Örökség 4

Örökség 4

— Hát, jobb, mint az irodában kuksolni, és várni, hogy valaki önre nyissa az ajtót.

— Nem egészen úgy van. Elég gyakran rám nyitják az irodám ajtaját.

— Tudom én, hogy jó ügyvéd, nem is úgy értettem, csak…

— Nem érdekes, hagyjuk. Szerintem feküdjünk le, mert Melinda kisasszony korán fog felkelni. Ha egyáltalán el fog tudni aludni.

— Vittem be neki teát, és tettem bele altatót.

— Akkor ezek szerint nem fog korán kelni.

— Nem olyan erős, azaz altató.

— Oszkár, ön mindenre gondol.

— Hát persze, én is aludni akarok, az éjszaka közepén fekszem le, akkor én is igénylem az alvást. Garbóczi úr soha nem volt korán kelő típus, mindig úgy intézte az ügyeit, hogy azokat ne hajnalban keljen elintéznie. Na azért volt egy rendtartás, nem lehetett délig henyélni.

— Az lett volna szép Oszkár, ha az öreg Garbóczi vitte volna be a kávéját reggelente.

— Ha-ha, ha, hogy tudtam volna élvezni. Egy reggel, mert a másikon már nem lett volna állásom. Megyek, lefekszem. Az igazság az, én ilyenkor már aludni szoktam, és már álmos vagyok.

— Menjen csak, én meggondoltam magam, még maradok egy kicsit.

— Jó éjszakát ügyvédúr.

— Jó éjszakát Oszkár.

— Álltam a lépcső tetején, de nem tudtam mitévő legyek. Nem akartam, hogy megtudják, hallottam mindent. Úgy gondoltam, várok még egy percet, mielőtt lemegyek. Amint az első lépcsőfokra tettem a lábam, abban a pillanatban felnézett Zoltán és megkérdezte.

— Melinda, ön nem alszik?

— Nem. Aludnom kellene?

— Hogy is mondjam, elméletileg, igen, aludnia kellene, mert Oszkár tett egy kis altatót a teájába, de csak azért, hogy jobbá tegye az éjszakáját. Higgye el, jót akart.

— Hiába, ő azt nem tudhatja, hogy nem rajongok a teáért különösebben, és nem ittam meg. De ezt hagyjuk. Egy kicsit beszélgetnék önnel, ha nem zavarom.

— Nem zavar, sőt, örülök.

— Biztos, hogy nem akart még lefeküdni?

— Nem, még nem.

— Akkor jó… Holnap sok dolga lesz Zoltán?

— Csak annyi amennyi az ön ügyével kapcsolatos. Deee, én…

— Ne ijedjen meg, nem fogom faggatni.

— Hiába is faggatna, úgy sem mondanék többet, mint amennyit jónak tartok.

— Jó, tudom, így kell lennie. Nem is akarok semmit, csak egy kicsit beszélgetni.

— Nagyon szívesen, bármikor.

— Köszönöm. Töltene valamit inni, ha megkérem?

— Hát persze, mit kér? Alkoholt, vagy üdítőt?

— Nem kell alkohol, üdítőt kérek.

— Narancslé?

— Jó lesz.

— Parancsoljon.

— Köszönöm. Egyáltalán, fogunk tudni valamiről beszélgetni?

— Valamit majd csak kitalálunk. Például, akar beszélni a ma estéről?

— Nem, még most sem. Különben is, ha én nem faggatom önt, ön miért teszi?

— Rendben. Mit fog tenni ezután? Itt marad, vagy még haza megy?

— Kerülő úton se próbáljon meg faggatni a ma estéről, mert akkor itt hagyom.

— Jó, másképp. Mit szándékozik tenni a villával, meg tartja, eladja, esetleg bérbe adja?

— Még egyelőre fogalmam sincs. Meg kell tudnom egy-két dolgot, hogy dönthessek.

— Helyes, tudjon meg mindent, és azután döntsön. Addig is foglalja le magát valamivel. Rendbe tetethetné Pállal a villa környékét.

— Megteszi magától is, nem?

— Nem, még parancsba nem adja neki. Ő még a nagybátyja utasítását követi.

— Jó, holnap beszélek vele. – mondtam, de úgy gondoltam, nem lesz ebből semmi, reggelre úgy is elfelejti.

