Mi a vakitfed demokratikus néptársaság nem állítjuk, hogy e tanulmány tökéletes, csak azt állítjuk, hogy nem kritikán aluli, vagyis érdemes elgondolkodni rajta. És állítjuk, hogy minden jelentős társadalmi problémával foglalkozik ezért ilyen hosszú.

Mi megtettük magunkét leírtuk és közöltük a magunk kis igazságait, a többi már az emberek felelőssége, minden olvasó felelőssége, (és a közügyektől elfordulók felelőssége), az hogy hajlandóak megérteni, vagy egyáltalán elgondolkodni pl. e tanulmány gondolatain. Szóval mi megtettük a magunkét, adtunk egy használható eszközt, az már az embereken múlik hogy használják e, ezt az eszközt.

Manapság rendszerünkben a liberális dogmák frázisok egyébként féligazságok összességében hamisságok, mint evidenciák (alapvető megkérdőjelezhetetlen kiinduló igazságok) uralják az elméletet és a gyakorlati politikát, a rendszerszervezést.

De ami leginkább kiakaszt (engem, mint egy tagot), a sokat emlegetett főelv: a jelen rendszer nem tökéletes, de nincs nála jobb. Tehát mégis ez a csúcs, a teljesség és a teljes demokrácia. És ezt oly rettenhetetlen magabiztossággal jelentik direkt, vagy indirekt (szinte minden elmélet kimondatlanul ebből indul ki), hogy elbizonytalanodok. És persze ez a hihetetlen magabiztos főelv uralja, torzítja el a gyakorlati politikát.

De akkor arra gondolok, hogy csak az én életemben legalább négyszer jelentették ki ugyanilyen magabiztossággal egyes emberek (jellemzően az elithez tartozók) ugyanezt, de mégis más rendszerről. A Horthy rendszer hívői, a nácik, a sztálinisták, a brezsnyevi szocialisták (Kádár rendszer) és végül most, a neoliberális kapitalizmus hívői.

És a korábbi korokban, rendszerekben is, mindig is, ez volt a magabiztos kiindulás (ennél jobb rendszer nem lehet, ezzel érveltek, a rabszolgatartók, a császárok, a nagyurak, a papok, és még sokan), és mindig megdőlt.

És arra is gondolok: de hát rengeteg baj, probléma van, nehogy már ez legyen a csúcs. Csak e tanulmány során kb. 700 komoly, jelentős megoldandó feladat, azaz, eddig megoldatlan probléma kerül megállapításra.

És arra is gondolok, de eme rendszer, fő megtestesítője, lényegi centruma (elsősorban az USA és az EU) már évek óta kisebb-nagyobb válságoktól szenved, összességében (szélesen vett életszínvonal, gazdaság, innováció, stb.) stagnál, sőt enyhén hanyatlik. És emellett viszont más, más rendszerekbe tartozó országok, legalábbis azok jelentős része, inkább fejlődik.

És arra is gondolok: ezek szerint, a gyerekeink unokáink nem élhetnek jobban, hiszen ez a csúcs. És ezer év múlva is ilyen rendszerben fognak élni az emberek, ha ez a csúcs.

És arra is gondolok: nem is lehet éles határokban gondolkodni, ez a jó, ez pedig a rossz rendszer, ez demokrácia ez pedig diktatúra. A fejlődés folyamatos és szinte végtelen, legalábbis annak kellene lenni. Amiből az is ered, hogy jelenleg csak valahol középtájon lehetünk.

És arra is gondolok: ha elveszik a fejlődés lehetőségét, akkor az olyan mintha levágnák a fél kezünket.

És arra is gondolok: ha megakad a fejlődés, akkor, csak a hanyatlás felé mehet a mozgás. (Ha fejlődés útját lezárják, mert olyan nincs, akkor oldalra, hátra haladhat a megállíthatatlan mozgás.)

És arra is gondolok: a fejlődés kétféle lehet: hektikus lehet (egy darabig a szőnyeg alá söprik a problémákat, majd az megerjed, felrobban, és ha nincs megsemmisülés, akkor károk után jöhet a nehézkes nagytakarítás), vagy folyamatos lehet (folyamatosan takarítanak, felújítanak, reformálnak). És persze az utóbbi, a folyamatos, megelőző, tervező biztosítja a gyorsabb és jobb fejlődést.

Tehát gyerekeink, unokáink, és a jövőben élő emberek nemhogy így élnek, de ennél rosszabban, ha nincs rendszerfejlődés.

