A demokrácia néhány alapvető gyakorlati problémája.
(Kiegészítés a DEMOKRÁCIA KÉZIKÖNYVE XXI. SZ. c. könyvhöz)
Úgy döntöttem, hogy bevezetést utólag írom meg, ez amolyan újítás. Azonban három gondolatot mégis előre teszek, amolyan bevezetésképpen.
A jelenlegi politikai rendszert (képviseleti demokrácia, többpártrendszer, stb.) nem a tudományos szükségszerűség alakította, hanem a történelmi esetlegesség, és főleg a hatalmi érdekek. A jelen politikai rendszer, rendkívül silány, legalábbis a XXI. századhoz képest, például a technikai fejlettséghez képest, és egyelőre reményt adó elmélet sem tűnik fel, kivéve ezt, és ehhez hasonló néhány „ismeretlen” nézetet, tanulmányt.
Az ennél sokkal jobb (logikusabb, igazságosabb, simábban működő, stb.) politikai rendszer elméletileg lehetséges, azonban a gyakorlati akadálya felettébb erős, ami nem más, mint az emberi és vezetői gyengeségek, jellemhibák sokasága.
És még egy megjegyzés: a csaló, ravasz, zsarnoki uralkodó bandák ellen nincs igazán jó védekezés.
Mindezzel együtt az optimálishoz közelítő demokrácián (a fejlett politikai rendszeren) való gondolkodás nem teljesen elméleti, nem teljesen álmodozás-jellegű. Már most is vannak nyílt, de főleg tudat alatti viták, elmélkedések (igaz ezek nagyon zavarosak, együgyűek, stb.), az optimális demokráciáról, illetve annak megvalósíthatóságáról. Van némi esély arra, hogy az emberiség, a társadalomtudománnyal karöltve a helyes irányba bandukoljon, botorkáljon. Vagyis még nem biztos a teljes összeomlás.
Egy látszólag jelentéktelen problémával kezdem a részletek megtárgyalását, de amíg ebben nincs rend, addig nem lehet tovább lépni.
A legfelső törvényhozói testület és az operatív szakmai vezetés optimális viszonya.
Például, a parlament és a kormány optimális viszonya.
A jelenlegi helyzet e tekintetben is borzalmas logikátlan, hazug, igazságtalan, felejtsük is el, ha a jövőről gondolkodunk.
A modell legyen, mondjuk, egy demokratikusan működő vállalat. Vagy egy lakóközösség. Vagy általában maga a parlament, ill. a kormány.
A legfőbb irányító, a törvényhozó a választott vezetés valamint a tagság (a nép). Igen ám, de szükség van egy operatív, a napi problémákat a váratlan helyzeteket kezelő operatív vezetésre is. (Az operatív vezetést én helyenként, szakmai vezetésnek, végrehajtó hatalomnak, kormánynak is nevezem.)
Valójában az alábbi intézményfajták vannak:
Legfelső törvényhozó, vezető testület.
Felső operatív vezetés.
Ez alá tartoznak többek között, a minisztériumok, kormányhivatalok, hadsereg, hatóságok, stb..
Az állami oktatási egészségügyi egyéb intézmények, stb.
Az állami vállalatok, stb.
A független országos intézmények (MNB, ÁSZ, stb.) – megint egy másik csoport.
Ennek egyik fajtája az Igazságszolgáltatás Intézményei (ügyészségek, bírságok, stb.)
Másik fajtája a helyi intézmények, pl. a Polgármesteri Hivatalok (önkormányzatok).
Harmadik fajtája az Egyetemek, ill. hasonló intézmények.
Negyedik fajtája a közszolgálati média.
Persze a „független intézmények” sem teljesen függetlenek, nem is lehetnek, csak a felső operatív vezetéstől viszonylag függetlenebbek, mint más intézmények.
(Mindezt államnak is nevezhetjük. Innen már a civil szerveződések jönnek.)
A független intézmények lehetőség szerinti maximális függetlensége, fontos mozaikdarabja, a demokratikus rendszernek. (A diktatúrák, mind az operatív vezetés intézményeit, mind a független intézményeket a maguk szolgálóivá teszik. Ne felejtsük el:a diktátor végső soron mindenkit a szolgálójává, a csicskássá akar tenni. )
Ugyanakkor az igazi vezetés, a jogalkotás (törvényhozás) döntően mégsem ezen független intézményekben zajlik, hanem a legfelső vezetésben, másodsorban az operatív vezetésben.
Tehát az operatív vezetés helyzete fontos, itt most az operatív vezetéssel foglalkozom.
De mindenek előtt, állapítsuk meg: a legfontosabb, hogy a legfelső törvényhozó testület a lehetőség szerint maximálisan demokratikus működjön.
Aminek főbb tényezői:
Az igazi népi választás. A nép, jelentős közvetlen részvétele a döntéshozásban. A nép ellenőrzése.
(Ugyanakkor azt is jegyezzük meg, a jelenlegi rendszer, törvényhozói, parlamenti része sem demokratikus, illetve csak részben demokratikus. Hiszen már ott is torzul a demokrácia, hogy ugyan a parlamentbe több párt jut be, de azokból csak egy-kettő vesz részt érdemileg a törvényalkotásba. És akkor még a „képviseleti demokráciáról”, a frakciófegyelemről, és egyéb demokráciatorzításokról nem is beszéltem. Egyébként viszonylag egyszerű törvényekkel ezeket is lehetne, legalábbis részben orvosolni. Itt lehetne pl. azon egyszerű törvénykezési szabály, hogy a törvények 20%-nak alapja csakis az ellenzéki javaslat lehet)
Gyakorlatilag minden attól függ, hogy a legfelső törvényhozó vezetés mennyire demokratikus. A többi intézmény, az operatív vezetés optimális függetlensége is ettől függ. Nem mindegy hogy felülről diktatúrát, vagy fél diktatúrát, vagy fél demokráciát, vagy demokráciát öntenének az intézményekbe. De még ha demokráciát is akarna a felső vezetés az intézményekbe önteni, még azt sem lehetne erőszakosan tenni. Még ekkor is szükség van némi függetlenségre. Persze ennél sokkal nagyobb függetlenség szükséges, ha diktatúrát akar betáplálni.