— Illetve ma beszélek vele, hiszen már ma van. – így beszélgettünk, vagy fél órát, kerülgettük egymást, mint macska a forró kását. Alig volt értelmes mondatunk. És mivel nagyon döcögős lett a beszélgetés véget vetettem a kínlódásunknak. Megyek, mégis inkább lefekszem, legalább nyolckor fel akarok kelni.

— Rá ér, egyelőre semmi nem sürgős.

— Nem baj megyek. Úgy is zátonyra futottunk, ezzel a beszélgetéssel, de azért köszönöm, hogy beszélgetett velem.

— Bármikor Melinda, bármikor. Esetleg hosszabban is, mert ez olyan volt, mintha szembe mentünk volna egymással kerékpáron, és csak úgy oda kiabáltunk volna egymásnak a legfontosabbat.

Felfelé menet megint elmerültem a gondolataimban, hiába, ez a lépcső már csak ilyen. Milyen kedves ember, és jóképű is. Ilyen emberrel elbírnám képzelni az… De ezt hagyjuk, ki tudja, mit hoz a jövő. Lehet, hogy két hét múlva, vagy még hamarabb, itt sem leszek. Úgy eltűnök szégyenemben, mint a kámfor. Azért jó arra gondolni, hogy van, aki aggódik értem, mert itt ebben a házban érzem, hogy mindenki szeret a maga módján. Hideg van itt, vagy csak nekem? Nem érdekes, ha betakaródzok, nem fogok fázni.

— Reggel amint felkeltem, máris kezdtem öltözni, majd indultam is lefelé a lépcsőn és hallottam, ahogy üdvözli egymást, Zoltán, és Oszkár. Most nem álltam meg hallgatózni, sőt, azt akartam, hogy észre vegyenek.

— Jó reggelt Oszkár, korán kelt.

— Ó uram nekem, muszáj. Illetve nekünk, mivel a személyzet teljes létszámmal készen áll, hogy lessük a kisasszony minden gondolatát. Na jó, az önét is ügyvédúr.

— Már kezdtem azt hinni, hogy én már nem is számítok.

— Dehogy nem, csak a kisasszony…

— Nem kell magyarázkodnia. Pál hol van?

— Kint a kertben. Azt mondta, megy valamit dolgozni.

— Kerítse elő, mert feladatot fog kapni, ha a kisasszony felébred. De amint látom, már fel van.

— Rendbe kell tennie a kertet, ugye?

— Majd a kisasszony megmondja, Pálnak! – hümm, még sem felejtette el, gondoltam a lépcsőn lefelé haladva.

— Jó reggelt.

— Jó reggelt Melinda, hogy aludt?

— Sehogy, ügyvédúr, majdnem sehogy. Egy órát, ha aludtam, valamikor hajnalban, de mindenféle hülyeséget álmodtam. Nem is értem egy órába hogy fér bele ennyi idétlenség.

— Jó reggelt kisasszony, nem tett jót a tea?

— Jó reggelt. Ja, igen… Oszkár bácsi, ha altatót akarok bevenni, hagy döntsem el én, hogy mikor, és milyet, rendben?

— Bocsásson meg, engem csak a jó szándék vezérelt.

— Semmi baj, de máskor ne tegyen ilyet.

— Többet nem fog előfordulni – megfordult és ment ki az ajtón, gondolom azért, hogy Pált, a kertészt előkerítse. Ott maradtunk megint Zoltánnal a halban, megreggeliztünk, kávéztunk, közbe beszélgettünk. Még nevetgéltünk is azon, ahogy Oszkár bácsi hebegett-habogott, amikor leteremtettem az altató miatt. Körülbelül húsz perc múlva jött a konyha felől Oszkár bácsi, Zoltán rögtön meg is kérdezte tőle.

— Meg keresték már Pált?

— Már intézkedtem ügyvéd úr.

— Mit akar Páltól? – úgy tettem, mintha nem tudnám, hogy miért hívatta be.

— Nem én, ön.

— Én? – még mindég úgy tettem, mint aki semmire sem emlékszik, de Zoltán felvilágosított.

— Tegnap, illetve ma éjszaka beszéltünk róla, hogy rendbe teteti a kertet Pállal.

— Azért nem lett volna olyan sürgős, hivatalosan még itt sem vagyok, de már osztogatom a parancsokat. Attól félek rossz véleménnyel, lesznek rólam – mondtam olyan hangon, mint aki a felelősséget le akarja magáról rázni, és ez ráadásul igaz volt.

