A 2330-as évek derekán az emberiség végre megoldotta az erkölcs problémáját.
A bejelentést a Városok Városának főterén tették közzé, ahol a holografikus kivetítőkön XIV. Trump, az Aranyelnök beszélt a történelmi jelentőségű eredményről. A beszéd közepén a parókája lecsúszott a homlokára. Az elnök egy pillanatra megmerevedett, majd visszaigazította.
A közvetítés alatt negyvenhárommillió polgár halántékchipje adott le figyelmeztető impulzust.
A Morális Mérce ugyanis a paróka leesését követő három tizedmásodpercben 8,7 milliárdnyi, enyhén kárörvendő neurális aktivitást észlelt.
A rendszer gyorsan beavatkozott.
A főtéren állók arca kisimult.
— Micsoda nemes pillanat! — mondta egy férfi a feleségének.
A bal válla a füléig rándult.
— Valóban, drágám. Az emberiség végre megérkezett önmagához.
A nő jobb szemhéja percenként harminckétszer remegett.
A Morális Mérce elégedetten nyugtázta a társadalmi harmóniát.
A program bevezetése óta eltelt hét évben a nyilvántartott erkölcsi vétségek száma nullára csökkent. Nem történt gyilkosság, lopás, csalás vagy nyilvános sértegetés. Az emberi indulatokat még a kialakulásuk pillanatában semlegesítették.
A statisztikák szerint a civilizáció elérte a tisztaság aranykorát.
A statisztikák nem mutatták a vállrándulásokat.
Kovács Ábel középszintű erkölcsi felügyelőként dolgozott a Morális Mérce központi hivatalában. Harminckét éves volt, házas, két gyermek apja, és az elmúlt tizenegy hónapban egyszer sem kapott figyelmeztető impulzust.
Ez országos rekordnak számított.
Egy hétfő reggelen azonban a felesége közölte vele, hogy a konyhai vízszűrő ismét elromlott.
Ábel a készülékre nézett.
Eszébe jutott, hogy három hete vásárolta, kétszer cserélt benne alkatrészt, és a gyártó ügyfélszolgálata mindkét alkalommal biztosította arról, hogy a hiba az ő helytelen használatából ered.
A gondolat megformálódott.
Ezek a rohadt…
A chip kisütötte a halántékát.
Ábel megrándult.
— Semmi baj, szívem — mondta gyengéden. — A gyártó bizonyára a legjobb tudása szerint járt el.
— Milyen szerencsések vagyunk, hogy ilyen megértő férjem van — felelte az asszony.
A jobb kezével közben úgy szorította a konyhapultot, hogy az ujjai elfehéredtek.
A gyerekek mosolyogva reggeliztek. A kisebbik néha összerándult, amikor a zabkása csomósnak bizonyult.
Ábel aznap három alkalommal kapott idegi figyelmeztetést, de mindhárom esetben sikerült megőriznie a családi békét.
Este kitüntetést kapott.
A Morális Mérce sikerén felbuzdulva a kormány új törvényjavaslatot terjesztett elő.
A tervezet címe: A boldogság közegészségügyi biztosításáról szóló törvény.
A parlamenti vitát XIV. Trump személyesen vezette.
— Hölgyeim és uraim — kezdte, miközben a parókáját két technikus rögzítette a fejbőréhez. — Az erkölcsös ember boldog ember. A boldog ember pedig nem panaszkodik. Ebből következik, hogy a panaszkodó ember nem eléggé boldog, tehát még nem eléggé erkölcsös.
A képviselők felállva tapsoltak.
A tapsolók közül tizenkétezren kaptak enyhe elektrosokkot, mert a lelkesedésük mögött a rendszer pillanatnyi kétséget érzékelt.
Az új Boldogság Mérce minden polgár szívközeli vérkeringésébe nanokapszulát telepített volna. A kapszula a biometrikus adatok alapján felismerte a szomorúságot, a csalódást, a gyászt és az indokolatlanul hosszú ideig fennálló rosszkedvet.
