HÁBORÚ BOLDOGSÁG TÁRSADALOM

Legújabb Kivaghy könyv: SIKER, MENNYORSZÁG

https://sites.google.com/site/sikermennyorszag/

A könyvvel foglalkozó másik web oldal:

https://sites.google.com/site/haboruboldogsagtarsadalom/

https://sites.google.com/site/ademokraciaalapveteseixxisz/home

A teljes könyv (két részben) a lenti mellékletben olvasható!

Háború Boldogság Társadalom c. könyv első utóirata.

Kiegészítés az alapvető, természetes emberi gyengeséghez.

Sok (rengeteg, számos, számtalan) természetes emberi gyengeség van, vagy 40 fel is van sorolva a könyvben. De az utolsó csak ennyi: egyéb alapvető, természetes ember gyengeség. E kategóriát szeretném konkretizálni, mivel eszembe jutott néhány gyengeség. „Gyengeségek” tehát nem bűnökről van szó. Bár ki tudja egyes esetekbe…..

E gyengeségeket akár két további kategóriába is csoportosíthatjuk.

Az egyik: emberi gyengeségek, melyek a demokrácia alkalmatlansággal összefüggnek. Ilyen pl. az önállótlanság, a sodorhatóság. Vagy: az alacsony társadalomtudományos műveltség, bár ez nemcsak az egyének hibája.

Vagy ilyen, a túlzott tekintélytisztelet. De talán pontosabb, ha „főnökdörgölődzési hajlamnak” nevezzük. Meglepően sok emberben van meg ez a hajlam.

Térjünk rá azonban a másik fő csoportra: az ellenségeskedést, harcot, másnak ártást, generáló emberi gyengeségek.

E főcsoport egy tagja, eleme (alcsoportja): Az emberek hajlamosak kitalált jogok alapján, másokon uralkodni, másoknak ártani.

Persze én magam is beszéltem már felsőbbrendűségi érzésről, hatalomvágyról, egyebekről. Az önálló aspektus itt a mindenféle jogalap kitalálása. Tehát e pontot (gyengeséget) így is nevezhetnénk: Az ember hajlamos áligazságok, áljogok gyártására.

Mindjárt fel is sorolok néhány ilyen áljogot, ami által a kitaláló megmagyarázhatja, főleg magának, miért árthat, miért bánthat, miért uralkodhat. Persze ez esetekben is többnyire a lélek mélyén, a tudat alatt, a felszínen csak fel-felbukkanva zajlanak ezen gondolati és érzelmi folyamatok.

Szóval akkor következzen néhány kitalált jog:

a) „Jogom van”, mert én csak visszaadok valamilyen igazságtalanságot. (Lehet, hogy nem is konkrétan történ meg, ill. nem is velem történt, hanem családommal, népemmel szóval áttételesen, de igazságtalanság volt.) Szóval, csak helyreáll a nagy igazságosság. (Pl., tőlünk, németektől elvették a nekünk járó életteret, most a II. világháborúba csak visszaszerezzük. De rengeteg más példa is lehet)

Ugyanakkor ténylegesen is lehet visszaadás, kompenzáció. Itt is, a tévedés fokozott veszélyére kell figyelni.

b) Sőt az igazságtalanságot „jogom van” duplán visszaadni.

c) „Jogom van”, mert végeredményben nem is ártok, inkább használok. Végeredményben az ö érdekében teszem.

(Pl. a népek végeredményben jól járnak, ha mi irányítjuk őket. De rengeteg más példa is lehet.)

Ugyanakkor ténylegesen lehetséges, hogy a rövid távú ártás egy hosszabb távú haszon érdekében történik. . Itt is, a tévedés fokozott veszélyére kell figyelni.

d) „Jogom van hozzá”, mert vannak bizonyos születési előjogok. (Pl. erősnek, vagy és okosnak születtem. Vagy származásom szerinti van születési előjogom. Stb..)

Vannak még még ilyesmi kitalált elméleti jogalapok, de érdemesebb még egy összekapcsolódásról beszélni. Pl. a katona harci kedvét egyrészt fokozza, a főnöke iránti kritikátlan dörgölődzés, másrészt az ellenség „jogos” lenézése. Tehát a birkaság és a farkasság akár közös, ugyanazon útba futhat.

Teljes könyv (két részben)a mellékletben!

Háború Boldogság Társadalom c. könyv második utóirata.

Kiegészítés: a logika kiterjesztése.

Először felteszek kérdéseket, amikre nem válaszolok.

Az igazság-keresés, ill. igazság-megtalálás azonos a problémamegoldással?

A logika, igazságkeresés, vagy problémamegoldás?

Van külön matematikai logika, egyéb természettudományos logika, játék logika, igazság logika, erkölcsi logika, politikai (társadalmi) logika, egyéb más logika? Vagy a logika részei nem különülnek el teljesen, van egy közös magjuk, illetve összefüggnek?

Az biztos, hogy a logika, gondolkodástan, igazságtan nem arról szól, hogy megnevezze a konkrét igazságokat, hanem arról, hogyan, milyen úton-módon juthatunk el az igazsághoz. Vannak az igazságkeresésnek, problémamegoldásnak szabályai, vannak módszerei, vannak eszközei, vannak tévedései, ezeket kell felsorolni.

Tehát amikor megállapítunk valamit, akkor megállapításon kívül illő azt is megmondani, milyen szabály, mód, eszköz, stb. alapján jutottunk a megállapításhoz. valójában csak akkor tudjuk bizonyítani az adott konkrét igazságot, ha a hozzávezető út, mód, eszköz elfogadott és helyes. Valamint csak ebben az esetben jöhet létre, rációra alapozott közmegegyezés.

A politizálás a politikai logika a kedvencem. Pontosabban ez egyben társadalmi, történelmi logika is.

A politikai logika egyik problémája, a „jó” cél szentesítheti az eszközt? Erről már értekeztem, most biztosan nem fogok bővebben kitérni rá. Vannak más problémai is melyekre szintén nem térek ki.

Az biztos, hogy a puszta hatalmi logika nem a közérdekről, közjóról a közügyekről szól, (legfeljebb így, vagy úgy érintkezik), ezért ezt ne politikai (társadalmi, történelmi) logikának nevezzük, hanem hatalmi logikának. A hatalmi logika, a hatalomtechnika, a hatalom megszerzésének magtartásának, növelésnek logikája.

Most itt viszont a politikai, társadalmi, történelmi (közjó, közérdek, közügy) logika egy másik fontos problémáját szeretném taglalni.

Legyen a probléma címe: a reálpolitika jó, vagy rossz?

(A reálpolitika, tehát nem a hatalomtechnikáról szól) Akkor miről? Például, egy ország nemzet, maradjon e, a régi megszokott „rossz” úton, alkudjon meg, vagy válasszon egy kockázatos utat, mely jó esetben, komoly fejlődést jelent, rossz esetben azonban akár bukást is jelenthet? Tehát a vezetőnek, politikusnak a politizálónak melyik utat érdemes választani? (De itt már mindjárt itt is megállapíthatjuk: ez is kiterjeszthető például az egyének életére is, tehát nem csak társadalmi kérdés.)

Nyilván mérlegelni kell, a régi út mennyire rossz, mekkora a bukás kockázata, vagyis mekkora az előrelépés esélye. Ráadásul az is kérdéses, hogy a feltételezett jó út, biztosan jó? Hogy ne csak, rébuszokba beszéljünk, nézzük például az 1848-as szabadságharcot. Vagy nézzük a kiegyezést. Vagy nézzük Kádár János megítélését. Vagy szinte bármelyik komolyabb történelmi eseményt. Pl. mekkora esélye volt a szabadságharc győzelmének? Nem lett volna kevésbé kockázatos megoldás? Ha győz a szabadságharc, az biztosan jó lett volna hosszabb távon a magyar nemzetnek?

Ugyanakkor ebben a kijelentésben is van igazság: ha a politika politikus vezető nem az ideális jövő felé néz, ha belenyugszik a rosszba, ha nem törekszik változásra, ekkor a társadalom nem fog fejlődni. A stagnálás pedig veszélyes, hanyatlásba fordulhat át. Ugyanez igaz a magánéletre is.

Az biztos, hogy elméletileg állandóan a jóra, jobbra kell törekedni. Elméletileg állandóan pontosan elemezni, kritizálni kell a jelent, pontosan elemezni kell a jobb (az ideális optimális) jövőt, elméletileg a változásra kell törekedni. Más kérdés, hogy a kockázatok pontos elemzése után mire vállalkozunk a gyakorlatba. Illetve az adott vezető, politikus mire vállalkozik. Az is biztos, hogy valamennyire gyakorlatilag is változtatni kell, a változtatás mértéke üteme, ami kérdéses.

De már az is fontos megállapítás, hogy elméletileg, szavakban, törekvésekben mindenképpen a fejlődésre, a változásra kell törekedni, és valamennyire tettekben is. Ugyanis a politikusok, vezetők többsége nem így gondolja. A többség bizony szavakban, tettekben is stabilizálni akarja a jelen helyzetet, egyben a saját hatalmát. Tehát a fejlődés már magjában el van fojtva, tisztelet a kivételnek. Ugyanakkor, mint mondtam, a fejlődés helyes irányát, a jó utat nagyon alaposan pontosan kell kiszámítani.