Mert a technikai fejlődés csak egy kérdés. Ráadásul a rossz rendszer a technikai fejlődést is lassíthatja, vagy használhatja rossz célra. Tekintsünk vissza pl. a nácizmusra, és akkor értékelhetjük, mit jelent önmagában a technikai fejlődés, fejlettség.

És arra is gondolok: talán meg kellene határozni a fejlődés irányát is. De mi vakitfed ezt is megtettük: minél több ember (és állat, élővilág, természet) éljen egyre kellemesebben, jobban. Továbbá a fejlődés iránya, a demokratizálódás, a közvetlen demokrácia, és az igazságos arányos (hasznos munka, ill. ártás) vagyoni és hatalmi emberek közötti különbség. Mindez nem frázis, ha alaposabb elemzés követi, mely során az is kiderül, hogy jelenleg nem ezek az irányok. Továbbá a fejlődés iránya az arányos szükségletek kialakulása, kielégítése, úgy mint: igazságosság, biztonság, demokrácia, önrendelkezés, egészség, tudás, természetvédelem, kultúra, anyagi, tárgyi testi szükségletek. Továbbá a fejlődés iránya: erkölcsösség, becsületesség, önzetlenség.  Továbbá az irány, az optimális szerepek, arányok kialakítása, úgy mint: állam, nagytőke, hitelezés, ill. a hasznos termelés-fogyasztásstruktúra, stb.. 

És arra is gondolok: lehet, hogy ezek a kijelentők (e rendszernél nincs jobb) abszolút fantáziátlanok. Vagy oly görcsösen ragaszkodnak a saját előnyős helyzetükhöz, hogy még egy kisebb kockázatot sem tudnak elviselni. Mert a rendszerfejlődés a többségnek használ, de az elit kisebbség egy része (tehetségtelen, buta, de törtető része) valóban rosszabb helyzetbe kerülhet. Tehát a magabiztosság foka (ez a rendszer a csúcs) valószínűleg egyenesen arányos az önzéssel.

És arra is gondolok: ha ez az evidencia, a főelv (ez a rendszer a csúcs) hamis, akkor rengeteg sok minden más, elsősorban elvekre, elméletekre, törvényekre, módszerekre, mechanizmusokra gondolok, hamis ebben a rendszerben.

Nem kell mindent olyan komolynak lenni, mint a vakbélgyulladás, lépjünk át a nehézségeken egy kis humorral. Nevessünk az egészen egy jó nagyot.

Lehet kérem viccelődni, viccelődni, de van halál, betegség, (pl. fájdalmas vakbélgyulladás), éhezés, nyomor, testi fájdalom és lelki szenvedés.

Lehet, hogy van olyan ember, aki a zuhanó repülőgépen is vicceket mesél magának, de azért az emberek többségére ez nem jellemző. Rám sem.

Ugyanakkor vakbél-görcsökben szenvedő embert sem láttam még nagyon röhögni. De az sem mindegy, hogy egy-két óráig fetreng valaki vakbél-görcsben, mert gyorsan jön a mentő, gyorsan megállapítják, gyorsan megműtik, mert jó az egészségügy, vagy 10-20 órán át, esetleg perforálódik, mert rossz az egészségügy. És itt már meg is érkeztünk, a politikához, a közügyekhez, merthogy az egészségügy is az.

Másfelől, ha mindent elviccelünk, akkor mégis szinte azt mondjuk, de szép és jó ez a világ (ugyanis a kinevethető probléma azért szembe áll, a felháborító problémával), vagyis akkor a fejlődésnek smafu.

Szóval kérem, én értem a viccet, csak nem szeretem. Vagy fordítva? Én szeretem a viccet, csak nem értem? Valójában imádom a viccet, a humort, csak nem tartom elsődleges megoldásnak. Vagy már magam sem tudom, hogy mi van, ehhez az egészhez, hogy álljak hozzá. Mert itt be kell vallani, ez a sok okoskodás, csak a magam meggyőzése (felettébb bizonytalan ember vagyok) miatt jött létre.  És mi lenne, ha ebben a kérdésben, például bizonytalan maradnék. Egész jó érzés bizonytalannak és butának lenni. Csak akkor ne felejtsem el, nem szabad megjátszanom a tévedhetetlen okostojást. Egyébként én baromi szomorú és dühös leszek, ha egy kicsit sem szomorkodhatom és dühönghetek. És mi a helyzet a szerelemmel beleértve a szexet is. Hát többek között az is a világon a legfontosabb, mert az is nagyon jó. De szerelem közben is jöhet vakbélgyulladás. Aha, tehát itt egy édes-savanyú (és csípős és keserű, és ezer ízű) és mártásról van szó, de azért nem árt, ha inkább édes, mintsem savanyú.