A beavatkozás automatikusan történt volna.
A kapszulák háromféle szérumot tartalmaztak:
Széles mosoly: enyhe, társadalmilag elfogadott elégedettség.
Jót nevet: közepes intenzitású boldogság.
Szarrá röhögjük magunkat: rendkívüli öröm, elsősorban állami ünnepségekre és választási győzelmekre.
A kormány közleménye szerint a rendszer a boldogtalanságot nem büntette volna. Mindössze megszüntette volna annak lehetőségét.
Ábelnek kellett elkészítenie a törvényjavaslat erkölcsi megfelelőségi jelentését.
Három napig dolgozott rajta.
A negyedik napon rájött, hogy nem tudja megírni.
Nem azért, mert ellenezte a törvényt. Az ellenkezéshez előbb meg kellett volna fogalmaznia, hogy valami nincs rendben, ám a gondolat már a kialakulása előtt elakadt benne.
Egyszerűen nem értette, miért érzi magát rosszul.
A rendszer ezt enyhe, átmeneti diszkomfortként rögzítette.
Ábel a munkanap végén bement a patikába.
A disszonanciát csökkentő kapszula ára egyévi fizetésének kétszerese volt. A gyógyszerész elnézést kért, majd udvariasan közölte, hogy az ár a piaci viszonyokat tükrözi.
Ábel mosolyogva távozott.
Az utcán kétszer elesett, mert a lába a görcsöktől nem engedelmeskedett.
A törvény elfogadása előtti napon a kormány nyilvános demonstrációt tartott a Városháza előtt.
A színpadon egy idős professzor állt, aki harminc évig kutatta az emberi érzelmeket. Mellette a Boldogság Mérce fejlesztési igazgatója mutatta be a rendszer prototípusát.
— A boldogság többé nem lesz kiváltság — mondta. — Minden polgár számára biztosítjuk.
A tömeg lelkesen tapsolt.
Az első sorban egy asszony zokogott. A chipje minden alkalommal közbeavatkozott, amikor a szomorúsága elérte a küszöbértéket. Az arca újra és újra mosolyra húzódott, miközben a könnyei végigfolytak rajta.
A mellette álló férfi megsimogatta a vállát.
— Ne aggódjon, asszonyom. Hamarosan mindannyian boldogok leszünk.
A saját állkapcsa közben olyan erősen összeszorult, hogy megrepedt az egyik foga.
Ábel a tömeg szélén állt, és figyelte őket.
A színpad fölött megjelent a jövő évi állami jelmondat:
A BOLDOGSÁG NEM JOG. KÖTELESSÉG.
A mondat olvasása közben Ábelben valami megmozdult.
Nem düh volt. Nem félelem. Még csak nem is kétség.
Egy emlék.
Az apja hangja, aki még a chipek előtti időkben élt, és egy alkalommal, amikor Ábel kisgyerekként összetörte a kedvenc bögréjét, csak annyit mondott:
— Hát, fiam, ez most szar ügy.
Aztán együtt nevettek.
Ábel nem emlékezett, mikor nevetett utoljára úgy, hogy nem ellenőrizte közben a saját idegrendszere.
A halántékchip figyelmeztetett.
Ábel összerándult.
A következő pillanatban a szívtájéki nanokapszula próbaüzeme aktiválódott.
A szervezetében felszabadult a széles mosoly széruma.
Ábel nevetni kezdett.
Először halkan. Aztán egyre hangosabban.
A körülötte állók megkönnyebbülten mosolyogtak. A rendszer rendkívüli örömreakcióként értékelte a jelenséget.
A színpadon a fejlesztési igazgató elégedetten bólintott.
— Látják? Már a bevezetés előtt működik.
Ábel nevetett, amíg a lába össze nem csuklott alatta.