Minimálisan e gondolatok jegyében próbálhatjuk meg a történelmi, társadalmi eseményeket értékelni.

Az általános értelmesség és a társadalmi értelmesség.

Értelmesség helyett mondhatnánk okosságot, de ez nálam nem rövid távú önző ravaszkodást jelent, hanem igazi okosságot. Vagy mondhatnánk igazság találást is. Hiszen mi más lenne, az értelmesség, mint az adott kor legnagyobb igazságainak (természetesen nem az abszolút tökéletes igazságokról van szó), megtalálását.

A legfőbb kérdés: honnan lehet tudni, mi az igazság?, Másképp: ki mond igazat?

Nemrégiben újra ráébredtem, hogy az emberek nem tudatos rosszindulatból rosszat tevők, valamint nem tudatosan ostobák, (messze járnak az igazságtól), hanem akkor nyilvánvalóan..

Szóval az emberek döntő többsége, még a jótevők sem, az igazmondók sem tudja, a másik oldal pedig végképp nem, hogy valóban igaza van. Pontosabban, szinte mindenki azt gondolja, igaza van, de konkrétan nagyon ritkán derül ki, hogy kinek van igaza.

A konkrét ráébresztő esetre majd később térek ki. A ráébredés viszont újra alkalmat adott, hogy folytassam a hobbym, ami nem más, mint az igazságon való elmélkedés. Egyszerűbben, az igazság keresése a szenvedélyem.

Annál is inkább mert ha meg akarom fejteni a felvetett konkrét problémát akkor is az igazság természetéből kell kiindulni.

Ezen már rengeteget gondolkodtam, le is írtam sok mindent, úgyhogy nem kell elölről kezdeni. Néhány megállapítás

Az elméleti igazság a kor legnagyobb igazsága, amely vélemény, elmélet, állítás stb. mögött a legtöbb, igaz, komoly érv, bizonyíték van.

A gyakorlati (egyes számú) igazság,(ez inkább emberi valóság, mintsem igazság), amely a törvényekben, tananyagban szerepel, vagy azokból egyenesen következik. Tulajdonképpen ez eddig, most is az uralkodó osztály igazsága.

A gyakorlati (kettesszámú) igazság, amelyet az emberek viszonylag legnagyobb része elfogad.

(Az értelmes vita, a manipuláció minimalizálásával, az igazi demokrácia segítségével kialakulhat ama optimális helyzet, hogy az igazi elméleti igazság és a az emberek által elfogadott igazság szinte azonos lesz. Jelenleg a felsoroltak nem alakultak ki, de így is az emberek által elfogadott igazság, egy fokkal közelebb jár az igazi elméleti igazsághoz, mint az uralkodó osztály igazsága.)

A két gyakorlati igazság, hol összefonódik, hol harcol egymással.

Az igazi igazság, azonban az elméleti igazság.

Arra kell törekedni, hogy gyakorlatban is az igazi elméleti igazság érvényesüljön.

Az igazi gyakorlati igazság, az elmélet igazság azon része, mely a törvényekben, tananyagban, ill. az emberi tudatban megjelenik.

Az igaz, igazsága mellett létezik a „jó igazsága”. A jó igazságnál az alapkérdés: Ez (hosszabb távon is) jó, kellemes, hasznos az emberek, a társadalom számára?

(Sőt még az igazságosság igazságát is megkülönböztethetjük, de erre itt nem térek ki.)

A társadalmi, politikai kérdésekben szinte mindig a jó igazságát keressük. A jó igazsága nem áll szemben az igazság igazságával, mert ezt a választ keressük: melyik jó, hasznos mögé állítható a legtöbb komoly bizonyíték, igaz, komoly érv?

Hablatyol, aki azt mondja:

- Az igazságnál vannak fontosabb dolgok, pl. fontosabb a jóság, a működőképesség. Ezért nem is érdekel, hogy melyik vélemény mögé állítható több bizonyíték, igaz, komoly érv.

A fenti állítás tehát hamis

Az igazság kiderítése nem egyszerű, mindenen hosszan kellene elmélkedni, vitázni.

Viszont az is igaz erre nincs idő, az ember kénytelen egyszerűsíteni, rövidíteni. Viszont ez csapdahelyzetet hordoz magába. Arra is rámondható, hogy ez egyértelmű, ez evidencia, ez magtól értetődő, amire nem szabadna rámondani.

Kétségtelenül az emberi gondolkodás lehetséges hibája, hogy az egyébként szükséges egyszerűsítés, lényegesítés, fölösleges utak kihagyása, evidencia-alkotás könnyen átmehet felületességbe, túlzott általánosításba, frázis-gondolkodásba.

Erre csak azt lehet mondani: óvatosan az egyszerűsítéssel.

Fontos még kitérni arra, hogy két szembe álló vélemény közül akár mindkettő is lehet hamis. Viszont két szemben álló vélemény közül csak az egyik lehet igaz. (Ez abból ered, hogy hazugságnak sokkal több varija területe van, mint az igazságnak. Az igazság sem csak egy, de az igazságnak elfogadott állítások, elméletek, csak közel állhatnak egymáshoz.

Az hogy két szembeálló vélemény közül mindkettő lehet hamis, még nehezebbé teszi az igazság megtalálását.

Az biztos, abból nem lehet következtetni biztosan (csak picike érv), ha az egyik vélemény biztosan hamis, a vele szemben levő, ettől még nem lesz igaz.

A sokadik ráébredést kiváltó konkrét eset nagyon egyszerű volt.

A kormánypárt és az ellenzéki vitákból néztem egy összefoglalót. Tehát két oldal van, és vitáznak. Most el sem árulom, hogy én melyik oldalon vagyok (nem a kormány oldalán) mert teljesen elméleti szinten akarom megoldani a problémát. Tehát van két oldal. A vitát nézve a következőket gondoltam: amikor az én oldalam beszélt, akkor ezeket gondoltam: - Jól megmondta, igen ez az igazság. Amikor pedig az ellenfél beszélt, ezeket: - Micsoda bugyuta védekezés. Vagy micsoda alaptalan vádaskodás. Ebben semmi logika, ez egy baromság.

Aztán a végén kiderült, hogy a film összeállítója nem az én oldalamat akarta igazolni, a másikat lejáratni, hanem pont ellenkezőleg.

És akkor újra ráébredtem, hogy az ellen-oldal nézője, drukkere pont fordítva ítéli meg. Amikor az én oldalam embere érvel, arra azt mondja, bugyuta védekezés. Amikor támad, akkor, ez szerinte alaptalan vádaskodás. Akkor pedig az ő embere beszél akkor: - Igen ez az, jól megmondta.

Első reakcióm ilyenkor: - Persze mert teljesen sötét, mert elferdült gyűlölködő rasszista, vagy le van fizetve.

De eztán újra ráébredtem, hogy nem biztos. Lehet, hogy egyik sem.

Tehát, van egy réteg (nem is túl kicsi) amely nincs lefizetve és nem lépi túl a tájékozatlanság, a butaság és a jellemtelenség határát, tehát akár értelmesen is gondolkodhatna, választhatna, de mégsem teszi ezt.

Lehet, hogy én és a hozzám hasonlók vagyunk ez a réteg, és a másik oldal az okos?

Tehát három kérdés.

Az egyik: ez az akár okos is lehetne, réteg, miért nem okos?

A másik, a szokásos kérdés: de hogyan lehet eldönteni a jelenben, kinek van igaza? A jelenben, ugyanis az idő, a történelem azért nagyjából eldönti.

A harmadik: Hogyan lehetséges, hogy nagyjából értelmes, tájékozott, becsületes emberek, ugyanarról, szinte ellentétes véleményt mondjanak?

Válaszok az utóbbira:

Két ok röviden:

Az egyik ok, hogy a felek, én is, már elvadult állapotban vannak.

Erre máshol térek vissza.

A másik ok, az érzelmi befolyásoltság.

Szokás nevezni, még szubjektív gondolkodásnak is, nem egészen helytállóan.

Az embereket általában, de kiváltképp, a politikai, társadalmi kérdésekben nemcsak az eszük, a logikájuk vezérli, de az érzései, érzelmei is . A szerint, ítélkeznek, vélekednek, ki szimpatikus, ki antipatikus? Márpedig a szimpátia, vagy az antipátia előbb-utóbb, néha nagyon hamar kialakul. Ráadásul a kettő felerősíti egymást, mert az egyik oldal szimpatikussága magával hozza az ellen-oldal antipátiáját. És fordítva, tehát dupla távolodás történik.

Ez a szimpátia, antipátia, általában véletlen benyomásokból, emóciókból alakul ki. Pl. valami miatt szimpatikus az arca. Vagy valamilyen pozitív emlék miatt pl. tetszik hangja, a beszéde, a megfogalmazás stílusa, stb. Az is lehet, hogy olyan pozitív vagy negatív dolog kapcsolódik a személyhez, párthoz, amihez végeredményben semmi köze.

A vezetés intézkedései egyesekre jól, kedvezően, másokra kedvezőtlenül hatnak. Nyilvánvalóan ilyenkor a lehetséges ész-ítélet mellett megjelenik az érzelmi vonatkozás. Akár ésszerű is lehet az intézkedés, akire kedvezőtlenül hat, az utálni fogja a vezetést. És fordítva is igaz, hiába ésszerűtlen az intézkedés, akire kedvezően hat, annak szimpatikus lesz a vezetés.