Most itt induljunk ki egy olyan jövőből melyben a legfelső törvényhozó testület demokratikusan működik.
Ebben a helyzetben mi legyen az operatív (szakmai) vezetéssel?
Az nyilvánvaló, hogyha egyes emberek (pártok) a törvényhozói hatalomban is dominálnak, ráadásul a végrehajtó hatalom is kezükben van, akkor azok diktátori helyzetben vannak. Pláne, még ha a „független intézmények” is kedvük szerint ugrálnak.
A szakmai beleszólás fontos, azonban ezt, szakmai szavazásokkal is meg lehet oldani, nem szükséges feltétlen az operatív (szakmai) vezetés hatalmának erősítése.
A fő kérdés mégis ez: hogy lehet megakadályozni, hogy az operatív vezetés elkanászodjon?
Illetve: hogy lehet megakadályozni, hogy a legfelső törvényhozó vezetés az operatív vezetést megkaparintva, kihasználva, elkanászodjon?
Sajnos itt ellentmondásba ütközünk. Mert az első kérdésre a válasz: csökkenteni kell az operatív vezetés függetlenségét. A második kérdésre a válasz: növelni kell az operatív vezetés függetlenségét, ill. elválasztását.
A nagyobb veszély azonban, (jelenleg főleg), a második verzió.
Ezért egyelőre a javasolt irány: az operatív vezetés (kormány, stb.) és azok intézményeinek a lehetőség szerinti legnagyobb függetlensége, szétválasztása, a legfelső törvényhozó vezetéstől.
Ami persze nem teljes függetlenség, csak viszonylag nagy függetlenség.
Ugyanakkor, ekkor is előjöhet egy csapdahelyzet. Ha e legfelső vezetés egy viszonylag független operatív vezetést kaparint meg, akkor azzal még inkább vissza tud élni.
Valójában azt kell elsősorban megakadályozni, hogy a legfelső vezetés meg tudja kaparintani az operatív vezetést, tehát mégis a függetlenség (egyfajta függetlenség) a legfontosabb.
A függetlenség eszközei:
A legfelső (törvényhozó) vezetés ne nevezhesse ki a vezetőket.
A kettős tagság (tagja a legfelső testületnek is, tagja a független, ill. operatív intézménynek is) kizárt legyen.
A legfelső vezetés kézi irányítása lehetetlen legyen.
A legfelső vezetés kétharmaddal (nehezen) változtathatja meg a független, ill. operatív intézmények (testületek) egyébként kötelezően részletes szabályzatát.
Az operatív (végrehajtó) hatalom legyen viszonylag független, de mégsem legyen túl erős (főleg ha a törvényhozó hatalom demokratikus).
Tudom ez egy újabb ellentmondás. Viszont úgy is lehet érteni, hogy legyen kisebb a hatásköre, viszont e hatáskörébe már nem pofázhasson bele senki. Ez konkrétabban azt jelenti, hogy a hatáskörét, főleg a jogalkotási hatáskörét csökkenteni kell az operatív (végrehajtó) hatalomnak. Például, ha törvényeket egyszerűen így osztjuk fel: Fontos, általános nagyszabású. Közepes. Kevésbé fontos, kisebb csoportokat érintő. Akkor a közepes törvények meghozása a legfelső törvényhozó hatalom hatáskörébe legyen, ne az operatív vezetés hatáskörébe.
Miért nem jó ha, az operatív hatalomnak nagy a hatásköre? Egyszerűen arról van szó, hogy igen nehéz megteremteni az operatív vezetés demokratikus jogalkotását. Nehéz ebbe belevonni a népet, kilapítani a népi ellenőrzést, stb.. Viszont ha ez nem jön létre, márpedig előreláthatóan csak részben jön létre, akkor a hozott jog nem lesz túl jó.
Én is nagyon fontosnak tartom a hatékony szakmai operatív irányítást, a mindennapos kormányzást. Talán az eddigiekből az derült ki, hogy nem tartom fontosnak. De annak tartom. Csakhogy látni kell azt a helyzetet, amikor már az igazi hatékony kormányzás csak látszólag áll fenn, vagy csak a zsarnokságot, nem a népet szolgálja. Diktatúra-féle rendszerekben gyakran jön létre ilyen „látszat-hatékony-kormányzás”, aminél már egy esetlenebb kormányzás is kevesebb kárt tesz.
A demokratikus döntések néhány más „technikai” problémája.
A fejlett demokráciához, a társadalmi problémákat is csoportosítani kell.
A probléma egyébként először egy kérdés, utána jön a válasz, a megoldás.
Többféle csoport van.
Többek között: van adott időben egy megoldású, illetve, több megoldású.
Például a parlamentbe több párt is bekerülhet, ez azt jelenti, hogy ez több megoldású.
Itt a több megoldásnál, tulajdonképpen a szám, a küszöb, az arány, ill. rangsor a kérdés.
Viszont a jelenlegi felfogás szerint csak egy párt (egyedül vagy koalícióval) alakíthat kormányt. Így a kormányzás egy-megoldású. Lényegében így gyakorlatilag az egész jelen parlamentáris rendszer, egy megoldású lesz. Ugyanis a választó nem teheti meg, hogy: leginkább ezt a politikai erőt akarom, ezt a másikat csak feltételekkel részben támogatom, ezt a harmadikat, viszont kifejezetten ellenzem. Ezen fajta választás hozna igazságos eredményt, de ettől nagyon messze vagyunk.