— Ugyan kik lennének önről rossz véleménnyel.

— A személyzet, Oszkár bácsi, Gizike. Olyan rossz nekem mondani hogy a személyzet.

— Ezt ön tudja, de a személyzet az, személyzet. Így kell mondani. Pál, pedig hagy tegye rendbe a kertet, szebb lesz minden. A jövő héten már lehet a kertben teázni, kávézni, étkezni és olvasni, sétálni is. Sokkal kellemesebb lesz.

— Ó, a jövő hét, de messze van. Ki tudja mi lesz a jövő héten? – ekkor belépett az ajtón, egy őszes hajú öregedő ember, olyan igazi nagyapa típus.

— Jó napot. Hívattak?

— Igen Pál, Melinda kisasszony szeretne valamit mondani.

— Parancsoljon velem kisasszony.

— Kertész úr, szeretném, ha rendbe hozná a kertet. Természetesen fogadjon fel embereket, akik segítik a munkáját, ahányat jónak tart. – pár másodpercig gondolkodott, majd mondta.

— Úgy öt emberre lenne szükségem, és akkor egy hét alatt elfogadhatóvá lehet tenni. De azért utána még lesz mit dolgozni, az első héten csak a legfontosabbakkal fogjuk kezdeni.

— Úgy csinálja, ahogy jónak tartja. De vehet fel több embert is.

— Nem, elég az öt. Felesleges lenne több embert ide csődíteni. Inkább kevesebben legyünk, mint sokan, mert akkor nagyobb a lehetőség a lógásra.

— Rendben van, ön tudja. – toporgott a jó öreg, látszott rajta, hogy már szeretne kint lenni, kis idő múlva meg is kérdezte.

— Elmehetek?

— Menjen csak.

— Viszontlátásra.

— Jó munkát, viszlát.

— Kilépett az ajtón, és ment a „dolgára”. Ki gondolta volna, akkor hogy mi járt a fejében. Bejött, alázatoskodott, és amint kitette a lábát…

A kis dög! Beleülni a máséba. Az a szarházi apja megölte az én gyerekemet, hogy az ő kicsi lánya parádézhasson itt. Igaz, ő nem tudta hogy Erzsike az én lányom volt. Honnét tudta volna, én is csak másfél éve tudom. Az öreg Garbóczi könnyíteni akart a lelkiismeretén, és elmondta nekem, hogy a lánya tulajdonképpen az én lányom volt. Noha maradt is egy Garbóczi örökös, nem lesz az övé a vagyon. Azt majd kinyírom én! Szemet szemért, fogat fogért. Igazán meg tarthatta volna Garbóczi ezt a titkot, nem kellett volna gyilkossá válnom. Más részről meg jó hogy megmondta, ne csak az én lányom haljon meg, pusztuljon a gyilkos lánya is. És fog! Ezt én garantálom, Kiss Pál, a kertész. Lehet hogy Garbóczi direkt ezt akarta? Hiszen tudta hogy ki ölte meg a gyerekeket… De akkor miért várt eddig? Nem érdekes, nincs jelentősége. Ha ő, nem mert bosszút állni, majd merek én! Csak nem szabad kapkodni, elvégre nem akarok börtönbe kerülni. Ki kell dolgozni egy príma tervet. Remélem Zolikának, nem mondta el a vén majom a titkot? Nem hiszem… De ha leírta? Mert ezek mindent leírnak… Akkor a gyanú mindjárt rám terelődik. Egy tökéletes balesetet kell imitálni. De már autóbaleset nem lehet, mert az is hozzám vezetne. Azt mondanák, úgy öltem meg a kis fruskát, ahogy az apja megölte az én lányomat. De ha véletlenül az ügyvéd is az autóban ülne? Menjen vele, hisz úgy is szerelmes belé, ez látszik. És akkor, ha tudja is a titkot, már nem mondhatja el. De az írás, az írás… Ha van ilyen… Mindegy valahogy meg kell oldani. De túl későn sem jó, mert még ki tudódik a titok. Elvégre nem irthatom ki az egész, háznépét… Igen, felgyújtani az egész kócerájt! Benn égne mindenki, és még az írás is, ha van ilyen. Hogy én miért nem égtem bent? Megint egy bökkenő. Valamit úgy is kitalálok. Nem is olyan egyszerű eltenni valakit láb alól, ha az ember nem akar bűnhődni érte.