Nem minden érzelem logikátlan eszetlen, véletlenszerű, de sokszor az.

A lényeg, hogy kialakul a logikus értelmes megítéléstől részben független érzelmi hozzáállás, érzelmi előítélet. A két ítélet, a racionális és az irracionális valójában ötvöződik, és kijön belőle, egy ötvözet, egy középút. Azonban az emberek ezzel nincsenek tisztába, úgy érzik, hogy az ő ítéletük alapja 90%-ban az értelem, legfeljebb 10%-ban az érzelem határozza meg. Tudatuk mélyén így érzik, mert nagyon kevesen gondolkodnak el ilyesmin. Valójában sokkal nagyobb (15-80%) határozza meg az érzelem a gondolatokat.

Egyébként az ember képtelen érzelmeit kizárva gondolkodni, de ez nem mindig baj. Valójában az emberi értelem ezért tudott fejlődni, mert volt benne érzelem. A gépemberek többek között azért nem tudnának önállóan fejlődni, mert nincsenek érzéseik, érzelmeik, egyébként nem is lehetnek. Sok sci-fi, de még tudományos elméletek is valamiféle önálló gépi fejlődést vizionálnak, de ez nem lehetséges. Most itt viszont nem mennék bele ebbe a témába.

Szóval bizonyos fokú érzés érzelem, szimpátia, jó ha beleszól a gondolkodásunkba, de ha ez sok, akkor baj van.

Tehát a túl sok érzelem a szimpátia, antipátia (pl. 20%-on felüli) az már gondolkodást, értelmet torzító állapot. És ez okozza azt is, hogy két nagyjából normális értelmes becsületes ember ugyanazt a beszédet, történést pont ellenkezőleg ítél meg.

Valószínűleg mindkettő gondolkodása érzelemtől torzított, csak nem egyformán, és ellenkező irányban.

Általában azoknak van esélye a helyes gondolkodásra, ítélkezésére, akiknél az érzelmek csak gyengén szólnak bele a gondolkodásba, ítélkezésébe. De az is előfordulhat, hogy az erősen emocionális ember véletlenül (az érzelmei véletlenül a jó útra terelik) áll a helyes elmélet, ember, párt mellé. Azért ez nem az igazi.

Az egyik kérdésre (mitől torzulhat el a racionális gondolkodás) nagyjából választ ad szubjektív, érzelmi hozzáállás. Azonban maradnak nyitott kérdések:

Honnan lehet tudni az érzelmek túlzott befolyásolásról van szó?

Hogyan lehet csökkenteni?

Egyáltalán elvárható, a mai körülmények mellett az egyszerű átlagos embertől, hogy döntően ésszerűen, (érzelmeit erősen korlátozva), az igazságra koncentrálva gondolkozzon, ítélkezzen?

Az alapkérdés is megmaradt: Honnan lehet tudni, hogy kinek van igaza? E kérdésre azért is érdemes válaszolni, mert a válasz mindenkinek segíthet a saját elfogulatlan értelmét, okosságát fejleszteni.

Feltéve, ha egyáltalán célja az okosodás, az igazság megtalálása.

Ugyanis az erősen buta, tájékozatlan emberek nagyobb része, valamint az erősen jellemhibás emberek nem is akarnak okosodni, nem is hiányzik nekik az igazság.

Sokaknak miért nem hiányzik az igazság?

Hogyan lehetne az embereket nagyobb okosságra, az igazság megtalálására megtanítani?

E két kérdésre mindenképpen meg kell próbálni válaszolni.

Sokaknak nem nagyon hiányzik az igazság.

Sőt az igazi művelt okosság sem hiányzik. Nem hiányzik, hogy sok igaz ismeretük legyen a világról.

Sokaknak azért nem, mert azt gondolják: Elég nekem annyi okos-ravaszság amennyi az érvényesülésemhez kell.

Egy másik hozzáállás: jó nekem így (bután) is.

Vagy: Úgysem vagyok képes.

Vagy: Majd a főnök megmondja, nekem nem kell gondolkodnom.

Vagy ennek az ellenkezője: Én olyan okos vagyok, hogy tanulás nélkül, felületes ismeretekkel is képes vagyok helyesen ítélkezni. Nekem mindig igazam van.

(Buta és jellemhibás emberek.)

Ráadásul ott van az érzelmek torzítása.

Na meg a logikai ismeretek hiánya.

Stb,. stb..

Az igazságra nyitott állapot és egyéb állapotok.

De ezt az egész elmélkedést ezzel kell kezdeni:

Mindennek az alapja, az hogy az elemző gondolkodó véleményt mondó, szavazó ember az igazságra törekedjen. Az igazi igazság megtalálására törekedjen.

- De hát ez természetes mondják sokan.

Sajnos egyáltalán nem természetes, mert sokan gondolhatják: igen általában fontos az igazság, de ebben az ügyben, ebben a vitában ezért, meg azért, egy kis maszatolás, egy kis ferdítés, egy kis álokoskodás, egyebek, nem árt. És ezzel már el is intézte, ki is csinálta az értelmes vitát. Értelmes vita nélkül pedig megakad a közgondolkozás folyamata. Vannak olyanok is, akik nemcsak egy-két ügy kapcsán tarják elfogadhatónak a ferdítést, maszatolást, egyebeket, hanem általában. Ezért, meg azért általában sem tartják fontosnak az igazságot.

Tehát alap, alapvetés, hogy az elemző, gondolkodó, véleményező, ítélkező, szavazó, az igazságra törekedjen.

Ráadásul az igazság egyéb alapvetéseinek is meg kell egyezni.

Nézzünk ebből kettőt:

Pl.: A társadalom fontos

Pl.: A másoknak hosszabb távon hasznot hajtó, jót tevő emberre mondhatjuk, hogy jó, dicséretre méltó ember.

(Vannak még ilyenek. amúgy ezt alapvető világnézetnek is nevezhetjük.)

Képzeljük el, hogy olyan emberrel vitatkozunk, bármilyen közügyben, politikai társadalmi témában, aki szerint, egyik fenti alapvetés sem igaz, pont az ellenkezőjét gondolják. Nyilvánvalóan nem tud létrejönni értelmes vita. Legfeljebb az alapvetésekről próbálhatják egymást meggyőzni, de a konkrét ügyig el sem jutnak.

A bevezetés után, milyen igazsággal kapcsolatos állapotban lehet az ember?

Az optimális, nyitott az igazságra - állapotban.

Át akarom verni a másikat - állapotban

Tudat mélyén át akarom verni a másikat – állapotban

Előítéletes állapotban.

Elvadult állapotban.

Elemezzük eme állapotokat.

Nyitott az igazságra - állapot.

Fontos neki az igazság. Ö maga is meg akar győződni az igazságról. Tudatosan elkerüli a többi felsorolt állapotot. Vagyis nem hajlandó hazudni, nem akar senkit átverni. Megpróbálja feltárni, hogy tudata mélyén nem lapulnak e igazságot torzító emlékek, felfogások, stb. Nincs előítéletes állapotban vagyis képes kezelni az előítéleteit, nem az előítéletei vezérlik. Valamint elvadult állapotban sincs.

Mi van, ha mindezek ellenére emberünk mégis téved. Eleve az ilyen ember jóval ritkábban téved, mint azok, akik nincsenek nyitott állapotban. Ha mégis téved, az hiba, de nem akkora mintha pl. direkt hazudna. Még akkor sem, ha a kár akkora, mint a direkt hazugság esetében. A kár, az ártás nagysága természetesen számít, azonban a büntetésbe más is beleszámít. Pl. a jövőbeli veszélyesség. Az önhiba nagysága is, stb..

Át akarom verni a másikat – állapot.

Vagyis szándékosan meghamisítja az igazságot. Persze még az ilyen ember is gyárt indokot. Ha az indok az önzésről önteltségről, felsőbbrendűségről szól, akkor az a hibát, bűnt fokozza, nem csökkenti. Lehet azonban álságos indokot gyártani. Itt az a kérdés, hogy a hazugságnak hosszabb távon, lehet e pozitív következménye? A válasz az, hogy nagyon ritkán, döntően, nagy valószínűséggel nem. Ez tehát a legrosszabb állapot.

Tudat mélyén át akarom verni a másikat – állapot.

Persze itt ellenmondás van, mert aki az ilyen ember arról sem tud, hogy át karaja verni a másikat. De ez sem teljesen igaz, mert az ilyen ember azért sejtheti, és sejti is, hogy valami nincs rendben.

Csak fél fokkal jobb állapot, mint a direkt hazugság. Ugyanakkor sokkal gyakoribb. Az álságos indok gyártása itt tovább megy. Nemcsak azt gondolja, hogy hazudok, de jó okom van rá. Hanem: tulajdonképpen igazat mondok, és persze jót is teszek. Honnan tudhatjuk, hogy ez önhazugság és nem tévedés? Például onnan, hogy nem tisztán átgondolás után alakul ki a vélemény, hanem valamilyen érdek, hatalmi vagyoni előny, stb. van mögötte.

Az előítéletes, és az elvadult állapot is gyakran rejtetten a tudat mélyén lapul. Az ember hajlamos minden olyan dolgot a tudat mélyére küldeni, a szembenézést elkerülni, amit tulajdonképpen szégyellne.