Na és a politizálás, a közügyekkel való foglalkozás, mi? Akkor a politizálás legyen a tészta, meg a hús, amit nem árt ilyen-olyan mártással locsolgatni. És akkor a krumpli, a zöldség, a kenyér, a sajt, mi legyen? Ne jó elég volt ebből, de miért is volt elég?  Meg ne próbáld, folytatni.

Kétségtelenül, vannak emberek nem is kevesen, talán az emberek 20%-a, akik az adott világot, a lehető világok legjobbikának tartják. Függetlenül attól, hogy mikor éltek, élnek, a rabszolgatartó rendszerben, a feudalizmusban, a szocializmusban, vagy éppen a jelen rendszerben. És függetlenül attól, hogy ők személy szerint a szegények, a kizsákmányoltak, avagy a gazdagok, az elit közé tartoznak, sőt a szegények közt, nagyobb arányban vannak. Ők talán eljutnak az egyéni rosszaság felismeréséig, de addig nem, hogy a jelen rendszer is lehet rossz.

Őszintén szólva nem tudom, hogy kedveljem e ezen embereket, vagy inkább haragudjak rájuk. Kedveljem, mert azért általában ők a mosolygósak, az optimisták, akik panasz nélkül teszik a dolgukat, akik betartják a törvényeket. Vagy haragudjak rájuk, mert ők azok, akiket, a minden rendszer önajnározó propagandája megtéveszt, akikre a rossz diktatórikus, vagy egyáltalán az elégtelenül fejlődő rendszer (a rafinált vezetőkről, és egyéb érdemtelenül hasznosulókról van szó) támaszkodik. Tehát akár a fejlődés kerékkötőinek, legalábbis azok egy részének is tekinthetjük őket.  Őszintén, nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzájuk. Mert azért az ilyen ember még mindig kevesebbet árt, mint aki alapvetően tévesen politizál, teszi azt akár érdekből, akár ostobaságból.

Azt tudom, hogy valahogy egyesíteni kellene a mosolygós, szorgalmas, becsületes hozzáállást, a társadalomkritikával, a változtatási törekvéssel. Ugyanakkor belátom, ez felettébb nehéz dolog. Rendszertanilag erre való a közvetlen demokrácia, de személyesen eljutni ide, az már nehezebb ügy.

Nincs összeesküvés nincs összehangolt támadás, nincs manipuláció – mondják sokan, jellemzően az elitréteghez tartozók, a bennfentesek. Érdekes, az embereknek más a véleménye.

Persze, ha az összeesküvést, sötét barlangokba összesúgó és pontos terveket készítő társaságok tevékenységeként képzelik el, akkor valóban nincsenek.

Az érdekszövetség tartósabb szövetség, mint a konkrét szövetség.

Két-három, távolból küldött, konkrétumokat nem tartalmazó mondat is lehet komoly üzenet, a „szövetség” üzenete. A szövetség tagjai nagyon nagy tehetséggel dekódolják az üzeneteket. 

Valamilyen rendszer mindig kialakul. A rendszereket létrehozzák, de, és létrejönnek. Pl. a naprendszerből egyetlen kavics sem maradhat ki. Minden kavics valahová tartozik. Tehát nem egymástól független (a másikhoz semmi közöm) emberekből, csoportokból, osztályokból áll a társadalmi (gazdasági-politikai) rendszer. Nemhogy nincs, de kvázi minden összesküvés, összehangolt támadás, manipuláció. „Ez azért mégsem összesküvés, manipuláció” határvonala: az okos elfogulatlan, önzetlen, népérdekű, többségérdekű emberek véleménye, ténykedése. Ők nem ármányos összeesküvők, bár egy irányba tartanak. Ármányos összeesküvők, manipulátorok, még ha nem is sötét barlangokba szövögetik a terveiket, az elfogult, a buta, az önző, a népet lenéző emberek.

A közösség (sok ember) összesített érdeke nem sérülhet egyes ember, a kisebbség érdeke miatt. Egyszerűbb, ha károsodásról, hasznosulásokról beszélünk.  Tulajdonképpen a károk, hasznok egyfelől mindig egyensúlyban vannak, mert ha a közösség egyes tagja károsul a közősség javára, akkor a közösség összesített haszna (ebben benne van ama károsodott ember, kisebbség is) zéró. Ugyanakkor lehetnek általános romlások is, amikor mindenki károsul. A fejlődés pedig nem más, mint, hogy lassan, de mindenki hasznosul.

