— Nézze Melinda, a nagybátyja állította, hogy bizonyítéka van arról, hogy haltak meg a gyerekei. Azt is mondta, hogy a rendelkezésemre bocsátja a bizonyítékokat, de a hirtelen halála ebben megakadályozta. A kórházban a nővérekkel hívatott is magához, de sajnos későn érkeztem, mert éppen tárgyalásom volt. Csak annyit tudott üzenni velük, hogy nézzek szét a villában, mert nem olyan, mint amilyennek látszik. De ezt nem értettem, nem tudtam ezzel mit akart közölni.

— Kisasszony, itt nem lett vádolva senki. – szólt közbe az őrmesterúr – miből gondolja, hogy a szüleit össze lehet hozni, az unokatestvérei meggyilkolásával? Valaki talán mondott magának ilyet ezelőtt?

— Konkrétan nem őrmesterúr, de ezt éreztették velem.

— Ki, kik éreztették önnel?

— Az ügyvédúr, és a szolgálók.

— Melinda, erre a megállapításra egyedül jött rá, ezt önnek senki nem sugallta, sőt még csak nem is beszéltünk róla. Vagy valamelyik alkalmazottja mondott valamit, amiből azt a következtetést vonhatta le, hogy az apja a gyilkosa a Garbóczi testvéreknek?

— Nem, csak céloztak rá.

— Hogy érti azt, hogy céloztunk rá?

— Azzal hogy megpiszkálták a féket. Pénzt adott az apám a kidobott munkásoknak. És… És igen, az anyám viselkedése… Sokban hozzá járult ahhoz, hogy azt higgyem az apám volt a tettes.

— Ügyvédúr, – fordult ismét Zoltán felé az őrmester.

— Azért mondja el, amit tud, még ha csak feltételezésen is alapszik a mondanivalója. Na nem nekem, majd holnap a hadnagyúrnak. Nem lehet tudni, hogy nem e valóság az, amit Garbóczi úr elmondott önnek, de legalább is egy része. Valamit biztos tudott, ha a végrendeletében is kitért arra, ha Melinda kisasszonyt valami baj érné… Valaminek lennie kellett a múltban, és sajnos már Garbócziúr is már csak a múlt.

— Nem szívesen, de el fogom mondani úgy, ahogy nekem előadta a megbízóm. Igaz, ő azt mondta senkinek, sem mondhatom el, de ez már vérre megy, és ilyen esetben nem titkolódzhatok. – nézett rám, bocsánatkérően, és biztos megpróbáltam elnyomni egy ásítást, vagy csak ő hitte úgy, mert megkérdezte.

— Kisasszony, ön álmos?

— Jaj dehogy vagyok álmos Zoltán, – mondtam –jobb nekem így önökkel, így nem félek annyira. Még ha maga le is fekszik, én akkor is itt maradok az őrmesterúrral.

— Nem, maradok én is, jobb, ha együtt vagyunk. De ha önök úgy gondolják Oszkár, önök menjenek és feküdjenek le.

— Én megyek, én csak egy inas vagyok. Nem hiszem, hogy rám pályázna valaki. És ön Gizike?

— Én rám sem, hiszen, én meg csak egy házvezetőnő vagyok. De ha kell, ébren maradok, ha esetleg megéheznének, vagy megszomjaznának.

— Csak menjenek nyugodtan, önöknek holnap is dolguk van, mi meg akkor fekszünk le, amikor akarunk. Nincs egyéb dolgunk, mint várni a dolgok alakulására. – és akkor eszembe jutott, van itt még akinek dolga van holnap.

— Zoltán önnek is dolga van holnap nem?

— Van egy tárgyalásom, de nem veszélyes. Vagy két óra hosszára elmegyek, de sietni fogok, hogy minél hamarabb visszaérjek.

— Azért csak végezze rendesen a dolgát, nehogy egy ártatlan embert zárjanak börtönbe. Legalább itt a hallban pihenjen le egy kicsit. Az őrmesterúrnak úgy sem szabad aludni, majd ő vigyáz rám.

— Természetesen nem szabad aludnom, az hiányozna, hogy ön őrizne engem. Megtudnák a feletteseim, lenne nekem nemulass. Én azért vagyok, itt hogy önt védjem, ébren!

— Akkor legalább lesz kivel beszélgetnem, úgy hogy Zoltán, ha elálmosodik, csak nyugodtan dőljön le.