Az előítéletes állapot.

Tulajdonképpen a normális előítélet, vagyis az előélet, a múlt figyelembe vétele, egy értelmes dolog. Pl. ez az ember gyakran hazudott, akkor szava hitetlen, valószínűleg most is hazudik. de azért megvizsgálom, mert (pl. meg is változhat, stb.) hogy valóban valótlant mond.

Másik példa: az ilyen emberek a tapasztalat szerint, valamint a kultúrájukból adódóan hajlamosak a felületességre, a rendetlenségre. De ez csak azt jelenti (mert minden egyén eltérő), hogy ezt a egyént, ahogy másokat is, e szempontból le kell tesztelni, és nem azt, hogy ki kell zárni.

Ha pedig az igazmondás, ill. az igazság minden szempontból meg lett vizsgálva, de ennek ellenére homály van, akkor lehet pl. a múlt szerint ítélkezni.

Ez volt eddig a normális előítélet, ami nem is előítélet.

Az előítéletes állapot, amikor az ítélkező ember nem vizsgálódik, csak a múlt, sőt gyakran csak a szóbeszéd, vagy frázisok, vagy alaptalan beskatulyázás, vagy „néha előfordul” alapján ítélkezik.

Előítéletes állapotba, okos emberek, akár tudósok is kerülhetnek. Sokféle előítélet lehet. Két fő fajtája: Ez csak rossz lehet, ez nem lehet jó. Csak ez lehet a jó.

Az elvadult állapot.

Tulajdonképpen az elvadult állapot az előítéletes állapot elfajultabb állapota. Ez már egy ellenséges állapot. Itt már a legkisebb vizsgálat is fölösleges, meg sem hallgatom. Vagy, ha meghallgatom, akkor is csak a rosszat keresem. Ő már nem ellenfél, hanem ellenség, aki biztosan rosszindulatú, biztosan hazudik. Általában mind a két fél így gondolja, mert a rosszindulatok egymást gerjesztik. Itt már nyugodtan lehet ferdíteni, néha hazudozni, manipulálni, hiszen ez már „mindent lehet” harc.

Eme írás elején volt egy példa, mely szerint két viszonylag normális ember ellentétesen ítélte meg ugyanazt. Az egyik ok, hogy mindketten, de az egyikük már biztosan, vélemény-elvadult állapotban van.

Azt azonban feltétlen meg kell jegyezni, ha egy országban elterjedt az elvadult állapot (ellenséges állapot), akkor az a vezetés hibája.

Az igazság kiderítéséhez az igazságra nyitott állapot alkalmas. A többi állapot nem alkalmas erre.

Azt talán erős önvizsgálattal meg tudjuk állapítani, mi magunk melyik állapotban vagyunk. Azt is sejthetjük, hogy mások milyen állapotban vannak, biztosan azonban ezt nem tudhatjuk.

Első látásra, hiányos tudással, hogyan állapítsuk meg, hogy kinek van igaza?

Valójában hosszan kell tanulmányozni egy témát, ahhoz hogy meg tudjuk állapítani, kinek van igaza. Pontosabban: megállapítani, mi az igazság.

Gyakran, sőt általában azonban nincs lehetőség alapos megismerésre, hosszas értelmes vitára.

A téma ismeretét azért viszonylag egyszerűen is lehet mérni.

Pl. ki tud több, a témához kapcsolódó tényt sorolni.

A vita jellege ilyenkor: - azt maga tudja - és azt tudja, stb..

Ez sem egyszerű vita. Ha csak egyik félből is hiányzik az értelmes vitára való törekvés, már kizárt, hogy értelmes vitát lehessen folyatni. Ugyanis nagyon sok értelmes-vita széttörő, ellaposító eszköz van.

Ráadásul a győzelem nem jelenti azt, hogy a téma jobb ismerőjének feltétlen igaza van. Azt jelenti, hogy a téma jobb ismerőjének nagyobb valószínűséggel van igaza. Vagyis egy tényező a sok közül.

Ha létrejön az alapos, értelmes vita akkor vannak még tényezők, az igazság eldöntésére. Elsősorban az, hogy melyik oldalon van több súlyosabb egyértelmű érv.

(Gondolkodástanilag két féle igaz érv lehet. Az egyik a tények nélküli tisztán logikai, következtetés általi érv. A másik a tényekből való köbvetkeztetés. Ez a gyakoribb.)

Elméletileg el lehet jutni az adott kor igazságához.

De mint mondtam, világunkban alig alakulnak ki igazi hosszú értelmes viták. Olyanok melyek célja nem a másik legyőzése, hanem az igazság megismerése.

És mint mondtam: a téma alapos ismerete szükséges.

A fél-ismeret, a felületes ismeret veszélyes.

Szóval az is fontos hogy a magunk ismeret-szintjét meg tudjuk állapítani. Ha tudjuk, hogy ismereteink erősen hiányosak tekintsük magunkat inkább tájékozatlannak.

De ez nem jelenti azt, hogy ne kelljen néha, gyakran tájékozatlanul is dönteni.

Gyakran gyorsan kell dönteni.

Tehát két ember áll az utcán és vitatkozik egy olyan témán, amit mi sem ismerünk.

Az egyik fél közelebb, jár az igazsághoz.

Az alábbiak alapján valószínűsíthetjük, ki jár távolabb az igazságtól.

De itt is újra elismétlem: a kiindulási alap, hogy a gondolkodó, elemző ember, az igazság megtalálására törekszik.

Tehát a félrebeszélés egyszerű jeleinek (felismerésének) felsorolása:

Konkrétumok hiánya, általánosságok, frázisok szajkózása.

Kiderül, hogy szinte semmit sem tud az adott témáról.

Nagyképűség, agresszív viselkedés,

Még néha sem ad igazat a másik félnek, teljesen egyoldalú érvelés.

Nyilvánvalóan blőd „érvelés”.

Önellentmondásba keveredés.

A manipulációs eszközök, módszerek használata.

Mindezt persze fel is kell ismerni, amennyiben a vélemény hamisságát (az igazság különböző fokát) fel akarjuk ismerni.

Folytassuk a „nyomozói logika” elemeivel.

Az alábbi igazság felderítési eszközöket, módszereket természetesen nemcsak a nyomozók használják, de mindenki az átlagember is. Csak az átlagember, nem tudatosan (definiálva, kategorizálva) használja. A mindenkiben meglevő józan paraszti bölcsességet fokozhatja alkalmazását rendszeressé teheti a „tudományos” megismerés.

Azt látni kell, hogy az igazság megismerésének két fő vonala van.

Az egyik hogy mit mondanak más emberek, ill., hogy más emberek mit tartanak igaznak.

A másik módszer, hogy a mások véleményeit megpróbáljuk kizárni, és csak az egyéb bizonyítékok ill., saját meglátásunk, tapasztalatunk alapján következtetünk. Erre azért van szükség, mert mások véleménye, (még a tanúvallomások is) gyakran elfogultak, tévesek, szubjektívek. A politikai társadalmi véleményekre pedig ez fokozottan igaz. Még igazabb a politikusi véleményekre, kijelentésekre, mert ők átlagosan többet ferdítenek mint az átlagember. Persze mondhatjuk, csak a másik oldal politikusa hazudik, a miénk nem. De mindenki mondhatja ezt, vagyis kérdés, hogy melyik az a hazudós másik oldal? Tehát, ez hibás kiindulópont.

Nem tudjuk, hogy ki a hazudós, de bizonyos jelekből (pl. önellentmondásba keveredik) magából a véleményből (tanúvallomásból) is következtethetünk. Ezeket soroltuk fel fentebb.

Tulajdonképpen a politikusi vitákat úgy kell tekinteni, mint potenciális csalók vitáit. – barátom honnan tudod, hogy az általad kedvelt politikus igazat mond, nem ver át?

Ugyanakkor az egyik ember az egyik politikus közelebb jár az igazsághoz. Az alábbi tényezőkből, erre következtethetünk.

Visszatérve; a kétféle módszer, (mások véleményének figyelése, mások véleményének kizárása), ötvözése lenne az optimális módszer. Az adott helyzet, eset határozza meg, hogy inkább a „tanúvallomásokra”, véleményekre támaszkodunk, vagy a véleményekre kevésbé támaszkodva, inkább más bizonyítékokat, más érveket keresünk. Általában azonban egyiket sem mellőzhetjük.

Akkor jöjjön a felsorolás, milyen tényezőkből következtethetünk az igazságra.

Itt is csak a rend kedvéért megemlítem a véleményeket, tanúvallomásokat, ill. a tanúvallomások igazság-elemzését. Politikai, társadalmi viták alkalmával ezeket csak nagyon óvatosan korlátozva vehetjük figyelembe.

A továbbiak:

1. Van e nyilvánvaló, ill. tárgyi bizonyíték? Pl., megbízható statisztikai adat, egyfajta bizonyíték. (Sajnos a politikában még a konkrét bizonyítékokat is szét lehet maszatolni, le lehet tagadni, ezért politikai vitákban, ügyekben sajnos nagyon ritkán van. A fejlődés egyik fontos feladata, ennek megváltoztatása.)