— Később, Gizike mesélte, hogy akkor ő találkozott Pállal a kertben, fel is tűnt neki, hogy az orra majdnem a földet érte. Nem is hagyta szó nélkül.

— De elgondolkozott Pál.

— Csaak, izé Gizike, csak azon gondolkodtam, kit hívjak dolgozni, mert a gazdasszonyunk kiadta az utasítást, hogy tegyem rendbe a kertet.

— Hamar!

— Á, énszerintem az ügyvédúr sugallatára tette.

— Pál, szerintem ezek össze fognak jönni.

— Á nem.

— Majd meglátja.

— Ön tudja, én nem vagyok bent. Legalábbis kevesebbet, mint önök. – mondta Pál.

— Megyek, mert főzni kell.

— Miért nem szólt, vittem volna be mindent, ami kell! – nyálaskodott a kertész.

— Ennyi friss levegő nekem is kell!

— Igaz Gizike, igaz. – És látta Gizike, hogy Pál már megint a gondolataival van elfoglalva, ezért már többet nem szólt neki. – elindult a villa felé, kezében a friss zöldségekkel. Eközben Pálnak eszébe jutott egy mondat, amit Gizike mondott.

— Hát ez az, én kevesebbet vagyok bent bárkinél. Ezért nem voltam bent a tűz idején! Á, de mégsem lehet felgyújtani az egész házat, kár lenne ezért az asszonyért. Na persze a szükség törvényt bont. Mindenféleképpen meg kell halnia a kisasszonynak. Kerül, amibe kerül, nem érdekel.

— Én is találkoztam Gizikével akkor, de Pállal nem foglalkoztunk, még nem sejtettük, mit forgat a fejében.

— Jó reggelt Gizike néni, hogy van ma reggel?

— Köszönöm jól, és ön?

— Csak nyugodtan, tessék tegezni úgy, mint régen. A korkülönbség ugyan annyi, tehát nem változott semmi.

— Dehogy nem, akkor még gyerek volt, most meg egy felnőtt nő, ráadásul a munkaadóm lett.

— Vagyok, aki vagyok, nincs jelentősége. Nem kell ennyire bonyolítani.

— Igen Melinda, de akkor tegezzen vissza ön is.

— Jó Gizike megpróbálom, igaz nem lesz könnyű, elvégre idősebb, és én már megszoktam, hogy magázom.

— Már megint a korom. Ne értsen félre, nem az ötvenes számmal van bajom, hanem azzal hogy eljött ez a kór, és én vagyok ötvenéves.

— Pedig nyugodtan letagadhat… nál akár tíz évet is Gizike.

— És akkor negyven éves leszek? Nem ugye? Akkor meg mi értelme lenne? Az ötven az ötven akkor is, ha letagadom. Az hogy nem veszünk róla tudomást, és megpróbálunk fiatalosak maradni, azt lehet. És ha ötvenévesen negyvennek nézünk ki, bátran mondjuk ki az ötvenet. Akkor van mit irigyelni. De ha ötvenévesen hatvannak néz ki valaki, és még abból is le akar tagadni tíz évet, ami úgy sem sikerül, az már marhaság. Soha nem értettem azokat a nőket, akik szégyellik a korukat. Isten őrizz kimondani, hogy hány évesek, mert meg sértődnek. De megyek, mert nem lesz ebéd, ha itt filozofálok, és nem akarom az első nap éheztetni. Van valami kívánsága? Mit készítsek önnek? Neked. Látod, nekem sem könnyű téged letegezni. Hiába, a hosszú évek alatt, megszoktam, hogy aki fizet a munkámért, azaz úr. De majdcsak megszokjuk valahogy. Akkor mit készítsek neked?

— Nekem is jó az, ami a többieknek, ne tegyen, illetve ne tegyél kivételt.

— Én valami édességre gondoltam, valami finomra.

— Nem kérek semmit, de azért köszönöm.

— Azért ha bármit megóhajtasz, csak szólj.

— Szólok Gizike. – milyen kedvesek velem mindannyian. Alig hiszik, hogy legyen valami kívánságom, hogy teljesíthessék. A kertészúr is biztos alig hitte, hogy szóljak neki. Gondolom már nehezen tudta elviselni a kert állapotát. Pocsékul néz ki ez biztos. Egy kertésznek ez kész tragédia. A jövő hét végére biztos jobban fog kinézni.