A következők arról szólnak, amikor a közösség összesített kárába, hasznába nem számítjuk a kisebbség kárát, hasznát. Úgy is mondhatjuk, hogy van a széles közösség, melybe a kisebbség is benne van, és van a szűk közösség, amely ugyan többség, de nincs benne a kisebbség. A kisebbség, amely akár egy ember is lehet. Az alábbiak arról szólnak, amikor szűk közösséget nézünk, ami azért a többség.

Tehát: a „szűk” közösség (többség) összesített kára nem lehet nagyobb, mint egyes ember, a kisebbség haszna, de egyedi kisebbségi hasznosulás egyáltalán nem engedhető meg, bármekkora is az, ha a „szűk” közösség (többség) összesítve 4%-on felül károsodik. Az egyes ember kisebbség kára, nem lehet nagyobb, mint a szűk közösség (többség) összesített haszna, de az egyedi, kisebbségi károsodás nem engedhető meg, ha az 8%-on felüli, bármekkora is a szűk közösség (többség) összesített haszna. Más kérdés, amikor az egyes ember, a kisebbség önként hoz áldozatot a többség hasznára.

Tulajdonképpen nagyon egyszerűen lehetne a demokráciaszintet, legalábbis egyes emberek, vezetők, vezetések demokratikus lelkületét mérni, amely azért kihat a cselekvésükre. Egyszerűen mérni kellene az öndicsérő, ill. önkritikus mondatok számát. Aki sokat dicséri magát, ill. saját oldalát, és nem kritizálja, az nyilván nem demokratikus lelkületű. Aki csak a másik oldalt, az ellenfelet kritizálja, magát dicséri az nem demokratikus lelkületű. Aki kevéssé dicséri és sokat kritizálja magát, ő demokratikus lelkületű. De azért bizonyos határ felett nézetváltásról van szó.

De csak azért ilyen határozott, egyértelmű, mert gerincesen, bátran kiáll a saját igazáért – mondhatják sokan. Bátran kiáll a maga igazért, de azért ebbe beleférhetne némi (pl. 33%-os) önkritika, az ellenfél igazának elismerése. Aki viszont átlép egy bizonyos határt (pl. 33%-ost) az önkritika ill. az eddigi ellenfél dicséretében, az megfordul, azaz nézetet vált. Ami önmagában nem baj, de nem mindegy, hogyan, miért.

Ezért mérni kellene a megalkuvás a gerinctelenség szintjét is, amely összeállhatna az önállótlanságból (mindig csak valakikkel ért egyet), és a hirtelen fordulásokból, pontosabban a fordulások számából és abból, hogy bizonyos fokú hiba beismerése (vagy kiderülése) után nem áll félre szégyenlősen. A nézetváltáshoz elvezető hiba biztosan akkora, hogy önként félre kellene állni, de már kisebb hibánál is ez lenne a helyes, főleg ha ország-vezetőkről van szó.

Rossz kiindulás egyénekből és főleg népekből kiindulni, e szerint értékelni.

A helyes kiindulás: a nézetekből, elméletekből, azok igazságából, hamisságából, valamint cselekvéscsoportokból, tevékenységekből, való kiindulás, ezek értékelése, méghozzá a népnek való ártalmasság, hasznosság szempontjából. Vigyázva arra, hogy a nézeteket, cselekvéseket képviselő csoportok, rétegek, osztályok minimálisan legyenek említve (személyek egyáltalán ne), és semmi esetre sem úgy, mint népek, fajok, stb.. Tehát, ha egy értékelésben, akár kétszer is előfordul egy személyre való, vagy egy népre való utalás, akkor ama értékelés valószínűleg rossz kiindulású.

Ki tudja, hátha a mindenható ilyen, merthogy sok ember a lelke mélyén ilyen.

Köszönöm mindenható (vagy mindenható testület) ki egy vagy a világon, mert nem lehet minden nép felett más mindenható, hogy igazságos és jóságos vagy hozzám.

Meg is köszönheted, mert ha erős vagy, akkor a nyerők, a boldogok közé kerülsz.

De én gyenge vagyok, rossz a szívem, rossz a térdem, és érzékeny vagyok.

Akkor is megköszönheted, hogy az „erős nyer, boldog, a gyenge veszít, elpusztul”, szabály szerint neked rövidebb ideig tartanak a szenvedéseid.

De én nem tehetek a gyengeségeimről.

Az irreleváns, egyébként pedig minden élőlény egy teljes egész, nincsenek külső okok, nem lehet külső okokra hivatkozni.

De én hosszan szenvedően élek.

Az a te problémád, tehetsz, amit tehetsz. A rendszer igazságos, legalábbis igazságosnak is magyarázható.

De tud meg, hogy mi emberek mégsem ilyen világot akarunk építeni, amelyben ez a főelv: az erős nyer, a gyenge veszít, elpusztul. 