2. Nincs konkrét bizonyíték, de azért az eset valószínűségét fel lehet mérni. (Elnézést hogy ilyen aktuális üggyel jövök, de pl. az felettébb valószínűtlen hogy egy 80 éves ember, még olyan gazdag is megveszi, lekenyerezi, befolyásolja egész Európát, sok országot, több ezer elit politikust, ötszáz-millió embert. Tehát ebben az esetben van egy nagyfokú valószínűtlenség.) A lényeg hogy a valószínűséget is lehet, sőt kell nézni.

3. Ha nincs konkrét bizonyíték, akkor kizárásos alapon is következtethetünk a legnagyobb valószínűségre.

4. A nyomozók nagyon odafigyelnek az indítékra. Ezt mi is megtehetjük. (Ha már felhoztuk, kapcsolódjunk az előző esethez. Kinek erősebb az indítéka pl. a hazudozásra: egy öregember csak úgy gonoszságból tönkre akarja tenni Európát? Vagy egy diktatórikus vezető és társasága a hatalom, vagyon érdekében manipulál? Melyik az erősebb valószínűbb indíték?

5. A korábbi tettek, az eddig vezető út, pálya. (Az az előítélet, melyről már kifejtettem: csak egy és az utolsó tényező lehet a sorban. Amikor már mindent végigzongoráztunk és még mindig tanácstalanok vagyunk, akkor lehet az előéletet, elővenni, de akkor is csak óvatosan.)

Ne felejtsük el, hogy ez az egész még mindig a „hol van az igazság” gyors véleményéről szól. Ha van időnk, módunk akkor alaposan kell tanulmányozni a témát, hetekig, hónapokig, ez után nagyobb valószínűséggel juthatunk el az igazsághoz.

Egyelőre annak is örülhetünk, ha helyes, arra érdemes embert, pártot felismerjük és támogatunk.

A jövő problémája lesz, reméljük, eljutunk addig, az értelmes köz-vita kialakulása és erre alapuló jogalkotás. Másképpen ez a közvetlen demokrácia. Ennek az is, az akadálya, hogy a jelenlegi struktúrában csak rövid, egyszerű, szélsőséges véleményt lehet mondani, szélsőséges és kevés a választék. A rendszer harcai csak a vagdalkozást teszik lehetővé, szélre tolnak mindent, a hosszabb árnyalt, középen levő véleményeknek nincs helyük. Miközben az igazságok a középen levő árnyaltabb vélemények „összegzéséből” alakulnak ki.

Ehhez viszont már rendszerváltás szükséges, az igazi demokrácia rendszere, melynek alapja egy népszavazási és közvélemény-kutató rendszer lesz, mert csak az lehet.

Egyébként lenne egy másik módszer, út is a társadalmi igazság eldöntésére.

Ami számomra egyértelmű, de a jelek szerint társadalmi méretekben nem nagyon működik. Ez pedig a következő lenne:

Aki nem az igazi demokrácia, a jogállam, az igazságossági alapelvek, a béke, az egészség, a természetvédelem irányába gondolkodik, annak nem lehet igaza.

Miért nem ez a fő a leginkább elterjedt módszer?

Ennek igazságát nemcsak számos egyszerű ember, de sok politikus is vitatja, cáfolja. Ennek bizonyítása sem egyszerű, azért ezek a fogalmak, összefüggések már feltételeznek némi politikai, társadalmi műveltséget. Nagyobbat, mint a jelenlegi átlagos.

Az erről folyó vitát, amely egyébként folyik, bonyolulttá, homályossá teszik, szétmaszatolják.

Szóval ez a direkt társadalom-tudományos igazságkeresés mindenképpen kevés, ezért vettem elő a gondolkodástani megoldást.

Két általános, társadalmi szuper baromságra azért ki kell térni.

Az egyik a háború. De védekező háború nem ítélhető el. Ezért a hódító háború, a háborús folyamat beindítása a szuper baromság.

Pontosabban az, hogy ebbe a nép (a többség) is partner, mert a nélkül nem megy.

A másik a diktatúrák elfogadása, fenntartása, melyhez szintén népi segítség szükséges. Viszonylag egyszerű lázadással, sőt sokszor választással is meg lehetne szüntetni, mégsem teszik. A kettő egyébként, általában gyakorlatilag összefügg.

Rejtélyes, hogy az emberek többsége saját (családjuk) jólétük-egészségük romlását látván is folytatja, sőt támogatja az őrült folyamatot. A folyamat, a nyomor, rabság, pusztulás halál, akár elmehet a borzalmas szintig is, és még akkor sem fordulnak szembe.

Három egyszerű válasz van:

Az egyik a rendszer fokozatos el-diktatúrásítása.

Többek között egy olyan környezet kialakítása, amelyben az agymosás, néphülyítés zavartalanul folyhat.

A másik a manipuláció, mely nagyon erős hatású lehet. (De az már rejtély, hogy miért.)

A harmadik: a diktátor, és bandája sok eszközzel (többek között manipulációval) eléri, hogy az emberi általános, jellemhibák gyengeségek felerősödjenek. Pl. olyanok, mint gyávaság, mint önzés, közömbösség, önteltség, felsőbbrendűségi érzés, gyűlölködés, előítéletesség, átgondolatlan imádat, stb..

A diktatúrában, ill. a háborús propagandában, sok ember átlépi a káros jellemhiba, egyben a ferdén gondolkozás, cselekvés határát.

De az már rejtély, miért lehet, miért ennyire könnyű, sok embert áttolni ezen a határon.

Meg kell jegyezni az általános jellemhibák nemcsak az említett esetekben torzítanak, okoznak ostoba, hamis, ferde gondolkodást, de mindig, csak viszonylag enyhébben

Mit lehet tenni az általános, háborúskodó és diktatúra elfogadó baromság lavina ellen?

Hozzátéve, hogy az „okos” válasz mindig elhangzik: hát azt a szemét vezetést, aki hódító háborút, meg diktatúrát csinál, kell, így, meg úgy. Csakhogy amíg a nép partner lesz ezekben, mindig lesz szemét vezetés. Sajnos ez nem jó válasz.

Végezetül térjünk vissza a nyitott kérdésekre.

Hogyan lehet eldönteni, hogy a jelenben, kinek van igaza?

Szerintem erre válaszoltam. Persze a köztudatba kedvező fordulat mellett is csak hosszú évek alatt tudna a tanítás bejutni.

Egyelőre ennek nem sok jele van.

Azért én az írásomat, a válaszaimat fontosnak tartom.

A többi kérdés:

Az akár okos is lehetne, réteg, miért nem okos?

Honnan lehet tudni az érzelmek túlzott befolyásolásról van szó?

Hogyan lehet csökkenteni?

Egyáltalán elvárható, a mai körülmények mellett az egyszerű átlagos embertől, hogy döntően ésszerűen, (érzelmeit erősen korlátozva), az igazságra koncentrálva gondolkozzon, ítélkezzen?

Mit lehet tenni az előítéletesség és általában az általános jellemhibák csökkentésének érdekében?

Mit lehet tenni az általános, háborúskodó és diktatúra elfogadó baromság lavina ellen?

A kérdéseket így lehetne összefoglalni:

Hogyan lehetne társadalmi vonatkozásban okosabbá, bölcsebbé tenni az embereket?

Azért azt látni kell korunkban a társadalmi (társadalmi, politikai, gazdasági) okosítás területén nincs haladás. A rendszer sem fejlődik, nem jön a szükséges rendszerváltás. Sőt inkább lefelé tendál. A társadalommal foglalkozó iskolai oktatás érdemben nem fejlődik. A politikai élet is, egyre alacsonyabb színvonalú. A politikai társadalmi, gazdasági tájékoztatás (média, stb.) alacsony színvonalú (hiányos, manipulált, szenzációhajhász, stb.), és lefelé halad. Az internet egyelőre nem teljesen aknázza ki a lehetséges előnyöket, a hátulütők viszont már gőzerővel hatnak.

A bulvár kultúra, az akciófilm kultúra, egyre erősödik, vagyis áttételesen társadalmilag ez is butítja az embereket.

A megoldás rendkívül egyszerű legalábbis szavakban.

A felsoroltakon kell változtatni, méghozzá pozitív irányba.

Gyakorlatban már nem ilyen egyszerű, sőt annyira nem, hogy a lehetetlenség határán mozog.

Háború Boldogság Társadalom c. könyv harmadik utóirata.

Kiegészítés az erkölcsi, jogi alapelvekhez.

A hazugsággal kapcsolatos erkölcsi, jogi alapelvek.

Az igazsággal, igazságossággal már eddig is rengeteget foglalkoztam, nem véletlenül. Az igazság egyfelől gondolkodástani probléma.

Az igazság, és azzal nem egészen azonos igazságosság ugyanakkor társadalmi probléma. A manipuláció, mint egyféle társadalom-félrevezető jelenség (egyfajta hazugság) szintén komoly társadalmi probléma.

Ezekkel én is, e könyvben is, foglalkoztam.

Az igazságosság az, erkölcs, a jog alapja, szélesebb vonatkozásban minden erkölcsi, jogi kérdés, egyben igazságossági (igazság-hamisság) kérdés.

Akkor hogy mit mondhatunk a hazugságról, ami az igazság ellentéte?

Érdekes módon más aspektusok jelennek meg, ha problémával így foglalkozunk: „hazugság”, - illetve mit írhat elő a jog, a jövő joga, a hazugsággal kapcsolatban.