— Kisasszony. Bátorkodom… – tördelte Oszkár bácsi a kezét, mint aki isten tudja, miféle bűnt akar bevallani.

— Ne bátorkodjon Oszkár bácsi, mondja, ha valami baja van. Nem kell ekkora hűhó.

— Csak azt akartam mondani, az ügyvédúr megkért hogy szóljak, ha rá ér legyen szíves, menjen be az irodába. A nagybátyja irodájába. Illetve az ön irodájába… Nem is tudom, mit beszélek.

— Mert mindent túl bonyolít, ez azért van. Megyek.

— Bocsánat, az édesanyja nem jön ide, csak azért kérdezem, mert akkor az ő jelenlétére is számítunk. Gondolok itt az étkezés, hálószoba ilyen dolgok.

— Oszkár bácsi, maga pontosan tudja, hogy nem jöhet. Mióta szabad, hogy úgy mondjam faggatni a „ház úrnőjét”? Talán a nagybátyámat is így faggatta? Hisz én a tíz százalékát sem tudom annak, amit ön tud, és még maga akar kifaggatni, még többet akar tudni. Szét fogja vetni a fejét ez a sok tudás.

— Ezek a fránya inasok már csak ilyenek, mindent szeretnek tudni, ami a házban történik. Ne haragudjon kisasszony.

— Semmi baj, de mondtam, hogy beszélek róla, ha úgy gondolom. Na, menjünk, ne várassuk az ügyvédurat.

— Mit óhajt Zoltán, miért hívatott?

— Kérettem. Hogy aláírja az okmányokat.

— Nem várhatnánk még egy kicsit? Tulajdonképpen még azt sem tudom, hogy mit akarok.

— Várhatunk, de minek? Később is azt tesz vele, amit akar.

— Jó, aláírom azokat a nyavalyás papírokat. De nem csak az egy hónap leteltével kellett volna aláírni? – próbáltam kibúvót keresni, de tisztán voltam vele, hogy semmi értelme sincs, mert vagy aláírom, és itt maradok, vagy nem és akkor elmegyek.

— Nem, egyszerűen, ha nem tartja be a szabályokat… De ezt hagyjuk, nem tartom valószínűnek. Különben is, ha aláírta, el is fogadta a feltételeket.

— Értem. – leültem az asztalhoz, átolvastam, majd aláírtam az iratokat, de bár ne tettem volna, mert abban a pillanatban, amint a nevemet odabiggyesztettem az utolsó oldalra, megszólalt Zoltán.

— Akkor én akár mehetek is. Egyelőre nekem itt nincs dolgom. – Megijedtem! Még a végén elmegy… Itt kell tartanom legalább ebédre. Mit fogok magammal kezdeni, megbolondulok itt egyedül. Ezért gyorsan megkérdeztem.

— Hova siet? Azt mondta ma nincs több dolga. – néztem rá kérdőn.

— Igen, de ha akar az ember, akkor találhat magának tennivalót. – láttam rajta, hogy szívesen maradna, csak nem talál indokot, ezért segítettem neki.

— De még itt is van tennivaló. – Felragyogott a szeme, majd megkérdezte.

— Igen? És mi lenne az?

— Például megbeszélni azt, hogy fogunk a továbbiakban együtt működni.

— Ezen azért még gondolkodjon Melinda. – úgy látszik gyengének találta a kifogásomat, köszönt és indult volna, de én még tettem egy utolsó próbát, hogy itt tartsam.

— Csak nem akar itt hagyni? Egyedül? Azt sem tudnám, mihez kezdjek. – gondolkodott egy kicsit, majd mondta.

— Ezzel azt akarja mondani, hogy számít rám, mint ügyvéd a továbbiakban is? – ez az, gondoltam, úgy néz ki, sikerül itt tartanom. Gyorsan válaszoltam, addig ütöttem a vasat, amíg meleg.

— Igen, mint ügyvéd, és mint, barát is.

— Rendben van, de akkor sem lehetek itt örökké.

— Azért még az ebédet igazán megvárhatja.

— Nem akarok…

— Egyáltalán nem zavar. – Dehogy zavart, nyugodtan maradhatott volna estig is… Vagy akár éjszakára… Bolond gondolatok. Meg zavarodtam? Kérdeztem magamtól. És nem is sejtettem, hogy bizony nem is egy közös éjszaka áll előttünk. Na, nem úgy!