Többek között az egyik akadály a már említett probléma, a parlamenttel összevont, erős kormány. A jelenlegi parlamentáris és kormányrendszer (politikai rendszer) egy-egy pártnak, néhány embernek adja a hatalomdöntő részét (kb. 80%-át).
Természetesen ennek nem kellene így lenni.
Ha a kormány jobban el lenne választva a törvényhozó hatalomtól, akkor már jelentősen csökkenne ez a hatalmi túlsúly.
De nézzük a választás (szavazás) oldaláról, mert ott is lenne mit tenni.
(Tulajdonképpen a választás egyfajta szavazás, vagyis megint általánosabb problémáról van szó)
A jelen választási és egyben a politikai rendszer legnagyobb demokrácia szempontú hibája, hogy pártrendszer van. Az egyéni képviselők rendszere szerintem demokratikusabb lenne.
Persze a közvetlen demokrácia hiánya ennél is nagyobb hiba, de erre itt nem térek ki.
De azért nézzünk egyéb fontos problémákat.
A zavarosság elkerülése miatt egy vázlatos felsorolás.
Az eddig említett demokráciát akadályozó tényezők:
A közvetlen demokrácia gyenge megjelenése.
A pártrendszer.
Az ellenzéki pártok hatalmi kisemmizése.
A frakciófegyelem.
A végrehajtó hatalom erős függése, összeolvadása a törvényhozói hatalom domináns részével.
A független intézmények (ÁSZ? MNB, stb.) erős függése a törvény a törvényhozó hatalom domináns részétől. Pontosabban, ezen erős függés, könnyen létrejövő lehetősége.
Stb., stb.. Mert ezeken kívül is sok minden van még, többek között a választási (szavazási) rendszer gyengeségéből eredően.
Az alábbiakban, általánosságban, inkább csak elméletileg beszélek a választási (szavazási) problémákról.
Az elutasítás mérése.
A példa, amely nem áll messze valóságtól, a következő: van egy megoldásnak (egy pártnak) 30%-os támogatottsága. Egy másiknak szintén 30%-os. Míg a harmadiknak 40%-os. Mivel egy megoldású a kérdés, azt mondják sokan: győzzön a relatív többség, vagyis a 40%. (Most itt a zavaros, általában működésképtelen koalíciókkal nem foglakozom.)
Igen ám csakhogy, az is lehet, hogy ezt a 40%-os népszerűségi megoldást, a többiek, a 60% nem egyszerűen elutasítják, hanem utálják. Ebben az esetben a népakarat rendkívül sérül, hiszen a többség kifejezetten utálja, ellenzi a „megoldást”. Lehet, hogy az egyik 30%-os megoldás közelebb áll a nép akaratához, mert az ellenző 70%, azt nem utálja, csak „inkább nem” alapon elutasítja.
Nézzünk egy egyszerű konkrét példát: mondjuk, 100 embernek arról kell szavazni, hogy mi legyen a vacsora. 40 ember szereti a finomfőzeléket, 60 viszont utálja. Mégis finomfőzelék lesz. A második helyezet a túrós csusza nem lesz, holott, azt 30 ember kimondottan szereti, a másik 60 pedig kedvelgeti, de nem a kedvence. Ez tehát közelebb áll a népakarthoz. Sőt a másik 30%, a töltött káposzta is közelebb áll a népakarathoz, mint a finomfőzelék. A lényeg, hogy az elutasítás, az utálat foka, nem mindegy.
Technikailag hogy lehet ezt megoldani? Több megoldás is van.
Az egyik: addig kell szavazni, amíg valamelyik nem kapja meg az 51%-ot. A harmadik szavazás után valószínűleg az összességében legkedveltebb kapná meg az abszolút, (nem relatív) többséget.
A másik megoldás hogy nem egy, de kettő, vagy akár három szavazat is lenne.
Pl. ez állna a szavazólapon: elsődlegesen akarom. Mellette pedig ez állna: másodlagosan akarom.
Vagy, ez állna: igen akarom. Mellette, pedig ez: kifejezetten elutasítom.
Szóval ilyesmi megoldások szerintem kézenfekvőek.
Ekkor már egy szavazással is kiderülne mi a népakarat.
A több megoldású, ill. az összetett problémák demokratikus megoldása.
Nyilvánvalóan a szavazás lényege éppen az, hogy egy adott probléma konkrétan meg legyen oldva. Tehát aki csak olyan locsi-fecsizésnek, a szólásszabadság kiélésének tartja, az nagyot téved. Soha nem szabad elfelejteni: a szavazás következtében többnyire valamilyen cselekvésnek, megoldásnak kell létrejönni, egyébként nincs értelme. Véleményeket szavazás nélkül is el lehet mondani.
Nézzünk egy összetett problémát: mit kellene tenni az egészségügy érdekében? Legyen ez a példa. Ez tehát az alapkérdés. Már az alapkérdés feltevése is a cselekvésre, a konkrét megoldásra irányul. (Nem azt kérdezi: mi a véleménye, az egészségügyről?) Azonban az alapkérdésre (mit kellene tenni az egészségügy érdekében?), sok válasz adható. Ilyenkor jön elő a következő feladat: a szavazás egyben, egy fontossági rangsorolás. Pontosabban a szavazás célja, hogy kiválassza a legfontosabb teendőket. Mondjuk a legfontosabb három teendőt. Adott esetben csak legfontosabb egy aktuális teendőt, az első lépcsőt.