Ugyanis a jelenlegi jog e tekintetben sem kielégítő.

Egyfelől, ha be akarjuk vezetni az értelemszerű ítélkezést (márpedig be kellene vezetni, mint párhuzamos ítélkezést) akkor, mindenképpen komolyabb jogi meghatározásokra van szükség.

Másfelől az tapasztalható, hogy az adott szó, az igazmondás, egyre devalválódik. Manapság már egyáltalán nem nagy ügy hazudni, szinte elfogadott szokás lett. Ami óriási probléma az egyik legnagyobb akadálya a tisztességes élet, a magas szintű igazságszolgáltatás kialakulásának.

Régebben egyébként az igazmondásnak még volt tekintélye, a hazugság, a becstelenséggel összekapcsolva pedig egy megvetett viselkedés volt, ez tűnt el napjainkra. Nem kétséges, meg kellene állítani sőt, vissza kellene fordítani a folyamatot.

A jog úgy foglalkozik a hazugsággal, mint más bűnökhöz kapcsolható dologgal. Csakis hazugságért kiszabott büntetésről még nem hallottam.

Csak akkor lesz komolyabb erkölcsi megítélés, ha jog is komolyabban veszi a hazugságot.

A hazugság és a tévedés szétválasztása – ez lenne a következő, még mindig, bevezető rész.

De ennek kapcsán elsősorban nem ártana szétválasztani a hétköznapi vitát, konfliktust a komolyabb vitától. Hiszen az egyszerű vitában is valamelyik félnek kevésbé van igaza, kvázi téved, vagy hazudik.

Az élet tele van vitával, tévedéssel. Teljesen természetes az önálló, kritikus vélemény. Stb,, stb..

Hát akkor?

Ezen a vonalon megint eljuthatunk oda, hogy a „tévedés” természetes, de a hazugság nem.

De most a hétköznapi és a komolyabb hazugságok szétválasztásán kell gondolkodni. Mindenképpen komolyabb hazugság, ami nyomán-okán vagy vele összefüggésben nagyobb károkozás, ártás (anyagi kár, testi sértés, lelki sértés, stb.) jön létre.

Valamint ha a hazugság több embert érint, kiváltképp, ha politikusi, vezetői hazugságról, manipulációról van szó. Ugyanis ekkor nemcsak nép-félrevezetés valósul meg, hanem a félrevezetés általában párosul valamilyen sok embert érintő károsító intézkedéssel.

Szóval a hazugság akkor lesz komolyabb „jogi” hazugság, ha jogi perhez, legalábbis hivatalos eljáráshoz kapcsolódik. Illetve, akkor, ha azt egy állami felső vezető követi el.

Illetve ha „mindezektől függetlenül” komolyabb kárt, ártást okoz más embernek, embereknek.

Visszatérve a hétköznapi vitákra, ennek kapcsán ajánlatosak, a türelem, a tolerancia, a kritikusság, a kritika elfogadása, illetve ehhez hasonlók. Mi még? Ugyanis ez sem elhanyagolgató probléma, érdemes még visszatérni.

Ugyanakkor a komolyabb, jogi hazugság esetében, türelem, tolerancia helyett, inkább pontosabb szigorúbb ítélkezésre van szükség.

Folytassuk viszont a tévedés és a hazugság szétválasztásának problémakörével.

Korábban valószínűleg tévedésből, azt fejtegettem, hogy mivel károkozás, ártás szempontjából, nem sok különbség van a tévedés, valamint a hazugság között így egyébként sem kell komolyabban elválasztani. Ráadásul össze is mosódhat, hiszen a három fő csoport, a tévedés, az önhazugság, a hazugság közül a középső, egy meglehetősen széles , és több alcsoportra osztható, meglehetősen összemosódott terület. Most mégis úgy gondolom, fontos a tévedés, valamint hazugság szétválasztása és különböző megítélése.

Egyfelől fontos, mert a hétköznapi élet vitáiban sem mindegy hogy két jó szándékú érvelő vitázik, vagy az egyik csak packázik, lenéz, technikázik. Másfelől a jogi vitákban a szándékosságnak nagy jelentősége van, így a „tévedés” megfelel a gondatlanságból elkövetett ártásnak, hazugság megfelel a szándékos ártásnak. Bár a gondatlan is okozhat akkora kárt, mint a szándékos tettes, erkölcsileg mégis óriási a különbség. Tehet róla, vagy részben tehet róla, vagy nem tehet róla, hatalmas különbség.

Más aspektusból akár a felületesség, a tudatlanság valamint a rosszindulat, az önzés közötti különbségről van szó. Most azt mondom: jelentős a különbség.

Az összemosódott területeket azonban nem szabad elfelejteni.

Ráadásul a fejlődés szempontjából sem mindegy, hiszen az ember, ha lassan is, de értelmesedik, okosodik. Azonban, ha szándékosan rosszindulatú, önző, akkor az értelmesedés okosodás még rafináltabb hazugságokhoz, még több ártáshoz károkozáshoz vezethet, vagyis ez lezárja, sőt visszafordítja a fejlődést.

Szóval tegyünk különbséget. De hogyan?

Itt is megemlítem, bár erről is szó volt: nemcsak mások közlését illik megszűrni, de sajátunkét is.

A probléma tehát kettős, egyfelől fel kellene ismerni egy közlés (magunk vagy más állítását) hamisságát, elfogultságát, másfelől fel kellene is merni, hogy az tévedés, avagy hazugság.

Néhány további általánosság, ami viccesnek tűnhet, de sajnos ez a valóság.

Az igazságnak (beleértve az igazságosságot is), avagy a hazugságnak, pontosabban a felismerésnek sok-sok összetevője van. Természetesen az érvényesítésnek még több összetevője van, hiszen a felismerés után további történések szükségesek.

Abszolút igazságos korszak soha nem jöhet el, amire törekedni lehet, hogy az igazság érvényesülésének aránya nő, bővül, fokozódik.

Nemcsak az a baj, hogy nehéz bizonyítani az igazságot, hanem az is, hogy a „vesztes fél”, általában nem ismeri el a maga tévedését. Még ha szerencsés esetben, bizonyított is az igazság, akkor is mondhatja a másik fél: nem ismerem el, mert ukmukfuk. Vagyis manapság senki nem kér számon komolyabb bizonyítást, elég egy egyszerű kijelentés.

Ha nem ismeri el, pláne ha utána harcol a hamis igazságáért, akkor lényegében nem jön létre az igazság érvényesülése.

A történelem során a jellemzően, legalábbis gyakorta az történt, hogy az eldöntetlen lezáratlan vita után, jött a harc. A felek kimondták: na, akkor döntsön az erő, a harc, a keménység.

Természetesen az nagy dráma, hogy az igazságot, az erő, a keménység, a harc dönti el, és nem a valóságos igazságtartalom. Úgy látszik azonban, hogy az ember, emberiség, benne minden egyén, ebben a csapdahelyzetben vergődik.

Mi hát a rizsa, púder, kamu, hamuka, stb.? Gondolataim jelentős része erről szól. Most itt hirtelen két dolog jutott eszembe. Az egyik az, ha az ember szeret harcolni, kötekedni, konfliktusokba keveredni, ráadásul szereti a presztízsharcot, akkor ennek a legelső eszközét, a hazugságot is alkalmazni fogja.

A másik, ha a magunk, vagy barátaink vitáiról van szó, akkor, az ellenfélről nagyon magabiztosan ki tudjuk jelenteni: ez bizony kamuzik, rizsázik, egyebek. Ráadásul mindkét fél ezt mondja, ami ugyebár képtelenség. Viszont ha kettő, tőlünk teljesen független idegen, vitáját kell megítélni, akkor általában ezt mondjuk: nem tudom pontosan, többet kellene tudni. Mindkettőbe van igazság. Vagy ami még ezeknél is rosszabb: az igazság általában középen van.

Talán még egy a sok közül. A másik ember (csoport, eszme, stb.) általános megítélése természetesen jelentősen befolyásolja, hogyan ítéljük meg közléseinek igazságtartalmát.

Elfogultsághoz vezethet, ha nem közlés igazságtartalmát nézzük, hanem a közlő szimpatikusságát, de erről már szó volt, ill. lesz. Az pedig tudott, hogy szubjektívan érzelmi alapon ítélkezünk.

Elég gyakori jelenség a kölcsönös fokozatos bizalomvesztés, sőt az ellenségeskedés kialakulása.

El lehet azon is gondolkodni, hogy az ilyen negatív folyamatokat hogyan lehet megelőzni, akadályozni.

De azon is, hogy tulajdonképpen a közlőtől (baráttól, vagy ellenségtől) elvonatkoztatott közlés igazságtartalmát kellene nézni. Hiszen akár meg is változhat a közlő, akár véletlenül is, vagy egyéb okból is közölhet a korábbitól igazabb, vagy hamisabb közlést.

Minden esetben oda lyukadunk ki, hogy az ember az igazság, avagy a hazugság felismerésében pláne az érvényesítésében elég reménytelen küzdelmet, vagy látszat-küzdelmet folytat.

Mindezzel együtt nem mondhatunk le az igazság egyre bővülő felismeréséről, arról hogy egyre nagyobb arányban érvényesül az igazság.