Köszönöm természet, Isten, ki egy, azonos egész, vagy egy testület vagy a világon, hogy nem ez a főelved: az erős nyer, boldog, a gyenge veszít, elpusztul. Ez örökös harchoz, egymás akadályozáshoz vezetne, a nyerő is akadályozott nyerő lehet. Az emberiség így csak fogyna-fogyna, mert a vesztők fogynak, a relatív nyerők, és vesztők tábora egyre fogy. 

Hanem ez az elved: az embertársainak használó végső soron boldog lesz, az ártó boldogtalan lesz.

Mi emberek is olyan világot akarunk építeni, legalábbis én hozzájuk csatlakozom, amelyben ez a főelv: az embertársainak használó legyen boldog, az ártó legyen boldogtalan. És a másik elv: azért vannak esetek, amikor külső okok, határozzák meg az ember gyengeségét, beleértve most már a „kegyetlenséget” is.  E főelvbe belefér az igazságos, szabályozott, és kegyes díjazású verseny. És, ha a primer verseny (ki az erősebb, ügyesebb, okosabb) mellett, ott van a felettes verseny is: ki használ jobban embertársainak.

Kisiskolás szinten a társadalmi rendszerről.

Az egyszerű ember ezt gondolja: ezt vagy azt, vagy amazt a problémát nagy nehézségek árán megoldom, ha egyáltalán meg tudom oldani. A rendszer (a jobb rendszerre való törekvés) arról szól, hogy olyan a társadalmi, gazdasági jogi környezet, rendszer, amelyben ez, vagy az, vagy amaz probléma ki sem alakul, vagy ha kialakult, akkor is könnyen megoldható.

Ha jók a törvények, akkor a problémák ki sem alakulnak, ill. könnyen megoldhatók, tehát a jog talán a legfontosabb része a rendszernek.

Viszont a törvények csak akkor lesznek jók, ha jó alapelvekre épülnek ezért, az alapelvek, a világnézet is fontos része a rendszernek.

Viszont a törvények, csak akkor lesznek jók, ha megfelelő emberek, megfelelő időben, megfelelő módón hozzák azokat, ezért a döntéshozó mechanizmus is fontos része a rendszernek.

Viszont a törvények, csak akkor lesznek jók, ha a törvényhozók, (a népnek is részt kell venni a törvényhozásban, minimálisan a választási programok értékelésével) megfelelő társadalmi, gazdasági ismeretekkel rendelkeznek, ezért az oktatás, tájékoztatás is fontos része a rendszernek.

De az sem mindegy mit oktatnak, tehát a helyes társadalmi, gazdasági ismeretek, szintén fontos része a rendszernek, talán ez mindennél fontosabb.

A társadalmi rendszer egyszerűen, másképpen.

Rendszer egy bonyolult véderőmű, mely megvédi a lakosságot az emberek többségét (akik tisztességes emberek) mindenféle külső és belső rablóktól, gazemberektől, uralkodni vágyó, diktatórikus emberektől.

Hiába jó, jóindulatú, önzetlen, szorgalmas valaki, rossz rendszerben nem tud, vagy csak korlátozottan tud jó lenni, hasznos munkát végezni, mert a körülmények nem teszik lehetővé.  Ellenben a rosszindulatúak, önzők, másnak ártók egészen jól megvannak a rossz rendszerben. Ennek ellentéte a jó rendszer, a jók, jók tudnak lenni, hasznos munkát tudnak végezni, a rosszak pedig korlátok között senyvednek.  

A társadalomtudós áttanulmányozta X,Y,Z, stb., könyveket és abból összeállította a maga könyvét, tanulmányát.

Csakhogy ugyanezt tették, akik X, Y, Z könyveket írták. X könyv írója, pl. B, C, D, stb. könyveket tanulmányozta át. De ugyanezt tették, B, C, D, könyv írói is, és így tovább. Azért valakiknek, valaha voltak eredeti gondolataik, nem idézetek, nem utánzatok. Akkor viszont fel kell tenni a kérdést: az egykori eredeti gondolkodók biztosan tévedhetetlen emberek voltak? És még inkább kérdés: ha valaha (jó régen) igazak is voltak az eredeti gondolatok, nem avulhattak el a gyorsan változó világban? És még inkább kérdés: dicséretet, figyelmet, vagy inkább megvetést, elvetést érdemel, aki önálló gondolatait írja le? És még inkább kérdés: lehetséges e fejlődés, az igazabb igazságokhoz közelebb kerülni, úgy hogy nincsenek eredeti önálló gondolatok?