Persze itt, mint összefoglaló elmélkedésben, csak az általános, a jellemző, az irányadó elvekről, megoldásokról beszélek. Valójában sokféle igazságos népakaratot kifejező szavazás képzelhető el. Szinte ahány probléma, annyiféle szavazási mód (forma, mechanizmus) lehet. Akár a kérdésfeltevés tekintetében is. Ugyanis a lehetséges megoldások száma is több lehet, főleg ha hosszabb távra szóló tervről van szó. Másfelől, a kielégíthető csoportok (kisebbségek) száma is több lehet. Elképzelhető, hogy a többség, a relatív többség mellett, legnagyobb létszámú kisebbségek (3, 4, 5, stb. csoport) igénye is úgy teljesül, hogy sem más érdek, sem az igazságosság nem sérül. Elképzelhető, hogy egy fő kérdést 1, 2, 3. 4, 5, vagy akár 20 al-kérdés követ.
(Én magam is összeállítottam egy a jövőben alkalmazható költségvetési szavazólapot, melyben legalább 20 al-kérdés van. De mindez sajnos csak a jövő zenéje. Ehhez a jelenleginél demokrácia-értőbb elméletek, szabályok, intézmények, valamint emberek szükségesek.)
(Itt is meg kell jegyezni a jelenlegi helyzet gyengeségét. Pl. Magyarországon nem elég hogy nagyon kevés népszavazás jött létre, de azokat is sikerült rosszul, többek között, rossz kérdéssel megcsinálni. Sok szavazáson ez jut eszünkbe: de ezt a kérdést nem lehet normálisan megválaszolni. Ez nem a demokrácia hibája, hanem egyszerűen rossz kérdésről van szó.)
Az biztos, hogy az irányadó elvnek, ennek kell lenni: minél több ember, csoport érdeke, igénye teljesüljön, minél árnyaltabb megoldás jöjjön létre, feltéve, ha az a másik oldalon nem okoz kárt, nem sért, jogot, érdeket.
Ugyanakkor, néha elkerülhetetlen bizonyos kisebbségek sérülése, kára, ilyenkor kompenzáció szükséges, de erről a „könyvben” beszélek részletesen.
A kérdésfeltevés mellett az összesítés is fontos. (Visszatérek a „mit kellene tenni az egészségügy érdekében?”, példázatra.)
Több útja-módja lehet annak, hogy az ezerféle véleményből, az ötven féle javaslatból a végén kiválasztódjon a néhány legfontosabb teendő. A moderátor, a szavazás-irányító, sokféle aktivitással vehet részt. Erősebben, vagy gyengébben szelektálhat. Szerintem a moderátor ne nagyon szóljon bele a népakaratba, inkább csak összegezze a válaszokat. Lehet, hogy így egy kicsit bonyolultabb lesz a szavazás, de közelebb fog állni a szavazók összesített véleményéhez.
Nem szabad elfeledkezni a demokratikus szavazás egyik fontos előnyéről, egyben céljáról. Arról, hogy az ezerféle véleményt, 1, 2, 3, ritkábban 4, 5, még ritkábban ennél is több, aktuális megoldásban összesítse. Ugyanis szinte mindenki, én is, meg van győződve, hogy az ő véleménye, ha nem is tökéletes, de kiváló. Csakhogy szinte minden vélemény többé-kevésbé eltér egymástól. Nyilvánvalóan nem lehet ezer, ráadásul többnyire egymásnak ellentmondó kiváló vélemény. A kaotikus helyzetet mindenképpen a vélemények helyes összesítésével lehet elkerülni. Ugyanakkor ez a gyakorlati (egyben demokratikus, jó) megoldhatóságot is jelenti. Más kérdés az emberi elégedettség. A kaotikus helyzet mindenképpen a legerősebb elégedetlenséget váltja ki. Ugyanakkor a demokrácia sem vált ki teljes elégedettséget. Egyáltalán van olyan dolog, ami teljes elégedettséget képes kiváltani?
Milyen kérdések tartoznak a népre, milyenek a szakemberekre?
Ezzel is már foglalkoztam, úgyhogy röviden.
Az előzőkben már kettéosztottam a szakaembereket. Szakemberek, tudósok, akik nem politikai, vezetők, törvényhozók, nem operatív vezetők, de szakkérdésekben (minden kérdés részben szakkérdés) elfogulatlanul szavazhatnak. Illetve a törvényhozó emberek, valamint operatív vezetők, akik a jövőben széles tudású, bölcs emberek, kvázi társadalomtudományos szakemberek lennének. Fejlett rendszerben, mindkét szakember réteg aktív részvétele szükséges.
A legtöbb kérdés mindkét rétegre (nép és szakemberek) tartozik, csak különböző arányokban. Kevés kérdésben mondható: ebben csak a szakemberek dönthetnek. De ez is: ebben csak a nép dönthet.
Ugyanakkor nyilvánvalóan vannak kisebb, sürgősen eldöntendő operatív, mindennapi (szakemberi) tennivalók (kérdések), melyekben nem lehet népszavazást, tagsági szavazást tartani. Erről már beszéltem: úgy kell szűkíteni az operatív teendőket, hatáskört, hogy a központi irányítás befolyásolása csökkenjen. Csökkenteni kell, ami egyben a népszavazások, tagsági szavazások sokasodását is jelenti, azonban ezek a modern számítógépes, okos telefon, stb. eszközökkel technikailag megoldhatók.
Visszatérve, kevés olyan kérdés van amelyben, a nép, az objektív tájékoztatást, hosszú, nyugis vitát követően sem tudna, használható (legalább 30%-ban figyelembevett) véleményt mondani.
A döntések arányát technikailag nem nehéz megoldani. Pl. adott népszavazásban, 70%-ban a nép, 30%-ban a szakemberek szavazása számítson. (Sok megoldás lehet.)
A nehézség inkább abban van, hogy az arányokat ki állapítsa meg, és minek alapján.
A szavazás szabályait, törvényeit szintén demokratikusan kell eldönteni, szerintem a demokrácia kérdéskörben a nép akarata legalább 70%-ban számítson.
Más szempontból az arányokat egyfelől, a kérdés általános, sok embert érintő mivolta (ez növeli a népi döntés arányát), határozza meg.