— Jó, majd ha úgy érzem, ledőlök.

— Az éjszaka, jelentéktelennek tűnő beszélgetéssel telt el, hol én, hol pedig Zoltán hunyta le a szemét pár percre, de mindig felriadtunk valamire. Emlékszem, egyszer arra riadtam, hogy Alika ugat, de amint felocsúdtam, rájöttem, valamelyik kóbor kutya lehetett. Csak az őrmester nem hunyta le a szemét, ha úgy érezte, hogy álmosodik, kiment a friss levegőre, pár percre. Amikor elkezdett világosodni, megjegyeztem.

— Hajnalodik. És ön Zoltán még mindig nem pihent semmit.

— Jól elbeszélgettünk, nem voltam álmos. – mondta, pedig látszott rajta, hogy nyugodt körülmények között, tudna durmolni pár órát.

— De még van időm egy-két órát pihenni, ha annyira akarok.

— Ön tudja. – mondtam és még hozzá tettem.

— De ha most elalszik, aludhat több mint, két óra hosszat.

— És egy perc múlva már hallottuk az egyenletes szuszogást. Meg is jegyeztem.

— Csak elaludt az ügyvédúr. Szerencse hogy tegnap itt volt velem a villában, nem is tudom, hogy mihez kezdtem volna nélküle. Annyival talán neki is jobb, hogy nem fáradt el annyira.

— Hét óra. Jöhetne már a hadnagyúr.

— Jönni fog hölgyem, jönni fog. Különösen akkor fog sietni, ha kiderült, hogy az ügyvédúrnak igaza van.

— De ha a szakértő még nem készítette el az ellenőrzést?

— Biztos megcsinálta éjszaka. Nekünk minél előbb eredmény kell. Máskülönben nem tudunk tovább lépni.

— Ezek szerint, ha később jön a hadnagyúr a vártnál, az, nekem jó?

— Így is lehet mondani. Persze bármi közbe jöhet, valami mindig adódhat, amit el kell intézni.

— Persze, hisz nem csak az én ügyemmel kell foglalkozni önöknek. Sajnos van bőven dolga a rendőrségnek.

— Az ön ügyével kapcsolatban is intézkedhet, lehet, hogy olyan adathoz jutott, amit ellenőrizni kell sürgősen, és akkor már később jön. De ne aggódjon, az éjszaka elmúlt, nappal csak könnyebb lesz.

— Miért lenne könnyebb? Tegnap is nappal akartak megölni… És tudja, aki meg akar ölni, az átaludta az éjszakát. Ő kipihente magát. Friss erővel újra neki láthat. De ha nem ma, akkor holnap. Holnapra már olyan fáradtak leszünk, ha megint nem alszunk éjszaka, hogy azt sem fogjuk észre venni, hogy az életemre törnek.

— Az nem úgy van, ha jön a váltás, én hazamegyek és alszom. Estére megint kipihent leszek.

— Legalább egy ember lesz közöttünk, aki éber, mert én biztos nem leszek az, és az ügyvédúrtól sem várhatom el, hogy állandóan velem legyen. Neki is dolga van, nem hanyagolhatja el a munkáját miattam!

— Ne aggódjon miattam Melinda. – szólalt meg Zoltán álmos szemekkel.

— Ez az ügy is a munkám része, és ha a bíróságra kell mennem, oda elmegyek, a többi nem halaszthatatlan ügy. – kelt fel fektéből, és indult a fürdőszoba felé, de én még megjegyeztem.

— Nagyon kedves öntől Zoltán, hogy így gondolkodik, de tudom, hogy ez nem így van. Tudom, hogy egy ügyvédnek nem csak annyi a dolga hogy bemegy a bíróságra, egy-két órára. Sokkal bonyolultabb a feladata. Nem aludt még egy órát sem.

— Jó reggelt kisasszony, jó reggelt uraim. – jött Oszkár bácsi frissen a szobája felől, pedig ő is kevesebbet alszik a kelleténél az utóbbi napokban.

— Jó reggelt Oszkár bácsi. – mondtam.

— Jó reggelt. – köszönt Zoltán a fürdőszoba felé mentében, és az őrmesterúr is viszonozta a köszönést.

— Hozhatok valamit önöknek? – kérdezte az öregúr.

— Talán, kávét Oszkár bácsi, azt hozhat.