— Tulajdonképpen nagyon örülök hogy meghívott, semmi kedvem nem lett volna elmenni.

— Nekem sem lett volna jó, ha elmegy, nagyon egyedül éreztem volna magam.

— Soha nem fogom megérteni a nagybátyámat, hogy tudta leélni az életét így, így elzárva a külvilágtól, se szomszéd, semmi, ami a külvilággal összekötné.

— Az ön bácsikája, nagyon is össze volt kötve a külvilággal, mindent tudott, amit tudnia kellett.

— Én nem úgy értem. Az, ha valaki üzletileg érintkezik valakivel, az, muszáj érintkezés. Én arra gondolok, ha unatkozom, átugrok az egyik szomszédhoz, és kibeszéljük a másikat.

— És ha már mindegyiket kibeszélte, akkor hova megy?

— Tudja, mit akarok mondani.

— Igen tudom.

— Menjünk, nézzük meg kész van-e az ebéd. – de már jött Gizike, mint aki megérezte, hogy mit is akarunk, és mondta.

— Melinda, ha úgy gondoljátok, jöhettek ebédelni.

— Éppen oda indultunk Gizike. – mondtam, nagy örömmel, ami biztosan látszott rajtam, mert Gizike kacsintott, majd mondta.

— Oszkár a teraszon terített meg, olyan jól oda süt a nap.

— Nagyszerű! – kimentünk a teraszra, ahol már Oszkár tüsténkedett, leültünk, és Gizike hozta is a tálat. Alika, aki egy nagytestű kutya volt, éppen az útjában állt. Figyelmeztetni akartam őt, de látta, és odébb küldte.

— Alika menj innét! Ez a kutya állandóan láb alatt van. Leteszem a tálat, és bezárom.

— Hagyd csak Gizike, csak jut neki is egy pár falat.

— Nem rég kapott enni, de kinézi az emberek szájából a falatot.

— Csak egy kutya, még az emberek között is van szemtelen, és az, tudatos. A kutyánál életösztön.

— De ez a nagy behemót ágaskodás nélkül levesz az asztalról bármit.

— Majd vigyázunk Gizike.

— Oké. Te vagy a főnök… Akarom mondani a ház úrnője… Vagy mi.

— Ne tedd ezt velem, Gizike. Erre semmi szükség.

— Nem akartalak megsérteni, de valakinek kell lenned.

— Igen kell, Melinda vagyok. Úgy tudom, ebben egyeztünk meg. De együnk, mert kihűl minden. Jó étvágyat! Gizike máskor hozzanak ki maguknak is terítéket, én nem szeretek egyedül enni, mint a nagybátyám, sőt már most hozzanak ki, persze csak akkor, ha nincs ellenükre.

— A nagybátyával is együtt étkeztünk, különösen az utolsó időkben.

— Mit tesz az egyedüllét, még a leggorombább ember is keresi a társaságot. Amikor még itt voltunk, ilyenről szó sem lehetett. Nem hiszem, hogy megengedte volna, hogy oda üljenek az asztalához.

— De Garbóczi úr, nem volt goromba ember, csak azért nem ültünk akkor az asztalhoz, mert abban az időben mindig volt valamilyen vendége. Reggel meg mi nem értünk rá, és nem is akartunk vele enni, neki reggel jobb volt egyedül. Újságot olvasott, megnézte a naptárát, hogy mit kell aznap elintéznie. Semmi szükség nem volt akkor ott ránk. De azért este, igaz hogy ritkán, de előfordult hogy együtt vacsoráztunk.

— Én annak idején nem azt láttam.

— Te még akkor nem sokat láthattál. – mondta Gizike határozottan, és láttam rajta, hogy kész megvédeni a nagybátyámat.

— Dehogynem! Még ha nem is az apámat hozom fel példának, hanem azokat az embereket, akiket abban az időben zavart el, amikor még itt voltunk.

— Az nem teljesen úgy volt, ahogy te gondolod.

— Kicsi voltam, de azért annyira nem hogy ne emlékeznék a dologra. Nem nézett ő senkit és semmit. Mindenkiben csak a rosszat kereste, Mindenkit akkor és ott bántott, ahol tudott. Nem hiszem, hogy valakinek is szimpatikus lett volna.