Másfelől, a kérdésben szereplő speciális ismeretek szakismeretek mennyisége határozza meg. Minél több, annál nagyobb a szakemberi döntés aránya.
A távolmaradás problémájának megoldása.
A probléma lényege, hogy nagyon nem mindegy, miért nem szavaz valaki, illetve, miért ad le érvénytelen szavazatot. Erre is volt példa nemrégiben, mikor egy bugyuta, kérdésre lehetett szavazni.
Soroljuk fel a távolmaradás okait.
Nem érdeklődik általában a politika iránt. Általában nem szavaz (választ), ráadásul most egyéb elfoglaltsága is van.
Ebben a kérdésben nem elég tájékozott.
Ezt a kérdést, rossznak, érdektelennek, becsapósnak, értelmezhetetlennek, megválaszolhatatlannak tartja.
A nem szavazás oka a kormány illetve az adott politizálás ellen való bojkott.
Azért nem szavaz, mert tudja, hogy a többiek nélküle is megszavazzák.
Az első és az ötödik csoportba tartozók nem mennek el szavazni. Viszont a másik három csoportba tartozók közül sokan elmennének és tudatnák a „nem szavazás” okait. Ugyanis mind a három (2, 3, 4, csoport) tulajdonképpen egyfajta tiltakozó csoport.
Tehát a szavazólapokon ott kellene lenni a felsorolt mondatoknak, mögöttük jelölő négyzettel, hogy adott esetben, szavazás helyett e válaszokat jelöljék meg.
Amennyiben az érvénytelen, ill. alacsony részvételű szavazás „nem szavazás” 2, 3, 4, okokra vezethető vissza, vagy semmisnek kell tekinteni a szavazást, vagy új kérdéssel meg kell ismételni.
A kétharmad problémája.
A kétharmados szavazás teljesen érthető, hiszen egyes kérdések lehetnek, olyan fontosak csak a kétharmad dönthet. A csapdahelyzet itt az, hogy amennyiben a hatalom megszerzi (általában többé-kevésbé tisztességtelenül) a kétharmadot, akkor mindenben dönthet. Ellenben ha nem szerzi meg, akkor nem dönthet, akkor, sem ha szükséges lenne. Hiába akar valamit a többség, sőt a 65%, nem jöhet létre, és itt egy kicsit sérül, a többség dönt elv.
Ugyanakkor, ha 66%, ill. minél nagyobb arány szavaz az adott kérdésre, akkor az azt jelenti, hogy biztosan azt akarják a szavazók. Pl. 51%-nál előfordulhat, hogy csak a pillanatnyi „véletlenszerű, vagy mesterségesen torzított” állapot derült ki. Ez 66, még inkább 75%-nál kevésbé jöhet létre.
Viszont, ha logikusan kijelölünk pl. egy háromnegyedes kategóriát, akkor még inkább előállhat a döntésképtelenség.
A jövőben e százalékok, arányok a népakarat arányát is magukba foglalják, ezzel javul, de teljesen nem oldódik meg a probléma.
Persze bizonyos esetekben feloldható a döntésképtelenség, de ezzel is a csalási lehetőség nyílik ki. Ahogy a problémák, ill. törvények besorolása sem teljesen objektív, csalásmentes.
Itt jegyzem meg, a csalást szélesebb értelemben kell nézni: minden csalás, ami megakadályozza, hogy a nép, tagság igazi akarata jöjjön létre.
Az előrelépés, ill. a kisebb kockázat mégis abban van, ha több százalék-kategória (51, 66, 75, stb.) kategória van kijelölve, népakarattal megerősítve, szigorúan ellenőrizve.
Itt pl. ki kellene térni az alkotmányra, amire szintén nincs lehetőség, más írásokban foglalkozom a problémával.
A szükségszerű klikkesedés, és a kompromisszum-kötések problémája.
Sajnos a demokrácia nem oldja meg azt a problémát, hogy nem pont az „én véleményem érvényesül”. Általában, csak kevesek elégedettek a közös döntéssel, mert csak részben, csak nagyjából, vagy egyáltalán nem egyezik a véleményükkel. Sőt gyakran csak arra van lehetőségünk, hogy a kevésbé rossz mellé álljunk. Persze csak akkor, ha az a kevésbé rossz, nem nagyon rossz.
Mérlegelni, centizni kell, ez biztos.
Itt egy kicsit visszatérek a finomfőzelék, túrós csusza problémához. (Bár csak ilyen veszélytelen problémák lennének. ) Mert arról van szó elméletileg, bár én nem nagyon szeretem a túrós csuszát, de csak azért, hogy a finomfőzelék ne győzzön, mégis rá szavazok. Vagyis ideiglenesen beállok a túrós csusza táborba. Szerintem ez, ha nem gerinchajlító, akkor még elfogadható. Kérdés azonban, hogy túl az egyéni kompromisszumokon van e valami intézményi, mechanizmusbeli, törvényi megoldás?
A példa nem egészen jó, mert a kajákat lehet váltogatni, de a vezetéseket nem. De ez sem igaz. A finomfőzelék a 2018-as Fidesz legyen a példában, akit sokan kedvelnek, de még többen utálnak. A túrós csusza legyen pl. az MSZP, kevesebben kedvelik, de kevesebben utálják. A töltött káposzta legyen a Jobbik, akit szintén kevesebben kedvelnek, de kevesebben utálnak. Mi lenne, ha a jövő törvénye azt mondaná ki, hogy ilyen esetben 2 évig az MSZP kormányozhat, 2 évig a Jobbik? Illetve a törvény kimondaná, hogy olyan politikai erő, akit az emberek nagyobb része ellenez, nem lehet hatalmon.
Azok szavazzanak, akikre tartozik, akiket érint – problémája.
Ez egy jó alapelv. De azért néha ezt sem könnyű eldönteni. Például az nem árt, ha konkrétan nem érintett, de a témához értő szakemberek, tudósok részt vesznek a szavazáson.