A sok-sok összetevő egyike, a jog, pontosabban hogy legalább a jogi, szerződéses, ill. peres ügyekbe érvényesüljön az igazság.

Ennek is szerintem ez egyik fontos, de elhanyagolt összetevője az értelemszerű ítélkezés. Ez többek között az erkölcsi, jogi alapelvekre támaszkodik.

Ennek is van egy olyan összetevője, hogy nemcsak a cselekvő károkozást, ártást nézzék, de kijelentéseket állításokat is, pontosabban azok igazság, ill. hazugságtartalmát.

Azért vannak eléggé egyértelmű hazugságok. Valamint vannak meglehetősen gyanús tévedések, melyek nagy valószínűséggel hazugságok.

Illetve vannak kétséges tévedések hazugságok.

A jogos elvárás, hogy legalább az első két kategóriába tartozó hazugságok felismertek valamint szankcionáltak legyenek.

Persze nem véletlenül tartani kell a visszaéléstől. Attól, hogy éppen a bizonytalanságot, használja ki az ítélkező vagy a hazudozó, hogy ártatlan embereket elítéljen.

Néhány hazugságra utaló tényező.

(A cím is azt sugallja, hogy ezek nem bizonyosságok, bizonyítékok)

1. Az előző elfogult viselkedés, valamint az „igazmondás-hazugság ” gyakorisága, egy gyenge tényező lehet a sok közül. Ismétlem, egy és gyenge. Vagyis nem igaz: ne azt nézd, mit mondd, hanem azt, ki mondja.

2. A hazugságra utaló testbeszéd, és viselkedés, szintén utaló tényező lehet.

3. A „pozitív” gépi hazugságvizsgálat, bár ez enyhén szólva nem jellemző.

Hazugságra, tévedésre utaló logikai jelek.

4. Önmagával való ellentmondás, aktuálisan két egymástól jelentősen eltérő álláspontot képvisel, szinte egy időben.

5. Az állítás nyilvánvaló köztudott ténnyel, adattal cáfolható.

6. Az állítás képtelenséget, vagy képtelen lehetetlen összefüggést tartalmaz.

7. A legvalószínűbb igazságot (ami az elfogadott igazság) nem kételkedve, bizonyítások során cáfolja, hanem „csak”.

8. Az állítás fele annyi érvvel támasztható alá, mint annak cáfolata.

9. A rosszindulat, az önző hasznosulás, a szándékos károsítás, még ha az csak értelemszerűen megállapított, szintén hazugságra utaló jel.

Ugyanakkor itt kölcsönhatás (oda-vissza hatás) áll fenn, vagyis a kiderült hazugság, rosszindulatra, önző hasznosulásra, szándékos károsításra utal.

A csalás, (mint jogi fogalom) esetében egyértelmű a lopás és a hazugság összekapcsolódása. Meg kell jegyezni, a való életben sokkal több csalás van, mint amivel a jog foglalkozik. Ugyanakkor szinte minden lopás, testi sértés, egyebek mellett, így-vagy úgy megtalálható a hazugság.

Ráadásul a hazugság önmagában is lelki fájdalmat okoz, a lelki sértés, pedig vétek, bűn.

10. Egyéb, lehetséges tényezők

Valójában még ezek a durva jelek sem bizonyítják egyértelműen a hazugságot. Gyakrabban ennél azonban ügyesebben hazudik (vagy tévedve hazudik) a hazudó. Szóval az igazság, avagy a hazugság kiderítése, pláne az érvényesítése nem egyszerű dolog.

Rövid kitérés a humorra. Sokan úgy gondolják, hogy csak a hazugságról lehet viccet, karikatúrát csinálni. Sajnos nem így van, a háttérbe vigyorgó embert bárhová oda lehet állítani. A humor inkább csak amolyan általános gyógyszer.

Tehát nincs biztos módszer a biztos bizonyíték megszerzésére.

A hazugsággal kapcsolatos erkölcsi, jogi alapelvek.

a) Mivel a hazugság a szavahihetőség komoly erkölcsi, jogi norma, ezért az előzők alapján fontos, viszonylag pontosan megállapítani a felek igazmondását, szavahihetőségét, ill. az ügyben elhangzó hazugságokat.

b) Általában a csalás bűnének megvalósulását ki kell terjeszteni, szigorúbban kell kezelni.

c) A szavahihetőség hiánya adott esetben, súlyos esetben közvetett bizonyíték.

d) A hazugság megvalósulása, adott esetben, komolyabb esetben súlyosbító körülmény.

e) Adott esetben, súlyos esetben, önmagáért a hazugságért is lehet büntetést adni, mivel a hazugság önmagában is lelki fájdalmat sértést okoz. Illetve azért, mert a hazugságnak gyakran vannak hosszabb távon (adott időben nem jelentkező) károsító, ártó vonzatai, vagyis a hazugság egyfajta veszélyeztetés.

Mindezen szigorúbb alapelveket a nagyvonalúság ideálja, valamint a lehetséges visszaélés ellenére is alkalmazni szükséges.

Itt eljutottunk az igazságosság (erkölcs, jog) két alapkérdéséhez.

Az egyik: pontosan, szigorúan, vagy nagyvonalúan, engedékenyen, megbocsátóan, lelkiismeretet fejlesztve viselkedjünk, ítélkezzünk?

Számomra is felettébb szimpatikus azon ideológiák, vallások, melyek az utóbbi nézeteket vallják, de azért ez kevés.

Pl. az igazi kommunisták szerint, ha bemegyünk a boltba, nem kell majd fizetni, mert az emberekbe kialakul azon önmérséklet, hogy csak a számukra szükséges, őket megillető árut vinnék el. Lényegében a keresztény szeretet, adakozás, megbocsátás tanítás is hasonló. Sőt szinte minden komolyabb vallásnak van egy ilyen aspektusa. Szép, szép, de…..

Többszöri alapos átgondolás után, kijelentem: az egyetlen út, legalábbis főcsapás, irány, a szigorúság, pontosság. Vagyis, hogy az emberi hasznosságot, ártalmasságot, többek között a hazudozást és még sok mindent, pontosan kellene mérni eszerint jutalmazni, elmarasztalni, stb.. Persze a ló másik oldalára is át lehet esni, de az is pontatlanság. Másképpen, valódi igazságosságra van szükség. Nem túl szimpi, de a másik irány, az engedékenység, a szakadékba vezet.

Ami pedig a visszaélést (pl. ártatlanok vegzálását) illeti, a züllött, rohadó, magának való vezetés, hatalom szinte mindennel vissza tud élni. A szigorú törvényekkel felettébb, leginkább a kettős mércével. A jó szándékú liberálisok talán ezért mondják: akkor inkább legyünk engedékenyek. (Még sok ideológia, eszme, vallás mondja, legalábbis elméletileg) De ez biztosan rossz megoldás, ahogy már mondtam. Marad a normális logikus út, a visszaélést, az uralkodók elfajzását kell akadályozni.

A II. világháború kiegészítése.

Pontosan mivel is nyugtatták meg magukat a gyilkosok, pusztítók: - Ezek megérdemlik, ezek rendbontók. Mi csak megakadályozzuk, hogy tönkretegyék a világot. Addig nem lehet jobb világot építeni, amíg itt vannak. tehát el kell tűnniük.

Röviden ezt „kifordításnak” lehet nevezni, az ártatlanból gyártanak bűnöst, a bűnösből lesz a megmentő. Természetesen, ekkor hatványozódik az igazságtalanság.

Néhány további lélektani, érzelmi alapú emberi gyengeség.

Továbbra is az a fő kérdés: az ember miért nem tud, békés, barátságos, igazságos lenni?

Miért harcol, viaskodik, állandóan miért nyomja le, veri át az embertársát? Azután pedig siránkozik, hogy milyen világba kénytelen élni.

Miért nem tud fejlett, békés, igazságos demokratikus rendszert létrehozni?

A számos emberi gyengeség miatt. Már eddig is sokat felsoroltam, de a paletta szinte kimeríthetetlen. Az alábbiakban eddig csak felületesen említett, elsősorban érzelmi indíttatású emberi gyengeség, kerül felsorolásra.

Az ellenségeskedésre való hajlam.

Úgy is mondhatjuk: könnyű az emberek lelkébe ellenségképet plántálni.

Több lélektani jelenség van a háttérbe, itt nem fejtem ki.

Hosszabb, sok éves ismeretség, nem baráti, de gyakran, sőt általában ellenséges viszony kialakuláshoz vezet.

Nemhogy összekovácsolódnának, a hosszú ismeretség után, ellenkezőleg gyűlölködés alakul ki. A magyarázat egyszerű: az emberek hajlamosak a jót, a segítséget elfejteni, a sértéseket, annál inkább megjegyezni. Tehát az idővel egyenes arányban gyűlnek sértések, karcolások (sértéscseppekkel lesz tele a pohár).

Az elvakult dühre való hajlam.

Talán az egyik legkellemetlenebb érzés. Kiváltója: engem lenéznek, nem is akárhogy. Az átlagnál is aljasabbul néznek le, vetnek meg. Vagy a családom, a fajtám nézik le, vetik meg elsősorban. Minél szűkebb lenézett körbe tartozom, annál megalázóbb érzés. Aminek van egy demokrácia-romboló aspektusa is, ugyanis Inkább tartozom a sokmillió lenézett közé (adott esetben, a rossz többségbe), minthogy egy szűk megvetett kisebbség tagja legyek.