— Például nekem, nekünk, a szolgáknak. Azért több mint húsz évig kibírtuk mellette. Te Melinda csak azt láttad, amikor a nagybátyád veszekedett azokkal az emberekkel, azon a napon, amikor felmondott nekik. De azt, hogy előtte mennyit tűrt, azt nem tudod, nem tudhatod. Máskülönben Pál volt az, aki panaszkodott a munkájukra.

— Pál panaszkodott, miért? Apám és anyám sokszor beszéltek arról, hogy bánik az emberekkel… – és rájöttem, ez nem bizonyíték. De Gizike folytatta.

— Igen, ő panaszkodott, Arról is beszélt az apja, hogy minden másnap leitták magukat. Vagyis az egyik nap részegek voltak, a másik nap másnaposak. Szerinted az ilyen emberek hogy tudnak dolgozni? Van valami értelme a munkájuknak? És az, hogy az apád védte őket az azért lehetett, mert ő hozta ide őket. És tartozott nekik, az is biztos.

— Ugyan mivel tartozott volna?

— Még az elbocsátásuk után is jártak vissza, persze titokban, és biztos vagyok benne, hogy az apád pénzt is adott nekik.

— Pénzt? Hisz neki sem volt, ezt honnan veszed Gizike?

— Mert láttam. Ilyen egyszerű.

— Szerintem ebédeljünk. – szólalt meg az ügyvédúr, mert már sokallotta az információt, amit Gizike elmondott.

— Zoltán, ha ön nem mond semmit, legalább hagyja, hogy más beszéljen.

— Vegye úgy hogy nem szóltam, én csak, azért hogy nyugodtan ebédeljünk. – nem kérdeztem többet, mert láttam Zoltánon, hogy nagyon feszeng a széken. Ezután már nem sokat beszélgettünk, legalábbis, a nagybátyámmal kapcsolatos dolgokról nem. Megebédeltünk, és én fontosnak tartottam megköszönni Gizikének, az ebédet.

— Nagyszerű volt minden Gizike.

— Evvel én is egyetértek, nagyon jó volt minden.

— Maga Zoltán? Ön akkor is jónak találta az ételt, és agyon dicsérte, amikor Garbóczi úr direkt kitolt magával, és főzetett velem valami irtóztatóan rosszat.

— Emlékszem rá, az tényleg pocsék volt.

— De maga azt is dicsérte.

— Nem akartam senkit megbántani, azt hittem, valami nem jött össze magának. Mert ugye már azelőtt ettem a főztjéből, nem is egyszer, és akkor jó volt.

— Hogy volt ez? Mi volt? – kérdeztem kíváncsian.

— Elmondhatom, ügyvédúr?

— Miért ne. Nincs abban semmi szégyellni való.

— Ez úgy volt, körülbelül negyedszer jött az ügyvéd úr, és előtte mindent csak dicsért, meg dicsért. Garbóczi úr kitalálta hogy vicceljük meg, mit fog mondani, ha valami rossz étellel kínáljuk meg. De még az arcizma sem rándult, úgy dicsérte a főztömet, mint máskor, pedig a kutya nem ette meg, képzelheted milyen rossz volt. – kacagott egy jót, majd megkérdezte.

— Nem kér senki? Jóllakott mindenki? Hozom a kávét. – ezzel beviharzott, kuncogva.

— El sem tudtam volna képzelni a nagybátyámról, hogy kitaláljon ilyen tréfát. – mondtam meglepetten.

— Megviccelte ő az ügyfeleit is, persze az ésszerűség határain belül – mondta Zoltán, és ő is mosolygott, biztos eszébe jutott valamelyik húzása a bácsikámnak. Eközben jött Gizike a kávéval, és még látszott az arcán, hogy bent jót mulatott az elhangzottakon, majd, mint aki már mindent elfelejtett, mondta.

— Itt a finom kávé. Hoztam tejet is. Igaz hogy itt senki nem issza tejjel, de arra gondoltam, te Melinda talán úgy kéred. Garbóczi úr mindenkit leszoktatott arról, hogy tejet tegyen a kávéjába. Azt mondta, ha tejeskávét akarok inni, akkor főzetek magával, és kérek hozzá kiflit is. Úgy hogy mi tej nélkül isszuk. Nem múlt el nyomtalanul ez a közel huszonkét év, amit itt töltöttünk.

— De én tejjel kérem. Én nem voltam itt a leszoktatás idején. Zoltán ön kér?