— Máris főzetek Gizikével, és utána megyek, megnézem milyen idő lesz. Talán ma is kilehet ülni egy kicsit, ha nem is reggelizni, de talán ebédelni. – kiment, de nemsokára jött is vissza.

— Milyen idő van Oszkár bácsi?

— Csípős… De még korán van, még javulhat. Kezd sütni a nap, igaz hogy nagyon gyéren, de kezd. De nem is ez a lényeg, kint van öt ember, és azt mondják, ma reggelre lettek ide kéretve Pál által, a kerti munkára.

— Tudok róla, megbeszéltük a kertészúrral.

— Igen, de ők Pált várják. Már fél nyolc elmúlt, és ők hét órától várják, hogy valaki megmondja, mit kell tenniük.

— De akkor miért nem jöttek be?

— Ezek egyszerű falusi emberek, ha megmondják nekik, mit kell tenni, megteszik. Máskülönben biztos azt hitték, hogy még mindenki alszik a házban.

— Rosszul hitték, nagyon rosszul. Adjanak nekik enni, inni és kerítsék elő Pált.

— Azonnal, kisasszony, máris intézkedem.

— Oszkár bácsi ne mondja már nekem állandóan azt, hogy kisasszony,

— És akkor hogy szólítsam?

— Egyszerűen csak Melinda. Tudja, én vagyok az, aki annyit bosszantotta magát. Nem emlékszik?

— Megértettem, Melinda kisasszony.

— Oszkár bácsi maga javíthatatlan. Csak Me-lin-da…

— Rendben van kis… Őőő. Melinda, de akkor ön se bácsizzon. Megegyeztünk?

— Megegyeztünk!

— Akkor én megyek is, meg keresem Pált.

— Hova mehetett el a kertész. Megfelejtkezett volna arról, hogy ide hívta az embereket? – kérdezte, csak úgy magától Zoltán. Én rögtön ráharaptam a szavaira, és mondtam.

— Vagy már úgy elszokott a munkától, hogy már nehezére esik hozzá fognia.

— Á Melinda dehogy. Többet dolgozott ő ebben a kertben, mint hinné. Ha nem tudna mindent, hogy mi hol van, egy hét alatt nem tudná rendbe tenni. – Közben Gizike behozta a kávét, és ezt mondta.

— El sem mozdultam a tűzhelytől, amíg le nem főtt, le sem vettem róla a szemem, úgy hogy ha megint baj lesz, csak én tehettem. – majd Oszkár bácsi jött be, és az ő kacifántos beszédével előadta.

— Bocsássanak meg a rossz hírért, de most már nem csak Alika fog hiányozni az ebédnél, hanem a kertészúr is. – közben tördelte a kezét, nézett jobbra-balra, nem tudta eldönteni miként folytassa, ezért segítettem neki.

— Ezt hogy érti? Jaj Oszkár bácsi, maga mindent úgy ki tud forgatni. Miért nem lehet valamit egyszerűen elmondani? – nem is vette figyelembe, hogy megint lebácsiztam, csak mondta.

— Ez egyszerűen volt elmondva Melinda. De nagyon egyszerűen pedig, meghalt Pál a kertész.

— Hogyhogy meghalt? És hogy? Mikor? Még tegnap semmi baja nem volt. Baleset érte? – Kérdeztem, de már sejtettem, hogy valami nagy baj történt. Majdnem biztos voltam benne, hogy neki is az életére törtek, mint nekem, de nála sikerrel jártak.

— Bent van a kuckójában, olyan mintha aludna. Lehet, hogy ennyit szántak neki az égiek. Elég idős volt már.

— Megmutatná nekem, hogy hol van? – kérdezte az őrmesterúr.

— Persze, miért ne mutatnám meg? Jöjjön őrmesterúr.

— Merre van? – kérdezte, de már indult is kifelé.

— Erre a szerszámos felé. – mutatta az utat Oszkár. – Ő ott élt, nem a villában. Maga után takarított, csak enni járt be, és néha beszélgetni. Még ha az úr kért is tőle valamit, ő jött ki hozzá, legtöbbször.

— Rendben van, látom. Kérem, ne jöjjenek közelebb! Lehet hogy gyilkosság történt, és nem akarom, hogy az esetleges nyomokat eltapossuk, vagy valaki valamit elmozdítson. Maradjon minden így, ahogy van, amíg a kollégák ideérnek.

— Gondolja, hogy meggyilkolták? – kérdeztem elszorult torokkal.