Ugyanakkor lehetnek csak részben érintett emberek. Pl. a más országban élő magyarok szavaznak, választanak magyar kérdésekről, ez minimum, kétséges.
Az egyik megoldás, hogy az ő szavazatuk nem ér teljes szavazatot.
Másik megoldás: bizonyos kérdéskörben szavazhatnak, más kérdéskörben, nem.
Mennyire legyen könnyű a szavazás - problémája.
Az biztos, hogy mindenképpen egyenlő nehéznek, (vagy könnyűnek), valamint csalásmentesnek kell lenni a szavazásnak.
Valójában az lenne a cél, hogy sokan szavazzanak és azok komolyan is vegyék a szavazást. Ezt leginkább oktatással, tájékoztatással a politizálás tiszteletének megteremtésével lehet elérni. Az nem jó, ha kevesen mennek el. De az sem jó, ha önálló vélemény nélkül „éppen ráérek, meg oda is visznek” alapon mennek el szavazni.
Nem ördögtől való gondolat, hogy valamiféle vizsga, vagy nehezítő próbatétel szelektálja meg a szavazni akarókat. Az ilyes fajta rendszert, azonban gyakorlatilag szinte lehetetlen igazságosan, csalásmentesen kialakítani, legalábbis napjainkban.
Másfelől akkor még az 51%- sem jön össze.
Ugyanakkor valamiféle ösztönző társadalmi elismerés (netán kétszeres szavazati jog) megilletné azokat, akik aktívan részt vesznek a közügyek intézésben úgy, hogy van saját véleményük és az nem teljesen ostoba, valamint önző.. „Majd a jövőben”
A jövő zenéje a „felezett, ill. a többszörös szavazati jog” kiosztása.
Egyelőre az emberiség, kiváltképp a magyar társadalom éretlen ehhez. Jönnének a visszaélések, csalások. Azonban elméletileg, érett társadalom és intézményrendszer mellett nem lenne rossz, ha lennének akik, fél, akik egy, akik kettő, akik három szavazati joggal rendelkeznének, melyeket több feltétel alapján osztanának ki.
Az előzőkben lehetséges példákat is említettem. Optimistán mondjuk azt: mindez nem álom, inkább irány-meghatározás.
Itt jegyzem meg, hogy a „kedvezően alakuló” jövőben sokféle szavazás, szavazásszerű véleménynyilvánítású mód lesz, de mindegyiknek lesz konkrét következménye (nem locsi-fecsi lesz), valamint mindegyik csalásmentes (a tényleges akarat kinyilvánítása történik) lesz.
Előszó utólag.
Barátaim családom segítségével írtam eme írásom és más írásaim. Elismerem, hogy a segítség ellenére, általában egyes szám első személyben beszélek, ami bizonyos fokú hálátlanság.
A fő művem, szerintem a Demokrácia Kézikönyve XXI. sz. Abban sokkal több dolgot mondok el a demokráciáról, mint ezekben a kiegészítő írásokban. Ellenben kiegészítésekre is szükség van. Szóval, ha az összes írást nézzük, akkor elég kevés fehér folt marad.
Írásaimat sok minden miatt lehet kritizálni.
Jogosan kritizálhatnak azért mert írásaim nem eléggé tudományosak. Nincs idézet, forráskijelölés, kevés az idegen kifejezés. (Megjegyzem, barátaim családtagjaim gondolatait tolmácsolom.) Sőt helyenként akár banálisan együgyűnek érezhetik a tartalmat. Elismerem, de azért mindez szándékos is, bár lehet, hogy nem jön be.
Ugyanakkor azért is lehet kritizálni, mert túl bonyolult, nem eléggé közérthető, unalmas, érdektelen. Senkit sem érdekel. (Én pedig hasonló kritikákat érzek, teszek a jelen társadalomtudományos írásokkal szemben. A gyakorlati politizálás pedig hihetetlenül alacsony színvonalú, gyakorlatilag mindent behúz a mocsárba.)
Írásaimat így is feloszthatom:
Mi az általában vett vezetés jellemzői, hibái? Mi lehet megoldás, ha egyáltalán van?
Mi az emberek, a nép jellemzői, hibái? Mi lehet a megoldás? Hozzátéve a népet nem lehet lecserélni, szembe a vezetéssel, viszont lehet tanítani.
Mi a rendszer (intézményrendszer, stb.) jellemzője, hibái? Mi lehet a megoldás.
Most ebben az írásomban hosszú idő óta visszatértem erre a harmadik témára. Most a sok csalódás után megint ezt tartom fontosnak, ebben reménykedem. Mármint abba, hogy valahogy a rendszer, intézményrendszer fejlődik, és ez jobbá teszi az embereket, az életet.
Az emberek, vagy a vezetés fejlődését, nézve a magyar viszonyokat, megint reménytelennek látom.
Egyébként is kérdéses, hogy a társadalom, a rendszer, a demokrácia fejlődése (egyébként akadozó, vissza-visszacsúszó lassú fejlődése), egyáltalán az emberek javulásából ered. (Szemben a technikai fejlődéssel, mert az, az emberek technikai okosodásából ered. De tudni kell a technikai, a reálintelligencia nem azonos az érzelmi (egyben a társadalmi) intelligenciával.
(Sokszor sok helyen elmondtam: jelen korunkat általában, egyes országokat, régiókat, Magyarországot is idesorolva, még inkább, hanyatló, krízisbe tartó kornak gondolom.)
Visszatérve, eddig leginkább úgy történt a társadalmi fejlődés, rendszerfejlődés, hogy egy-egy nagyobb válság, katarzis után, szinte véletlenszerűen jött egy viszonylag jobb vezetés, mely a nép segítségével olyan rendszerreformokat vezetett be, melyeket már nem lehetett teljesen visszacsinálni. Sőt annyira beépülnek a társadalomba, hogy valamennyire az oktatásba, nevelésbe is beépülnek, ezzel jön létre végső soron a rendszerváltozás.