Az idős professzor a demonstráció után odalépett hozzá.
— Maga Kovács Ábel?
— Igen — felelte Ábel, még mindig mosolyogva.
— Elolvastam a jelentését. Maga nem hagyta jóvá a törvényjavaslatot.
— Nem tudtam befejezni.
— Miért?
Ábel megpróbált válaszolni. A chip figyelmeztetett. A szája mosolyra húzódott.
A professzor közelebb hajolt.
— Ne a rendszernek válaszoljon. Nekem.
Ábel hosszú ideig nézte az öregembert.
— Nem tudom — mondta végül.
A professzor bólintott.
— Ez még jó jel.
— Miért?
— Mert a nem tudás az utolsó dolog, amit nem lehet automatikusan megszüntetni.
A professzor elővett a zsebéből egy apró, régi készüléket. Egy kézi időutazó vezérlőegység volt, amelyet a huszonegyedik század elejéről származó tárgyak között találtak. A működése ismeretlen maradt, de az adattárolójából néhány töredékes történelmi feljegyzést sikerült kinyerni.
— Van valami, amit meg kell mutatnom magának.
A készülék kijelzőjén egy dátum jelent meg.
2004. október 24.
Alatta egy rövid üzenet:
Az ember nem attól jó, hogy nem jut eszébe a rossz.
Ábel elolvasta.
A chip nem jelzett.
A professzor megismételte a mondatot.
— Az ember nem attól jó, hogy nem jut eszébe a rossz.
Ábel lassan abbahagyta a mosolygást.
A halántékában megszólalt a figyelmeztetés.
De most először nem próbálta elnyomni a fájdalmat.
Aztán sírni kezdett.
A Boldogság Mérce bevezetését másnap reggelre tervezték.
A kormány közleménye szerint a próbaüzem minden várakozást felülmúlt. A lakosság 99,999 százaléka pozitív érzelmi állapotban volt, a maradék 0,001 százalék pedig technikai ellenőrzés alatt állt.
Ábel jelentése végül üresen került a parlament elé.
A rendszer nem engedélyezte a dokumentum benyújtását, mert nem tartalmazott erkölcsi megfelelőségi értékelést.
A képviselők egyhangúlag megszavazták a törvényt.
A városban megkezdődött a kapszulák beültetése.
Az emberek sorban álltak az egészségügyi központok előtt. Udvariasan előreengedték egymást, megköszönték a beavatkozást, és biztosították az orvosokat, hogy mennyire hálásak az új lehetőségért.
Az orvosok is mosolyogtak.
Egyikük a műszak végén levette a kesztyűjét, és a mosdóban sokáig nézte a saját arcát.
A tükörben egy boldog ember állt.
Az orvos nem tudta, miért akarja összetörni.
A rendszer ezt a gondolatot még a megfogalmazódása előtt megszüntette.
Az időutazó készüléket később a Városháza egyik lezárt pincéjében találták meg. A kijelzője még működött, de az adattárolója olvashatatlanná vált.
Egyetlen bejegyzés maradt rajta.
A dátum szerint a feljegyzés 2004-ből származott, de a szerző neve hiányzott.
A szöveg mindössze két mondatból állt:
Az ember előbb megszabadult a bűntől. Aztán a szomorúságtól. Végül attól a képességétől, hogy különbséget tegyen a kettő között.
A készülék alatt egy másik, kézzel írt üzenet feküdt.
Valaki a papírra rajzolt egy apró mosolygó arcot, majd áthúzta.
A papír szélén egyetlen mondat állt:
Nem a boldogságot tiltották be. A boldogtalanságot tették lehetetlenné.
A Morális Mérce az üzenetet nem találta veszélyesnek.
A Boldogság Mérce sem.
Mindkét rendszer szabályosan működött.
A pincében nem volt senki, aki nevetett volna.
És nem volt senki, aki sírt volna.