— Nem tudom kisasszony, úgy néz ki, mint aki alszik, elég idős volt ahhoz, hogy meghaljon, de nem hiszem. Igaz, haltak már meg tőle fiatalabbak is természetes halállal.

— De úgy nézett ki, mint aki sohasem akar meghalni. Olyan fiatalos volt. Éppen tegnap bíztam meg, hogy tegye rendbe a kertet. És úgy láttam, örül, hogy hozzáláthat. Mert biztosan bántotta az önérzetét, ahogy most kinéz.

— Hát, ő már nem fogja rendbe tenni az, biztos. Kár érte, jó ember volt. Olyan csendes… Senkinek sem tudott volna ártani tudatosan. – fejezte ki Oszkár hangosan az érzelmeit.

— Telefonálnom kell. – mondta az őrmester. – Ne menjen senki be a helyiségbe. Kérem önöket, legyenek türelemmel.

— Nem kell bemennie, nálam van a mobiltelefonom, parancsoljon.

— Köszönöm ügyvédúr. Milyen kár hogy tegnap engedtem a csábításnak, és bementem a villába.

— Nehogy magát hibáztassa, errefelé úgy sem járt volna. Meg nem is nagyon kiabált segítségért, ahogy nézem.

— De, lehet, hogy mégis hallottam volna valamit.

— Nem úgy néz ki, mint aki nagy zajt csapott mikor harcolt az életéért. Nem volt itt semmi zaj. Vagy csendesen halt meg magától, vagy csendesen ölték meg. Sőt, még az is lehet hogy ismerte a gyilkosát.

— Azért még az nem biztos, hogy meggyilkolták. Várjuk ki a végét. Na mindegy én telefonálok. Halló. Itt Gáspár András őrmester, kérném Kovács hadnagyot. Nincs bent? Elindult a Garbóczi villába. Értem köszönöm. Már ide tart a hadnagyúr, itt lesz nemsokára.

— Szegény Pál. Azért furcsa nem? Tegnap Alika, ma a kertész, holnap ki? – Mondtam, úgy félhangosan, akkor még nem tudtam, hogy ő is azon volt, hogy meghaljak. Az őrmesterúr bezárta az ajtót kulcsra, ahol a kertész volt, természetesen vigyázva az esetleges újlenyomatokra, és visszamentünk a villába. Mivel én mentem, jött az őrmesterúr is. Két helyen nem tudott lenni, és úgy ítélte meg, fontosabb az élő, mint a holt. Vártuk a hadnagyurat, és a helyszínelőket. Nemsokára meg is érkeztek.

— Jó napot hölgyeim és uraim, hallom megint baj van. Ki az illető? – kérdezte a hadnagyúr.

— A kertész. – mondta Zoltán. Nem tudjuk, hogy halt meg, tegnap még látszatra semmi baja nem volt. Ide rendelte az embereket a faluból hogy rendbe teszik a kertet, de már a munkát nem tudta kiadni nekik. Nem is tűnt volna fel olyan hamar a dolog, ha az emberek nem álltak volna itt a ház előtt munkára várva.

— Szóval fel sem tűnt volna a hiánya egy darabig?

— Nem. – szólalt meg Gizike, mivel úgy érezte, ő tudja legjobban elmondani azt, hogy miért is nem hiányzott volna a kertész, legalábbis, délig.

— Ez hogy lehet? Gizike, ugye? – kérdezte a hadnagy.

— Igen hadnagyúr. Szóval azért nem tűnt volna fel Pál hiánya, mert csak ebédelni szokott. Nem minden nap jött be délelőtt a villába, csak ha igen hideg volt, vagy ha beszélgetni támadt kedve. Olyan kinti ember volt. Még ha nem is volt dolga, akkor is szeretett kint lenni.

— Értem… Tehát nem volt rendszer az életében. Akkor jött be, amikor kedve tartotta.

— Pontosan, ahogy mondja hadnagyúr. – felelte Gizike.

— Nem volt a legalkalmasabb pillanat, de muszáj volt megkérdeznem, szégyellem, de nekem ez volt a legfontosabb.

— Tud már a kutyáról valamit hadnagyúr?

— Igen tudok, és nem jó hírt fogok közölni. A kutya méreg által múlt ki.

— És nem lehet, hogy valaki egyszerűen csak megmérgezte?

— Nem valószínű, mert a tejben ugyanazt a mérget mutatta ki a szakértő, és ez nem lehet véletlen.