Tehát kellett hozzá egy nagyobb válsággödör, visszalépés, leromlás, katarzis. Azután kellett hozzá egy „részben véletlen”: a viszonylag jobb, demokratikusabb vezetés valódi (nemcsak blöffölő) megjelenése. Ugyanakkor a katarzisok erőssége is állandóan növekszik, valós veszély az emberiség pusztulása.
Ebben az írásban olyan intézményrendszeri reformok alapjait vetettem fel, legalábbis részben, melyeket egy viszonylag demokratikus vezetés képes lenne használni.
A lényeg tehát újra: a vezetéstől ne várjunk semmi jót – a népi, állampolgári passzivitás sok kárt okoz
A nép csak saját magában bízhat, ha bízhat.
Éppen napjaink történelme is mutatja, ha a nép kényszerítő ereje csökken, ha a társadalmi aktivitása csökken, akkor a hatalomra kerülő, valószínűleg rossz vezetés, néhány év alatt képes jelentősen lerombolni, egy viszonylag jobb társadalmat, rendszert, demokráciát.
A figyelmesebb szemlélő előtt nyilvánvalóvá válik, hogy a vezetés általában már a közlések szintjén is alkalmatlan. A közléseinek kb. 70%-a hamis, legalábbis pontatlan, ferdített, végső soron, hamis. Általában, formailag nagyon is jól kivitelezett szövegelésről van szó, mely elfedi a tartalmi hibákat, ferdítéseket. Egyfelől az állandó kimagyarázkodás ferdíti el a vezetés közléseit. Másfelől, sok okból (fölösleges hatalmi harcok, elvtelen szövetségek, populista szélkakas-forgás, stb.) képtelen összerakni egy érthető világos, értelmes, konkrét, több pontból álló tervet.
Nézzük meg például a menekültválságot. A vezetés még olyan tervet sem képes összerakni, amit néhány bölcs civil (vezetői pozíció nélküli ember) képes lenne pár nap alatt megalkotni. Természetesen, ha a gondolat, a tervezés, a közlés szintje hibás, akkor a cselekvési szint (intézkedés, törvényhozás) sem lehet jó.
Szóval, nem egyik, vagy másik vezető hibájáról van szó, hanem a vezetés általános, szükségszerű alkalmatlanságáról. A „rossz” vezető nem kivételes, hanem szükségszerűen gyakori, általános, a „jó” vezető, a kivételes. Ezért a vezetés hatalmát szűkíteni szükséges, ami azt is jelenti, hogy a megmaradt, gazdátlan hatalmat, a népnek kell átvállalnia. Ehhez pedig minimálisan a közügyek iránti érdeklődés szükséges.
A társadalmi aktivitás pontosabb részletesebb meghatározására később kerül sor. Az alábbiakban, egyszerűen: a közügyek iránt érdeklődésről beszélek.
Még egyszerűebben: kispofám, a saját és a gyerekeid érdekében vedd már fáradságot és nézzél híradót, tudjad, már mi van körülötted, és gondolkozz el, de alaposan, hogy kinek van igaza. Továbbá, ne kussolj állandóan, ha szükséges nyisd ki a szád, és mondd el a véleményed, szóban, vagy írásban, vagy szavazással. Mindez az elemi kötelességed, legalább annyira, mint az, hogy dolgozol és gondoskodsz a gyerekedről.
Persze a véleményed csakis demokratikus módón, értelmes ember módjára próbálhatod érvényesíteni.
A társadalmi problémák elintézése nélkül, e problémák a fejünkre zúdulnak, s szépen lépegetünk a szakadék felé. Az elintézés, viszont társadalmi aktivitás nélkül nem jöhet létre. Ezért hibás minden olyan indok, ürügy, mely a személyes társadalmi aktivitás szükségességét megkérdőjelezi.
Egy kis felsorolás a hamis, passzivitást igazoló indokokból.
Nyilvánvalóan a kiinduló alapvetés: én. ill. családom jólétét, boldogságát jelentős részben a társadalom, a rendszer határozza meg. Ha hiányzik ez az alapvetés, akkor egyszerűen hiányzik az értelmi motiváció, akkor természetes a passzivitás. Viszont ha elfogadott is, eme alapvetés, még akkor is több passzivitást igazoló ürügyet találhat az egyén.
Úgysem tudok semmit tenni. Nem értek hozzá. Én csak egy vagyok a millióból, milliárdból, egy porszem, egy sejt – nem számít a véleményem. Nem érdekel, unalmasnak tartom. Nincs rá időm, fárasztó. Megalázó fárasztó, hogy senki sem hallgat meg. Belefásultam. Majd a vezetők megoldják, azért fizetjük őket. A politika olyan szennyes dolog, fúj.
Mindezen hozzáállások gátolják a társadalmi aktivitást, ill. az önálló átgondolt vélemény kialakítását.
Vagy éppen, sokan, az átgondolás nélküli felületes elgondolásaikat, tartják, biztosan helyes véleménynek. A felületes, hamis nagyképű politizálás nem nevezhető önálló átgondolt véleménynek, és nem nevezhető hasznos társadalmi aktivitásnak.
Elfogadhatatlan hozzáállás: „én szinte átgondolás nélkül is, értek mindenhez”. Viszont ez is hibás nézet: én nem értek ezekhez az ügyekhez, ez túl nehéz nekem. Ha mindkettő hibás, akkor logikailag is kikövetkeztethető a helyes hozzáállás: többszörös informálódás, átgondolás után képes vagyok megérteni, képes vagyok jó döntést hozni, mindez nemcsak szórakozás, de kötelesség.