— Tehát valóban meg akartak ölni, úgy gondolja hadnagyúr?

— Minden jel erre utal, sajnos… Ügyvédúr, szeretnék önnel négyszemközt beszélni.

— Talán menjünk be az irodába, ha Melinda megengedi?

— Ugyan Zoltán persze hogy megengedem. Sőt, ha lehet én is, mennék, lehet?

— Én úgy vettem észre, hogy az ügyvédúr együtt akar működni a rendőrséggel, de, csak ha ön nincs ott. Valamiért feszélyezi az ön jelenléte. Ezért jobb lenne, ha kimaradna ebből a beszélgetésből. Talán így könnyebben előbbre jutunk. Ezért ha megbocsát…

— Csak menjenek… Pedig kíváncsi lettem volna mit fog mondani Zoltán. De ha előttem nem, hát nem.

— Jöjjön ügyvédúr!

— Megyek… – és elindultak az iroda felé.

— Még mindig nem értem miért kell titkolódzni? – kérdeztem Oszkár bácsitól.

— Megvan annak az oka kisasszony.

— Ugyan Oszkár! Milyen ok, meg akarnak ölni és ön, az okokról beszél? Jogom van megtudni, hogy miért akarnak megölni, nem?

— Joga van. De higgye el az ügyvédúr nem arról fog beszélni, hogy ki akarja megölni, mert ő sem tudja. Csak valami összefüggést próbálnak keresni, ha sikerül. – e közben az irodában.

— Ügyvédúr, hallgatom.

— Olyan sok mindent nem tudok mondani, ami a szavakat illeti, de a tartalom talán segít. Nos, Garbóczi úr meg volt győződve, hogy a gyerekeit, Garbóczi Gábor a testvére ölte meg. Azt hogy miért segítette, abban hogy ne kerüljön börtönbe, nem árulta el. Állítólag nem csak Garbóczi Gábor volt a tettes, ebben segítette a felesége is, Melinda kisasszony anyja. Hogy, hogy? Azt nem tudom. De Garbóczi úr azt sejtette velem, mint ha az asszony rábeszélésére történt volna minden, de szerintem ebben ő sem volt biztos.

— Ennyi?

— Ennyi hadnagyúr, röviden. Ja igen, és a kórházba nem tudtam elmenni egy tárgyalás miatt, és csak annyit üzent a nővérek által, hogy nem olyan a villa, mint amilyennek látszik.

— Ezzel mit akart a tudtára adni önnek?

— Fogalmam sincs hadnagyúr.

— Azt megérteném, hogy eltitkolja valaki, hogy a testvére gyilkolt, de azt már nem, hogy miért teszi, ha a gyerekei az áldozatok? Ön mit gondol az egészről ügyvédúr?

— Valami olyan dolog lappang a háttérben, ami több mint a gyerekei? De mi az? Mi az, ami a gyerekei halálánál is fontosabb? Ilyet el sem tudok képzelni. Pláne úgy, ha mindent elkövet annak érdekében, hogy a gyerekei gyilkosának a lánya kapja a vagyonát, ami nem kevés. Csak annyi volt a kikötése, hogy egy hónapig Melinda anyja ne jöhessen ide a villába.

— És az mire jó?

— Azért hogy a kisasszony talán rájön arra, hogy a nagybátyja nem volt olyan rossz, mint amilyennek a szülei állították. Azt mondta, ha csak arra jön rá Melinda, hogy nem voltam gazember, már megérte.

— És ebben önnek is lett volna valami szerepe?

— Nem csak nekem, az egész személyzetnek. Mindenki tud a dologról.

— Mindenki? A kertész is tudott?

— Szerintem, igen. Elmondták egymásnak, mert gondolom Garbóczi úr nem mindenkinek külön számolt be az esetről.

— Furcsa hogy Garbóczi úr a személyzetre bízta azt, amit ő az életében nem tudott megoldani. Ilyet is ritkán hall az ember.

— Igen, nem tudta megoldani hadnagyúr! Próbálta felvenni a kapcsolatot a kisasszonnyal, de az anyja mindig megakadályozta, egyszerűen nem engedte, hogy Melinda kisasszony közelébe férkőzzünk.

— Megbízott a dolgozóiban. Mint említettem mindegyik több mint húsz éve van itt, kivéve engem.

— Ön hány éve van itt?

— Három múlt novemberben.

— Még egyszer megkérdezem, tud e valami okot, amiért a kisasszonyt megölhetik?

— Fogalmam sincs, hogy miért akarnák megölni. Még csak másik örökösről sem tudok, aki esetleg ki lett tagadva, a végrendeletből. Mint már mondtam, ha a kisasszony meghalna, az államé lenne minden. De az államot ugye kizárhatjuk, mint gyilkost…

— Még nem tudjuk hogy a kertészt megölték-e, de felteszem a kérdést, tud-e olyan személyt, akinek érdekében állt megölni Kiss Pált, volt e haragosa?

— Nem hiszem, Nem is járt el sehova. Minden idejét a villában töltötte, ebből kifolyólag nem is barátkozott senkivel.

— Miből gondolja hogy nem voltak barátai?

— Ha ő nem ment sehova, hozzá sem jött senki, akkor hogy lettek volna barátai?

— Így valóban nehezen. Rokonai voltak az elhunytnak?

— Voltak, de nem látogatta őket már több éve, és a rokonai sem jöttek ide.

— Teljes elszigeteltségben élt. Ilyen magának való ember volt?

— Igen, pontosan.

— Még egy kérdés? Hol tartózkodott a gyilkosság idején?

— A hallban beszélgettünk az őrmesterúrral.

— Ki volt még ott?

— Gizike és Oszkár lefeküdtek, nem tudom hány óra lehetett, Melinda kisasszony, az őrmesterúr és én együtt voltunk reggelig.

— Kiment közben valaki?

— Oszkár és Gizike mielőtt lefeküdtek volna, hoztak be enni és inni valót, de csak a konyhából. Melinda egyáltalán nem ment sehova, én voltam az őrmesterúrnak szólni, hogy jöjjön be. Ja igen, vécén voltam egyszer.

— Kis vagy nagydolog miatt volt a vécén?

— Csak folyékony vágyam volt, és ha elfordulok a WC-felé, visszafele sem mehetek máshova anélkül, hogy ne vettek volna észre a hallból, a szabad nyíláson keresztül.

— Mennyi ideig volt kint, amikor szólt az őrmesterúrnak?

— Két-három perc… Hideg volt, siettem vissza a házba. Meg sem vártam az őrmesterurat, mert ő még engedélyt kért hogy bent tölthesse az éjszakát a villában. Csak kimentem, beszéltem az őrmesterúrral, és bejöttem a villába. Máshol nem voltam.

— És ez alatt az idő alatt a kisasszony biztosan a villában tartózkodott?

— Igen a hallban volt, csak addig nem láttam, amíg háttal álltam az épületnek, mikor kértem az őrmesterurat jöjjön be. Egy perc, legfeljebb. Ő nem lehetett a gyilkos, se oka, se lehetősége nem volt rá.

— Adhatott e valaki mérgezett ételt vagy italt a kertésznek.

— Nem tudom, ki, és mikor.

— Ki készítette el az ételét?

— Természetesen Gizike. Mindenkiét ő készíti.

— Gizikének, a szakácsnőnek lehetett indoka megölni a kertészt, nem volt köztük valami rosszul sikerült viszony, szerelmi viszony, amit Kiss Pál esetleg meg akart szüntetni? Vagy éppen fordítva, Gizike akarta megszüntetni?

— Nem hiszem… Sőt, biztos, hogy nem. Gizike hétvégeken eljárt valahova, nem tudom hova… Nem kérdeztem soha. Ez magán ügy.

— Rendben van, egyelőre ennyi. Tudja hogy az ilyen esetekben mindenki gyanús, kérem, ne hagyja el a villát. Nem csak ön, senki.

— Szóval engem is gyanúsít?

— Természetesen… Itt volt nem?

— Itt, de nekem mi okom lett volna akár Melinda kisasszonyt, akár Pált megölni?

— Pontosan ön mondta, hogy elméletileg senkinek nem lett volna oka elkövetni a bűntényeket, úgyhogy, az esélyek egyenlők.

— Igen, de én csak egy ügyvéd vagyok, mi közöm lenne az egészhez?

— Esetleg Garbóczi úr iránti elkötelezettsége, sőt nem tudhatjuk esetleg nem e fizetett önnek a munkaadója. Mert fizethetett, halálán volt, a pénzt úgy sem vihette magával, miért ne adhatta volna önnek?

— Ez nevetséges kérem…

— És ha a többieket gyanúsítom, az nem nevetséges?

— Az is…