Visszatérve, „nem értek, hozzá”, szintén hamis, mivel, önálló átgondolás után minden normális ember képes kialakítani normális véleményt, amely a közös véleményhez hozzátehet valamit. Máshol is említem: az nem baj, ha egy kicsit saját nézőpontú (ne legyen teljesen önös érdekű), ill. ügyfél nézőpontú a vélemény, sőt ez a közös vélemény (a közvetlen-demokrácia) előnye.
Gyakran a passzivitás, félreértelmezett jóindulatú szerénységből ered: másokra bízom, megyek a többség után, megyek az okos vezetők után. Azt kell látni, hogy akár tetszik akár nem, mindenki fontos része, sejtje, a közösségnek - és akkor is véleményt nyilvánít, ha nem nyilvánít véleményt – akkor lényegében, gyakorlatilag, a relatív többséget (nem a többséget) támogatja. A relatív többség véleménye, gyakran torzult. A vezetés, az őt támogató relatív többséggel együtt mindenképpen ezt fogja állítani: - Azért maradt passzív, mert egyetértett - majd a hamis indokra hivatkozva, érvényesíti az akaratát. A relatív többség a vezetéssel együtt, terrorizálhatja, elnyomhatja, gyakran el is nyomja a tényleges többséget.
Ennek kivédése, elsősorban: a tényleges többség aktívan ellenkezik. Másodsorban: a jelenlegitől eltérő, szavazási, választási mechanizmus.
A fenti okból, a bojkott célú passzivitás is, általában káros. A bojkott ama ritka esetekben lehet eredményes, ha a nagy többség szervezett módón teszi.
Oldja meg a vezetés azért fizetjük őket, a legkevésbé logikus kibúvó, ugyanis ezer példa mutatja: a vezetés nem képes, nem is akarja megoldani. Esetleg reménykedhetünk, majd megjavul, de sajnos a reménykedésnek sincs alapja.
Csak egy vagyok a millióból, tehát nem számít a véleményem, amúgy sem hallgat meg senki. Ez a hamis gondolat bennem is felötlik olykor - a sértett büszkeségem, vagy éppen a kényelmes semmittevésem ezzel indoklom. Természetesen, hamis indok, mert éppen arról van szó, hogy végső soron, millió, milliárd „sejtből” áll össze nagy szerveződés, mely nagy szerveződés visszahat az egyéni sejtek életére. Tudat alatt, önző módón, ezt gondolom: majd a többiek megoldják, tehát másokra tolom a felelősséget. A valós lényeg, hogy minden sejtnek van szerepe, minden sejt véleménye, tevékenysége (a passzivitás is egyfajta tevékenység) összetevője a nagy egésznek.
Mi van, ha ezt - úgysem számít a véleményem – hozzáállást, sokan, vagy akár, a többség elfogadja? Nagyon egyszerűen, az van, hogy egy önző, törtető kisebbség, jól kihasználja a birkaságot.
A „birkabüszkeség” lényege, hogy a birka több okból, de leginkább a gazda és kutyáinak lenézése miatt, nem akarja tudni, szinte észre sem veszi, mit tesz a gazda, azt sem veszi észre, hogy neki bizony a gazda és kutyái parancsolnak.
A legsilányabb indok mégis ez: fúj, gusztustalan politika. Ugyanis, éppen az említett gusztustalanság indokolná, hogy saját kezébe vegye az ügyei intézését, hogy ne hagyja, másokra annak gusztustalan intézését. Szerintem sokan elfelejtik, hogy a politika, végső soron, a saját ügyeik, a saját életük intézéséről szól.
Tévedtem, még az előzőt is alulmúlja ez az indok: - a politikusok csalása, önzése, durva módszerei, népnek ártó hatalmi játszmái természetesek - semmit se lehet tenni, ez van.
Azért válik a fenti indok, vérlázító bárgyúsággá, agymosássá, mert nem így fogalmaz: - a politikusok csalása, önzése, durva módszerei, népnek ártó hatalmi játszmái, gyakoriak – de ebbe, nem szabad belenyugodni.
Lám egy kicsike, szinte észrevehetetlen ferdítés, kihagyás, s máris kész, az igazsággal ellentétes manipuláció.
Ha a rossz, természetes, akkor miért is élünk, tanulunk, dolgozunk, szeretünk? Miért is próbálunk jó közösségeket kialakítani?
A felsorolt indokok közül talán ez, ami érthető: nem érdekel, unalmasnak és fárasztónak tartom. Érthető, de nem jó. A többi ennél is rosszabb indok.
A passzivitás lényegi cáfolata tehát: a társadalmi aktivitás nem egy kedves hobbi, (ha nincs kedvem, nem csinálom), hanem az élethez feltétlen szükséges tevékenység.
A vezetéstől hiába várjuk, a társadalmi (közösségi) életünk lényegi javítását. De azt is hiába várjuk, hogy pl. oktatással, fokozza a társadalmi (közösségi) aktivitást, ezt biztosan nem teszi. Általában gyengíti, jobb esetben, nem gyengíti, de semmiképpen sem erősíti a társadalmi aktivitást.
Ez is a szükségszerű vezetési negatívumokból ered. Csak magunkra számíthatunk, arra, hogy a többség normális. Végső soron, a társadalom 10-20%-nyi teljesen normális becsületes, kiváló részére mindenképpen számíthatunk, rájuk büszkék lehetünk.
A legjobb, ha önálló, átgondolt a vélemény. Az akár előny is lehet, hogy nem a szakember, hanem a kisember az ügyfél szempontjából értékel. De átgondoltnak kell lenni. Ezután jöhet, a kérdés, hogy a hibás, (átgondolatlan, esetleg direkt hazudó) vélemény, vagy a semmilyen vélemény a károsabb. Sokan a semmilyent, mondanák kevésbé károsnak. Ez nem így van, ugyanis a semmilyen vélemény által érvényesül (jóváhagyást kap) a hibás vélemény, tehát egyformán károsak.