Csak velem meri ezt megcsinálni! – Honnan veszi ezt a pofátlan arroganciát! - Mindjárt felrobbanok!

Minden kritika mögött ezt a kivételes lenézést látjuk (ölni tudnánk dühünkben), sok embertársunkhoz hasonlóan, így ez is az általános emberi gyengeségek közé sorolható.

Általában nem direkt lenézésről van szó, csak egyszerű önvédelemről, építő kritikáról, rosszabb esetben is, önzésről, figyelmetlenségről. Ami persze nem kellemes, de azért nem direkt, aljas lenézés. A túlreagálás azonban gyűlölködéshez vezet, főleg ha kapcsolódik „mindkét fél, mindig egy kicsit nagyobbat üt vissza” folyamat.

Félelem a pozícióvesztéstől, félelem a támadástól – a legerősebb düh és agressziógeneráló. Ugyanis: a legjobb védekezés a támadás – sokak szerint.

Ez egyébként a presztízsharcosság alap-motivációja.

Ez egyébként az egyik kevés ősi állati eredetű emberi „tulajdonságnak”. „Tulajdonság” helyett mondhatnánk érzést ösztönt, beidegződést, viselkedést is.

Ráadásul lehet, hogy az emberek 85% rendes, de lehet, hogy most éppen a 15%-nyi aljas réteg egyik tagjával kerültem konfliktusba – gondolják sokan, nem is egészen alaptalanul. (Ráadásul az aljas 15%-nyi ember nem kis része, sok ezer ember, hivatalos pozícióval, hatalommal is rendelkezik.)

Nyilvánvalóan e „tulajdonság” szinte önmagában is megválaszolhatja a bevezetőbe feltett kérdéseket. Pl.: miért nem tud az ember békés, barátságos, igazságos lenni? Jelenleg még biztosan nem képes, talán a távoli jövőben képes lesz.

A szigorúsággal való megelőzésnek dilemmája.

Pontosabban a II. világháborúba vetődött fel a legélesebben: szigorú intézkedésekkel, már a kezdeteknél meg kellett volna állítani Hitlert és a nácikat.

Persze ez egy általános probléma, mindig mindenhol felmerül:

talán a megelőzés miatt nagyobb szigorúság lenne szükséges.

Fogas kérdés, ugyanis az ember képes végtelenségig ragaszkodni az ostobaságához, az érzelmei által generált örültségéhez. Sőt, ha kritikával netán fenyegetéssel próbálják a helyes útra vezetni, visszatéríteni, akkor gyakran beindul a „csakazértis, a támadás igazolja, hogy igazam van” reakció, vagyis még erősebben kezd ragaszkodni az örültségéhez.

Ha pedig abban bízunk, hogy majd magától észre tér, akkor is gyakran kell csalódnunk.

Nyilvánvalóan a viszonylag legjobb megoldás, egyfajta középút, de ez is csak viszonylag jó, vagyis nincs igazán megoldó recept.

Kiegészítés az optimális gazdasági arányokhoz, az optimális (ideális) gazdasági növekedés (igazi fejlődés) tükrében.

Felsorolok néhány optimális számot, majd néhányat később ki is fejtek.

Nem arról van szó, hogy holnaptól ezen értékeknek meg kell valósulni, hanem arról, hogy holnaptól el kellene indulni ebbe az irányba. Illetve mondjuk 10 éven belül meg is kellene érkezni. Szóval holnaptól már koncepció-váltásra lenne szükség.

a) Holnaptól el kell kezdeni a gazdaság mérésének átalakítását.

b) Holnaptól el kell kezdeni gazdaság átalakítását az irányba, hogy az optimális növekedést legyen képes megvalósítani.

Termékek, áruk, szolgáltatások, valamint a szellemre ható termékek növekedéséről van szó. Másképpen az összes termelés (munka) illetve a vele egybe eső összes fogyasztás növekedéséről szólnak a számok.

A számok egy évi, egy főre eső, átlagos növekedésről szólnak:

a) Az összes mennyiségi növekedés, legfeljebb 0,25% lehet

b) A minőségi növekedés, elsősorban a testi, lelki egészség javítása fokozása: 1% (0,5-1,5).

c) A minőségi növekedés, a jóság, kényelmesség, szépség: 0,25% (0,2-0,4)

d) Új (teljesen új, lényegileg új) termékek, szolgáltatások, szellemre ható termékek: 0,5% (0,3-1).

e) Mindez alatt a munkaidő 0,1% (0,01- 0,2) csökkenjen.

f) A természet, a környezet állapota ne romoljon.

g) Az ásványi kincs legfeljebb 0,2% csökkenjen.

h) A jövedelmi vagyoni (egyben hatalmi) különbségek, igazságosság mellet csökkenjenek, az optimális ötszörös értéket érjék el.

Magyarázat:

(Tulajdonképpen mindez az innováció hajtóerejével jöhet létre).

(Más egyszerűbb megfogalmazásban az mondható: elsősorban az egészségügynek, az egészséges életmódnak, a hasznos tudásnak, a műveltségnek, a magasabb kultúrának, a közbiztonságnak, igazságszolgáltatásnak, a természetvédelemnek, az innovációnak kell növekedni. A többi, többek között, az anyagi javak, a testi szükségletek, az silány szórakozás növekedése (ezek főleg mennyiségi növekedések) nem fontosak. A fenti felsorolásból mindez logikusan levezethető.)

A felsorolt számokat egy példával teszem érthetőbbé. Pl. lakásépítés (lakáshasználat) növekedésében nem arra kell törekedni, hogy egyre nagyobb házakban, lakásokban lakjanak az emberek. Arra sem, hogy egyre több lakása legyen az embereknek. Hanem arra, hogy a lakások egyre egészségesebbek legyenek. Továbbá, hogy egyre kényelmesebbek, kellemesebbek legyenek. Továbbá, hogy egyre környezetkímélőbbek legyenek, ill. a természet kincseivel takarékoskodjanak. Így kell építkezni, általában így kell termelni-fogyasztani, valamint a gazdasági fejlődést e szerint kell számítani.

Talán meglepő lehet, hogy a pozitív értékek is limitálva vannak. Először is a puszta mennyiségi növekedés 0,25% felett nem pozitív érték, ugyanis a többi növekedést szorítja ki. Ugyanis az időszakos (10 éves) növekedést egy behatárolt (max évi 4%, de ez csak bizonyos esetekben) csomagnak kell tekinteni. 20 éves időszakban, viszont jó esetben csak évi 2% a növekedés.

Ez azt jelenti, hogy bármelyik felsorolt szelet növekedése, a másikat szorítja ki. Különösen veszélyes a magasabb számú, puszta mennyiségi növekedés, mert az biztosan értékesebb növekedést szorít ki. Legtöbbször valós mennyiségi növekedés sem jön létre, csak puszta munkaidő növekedés, amit valós növekedésnek könyvelnek el.

A folyamatos enyhe munkaidő-csökkenés, azért is hasznos, mert közvetve biztosítja az innovációt, illetve a technikailag, munkaszervezésileg hatékony termelést.

A jelenlegi mérés (GDP, stb.) ezért sem jó, mert az érték növekedésbe belevesz minden haszontalan, sőt káros, vagy csak puszta mennyiségi növekedést. Nyilvánvalóan az érték (pénz) szerinti mérés kivitelezhetőbb, mint a darab, mennyiség szerinti mérés. Vagyis mindent érdemes lefordítani pénzre. De ehhez előbb szelektálni kell, mi az amit pozitívan, mi az amit nem, és mi az amit negatívan mérünk. Például a luxus nagyság, csicsa-növekedés, biztosan negatív szám. A feldolgozatlan szemét, ill. a használatlan tárgyi növekedés is negatív szám. A lelki egészséget, a tudást tompító szellemi termékek, száma, értéke, szintén negatív szám. A harc, a háború, az ellenségeskedés, a csalás érdekében kifejtett „termelés” szintén negatív szám. Ha védekezés érdekében zajló termelésről, munkáról van szó, (bár ezt nehéz bizonyítani) akkor sem pozitív, legfeljebb nem számítandó. Lehetne még sorolni a negatív dolgokat, melyeket a negatív számolás mellett, természetesen csökkenteni kell.

A jelenlegi mérés nem jó, ártalmas, át kell alakítani. E nélkül a termelést-fogyasztást sem lehet átalakítani.

A méréshez még annyit, hogy az itt felsorolt számokból valamint a politikai, demokrácia-fejlődés számaiból kiindulva ki lehetne számítani egy időszak, illetve egy-egy vezetés „osztályzatát”. A vezetések nem kedvelik, ha objektívan értékelik őket, ebből is több minden ered.

Minden ország, térség, körzet gazdaságának a maga állapotához kellene folyamatosan, egyenletesen növekedni, a rángatás sem jó. Persze az elmaradott gazdaságok kicsit gyorsabban, a fejlett gazdaságok kicsit lassabban növekedhetnek.

A termelés, fogyasztás átalakítása az optimális számok irányába, egyfelől hosszú bonyolult folyamat. Másfelől azon egyszerű elv követése, hogy mindent segíteni, jutalmazni kell, ami az optimális irányba viszi, vinné a termelést-fogyasztást, illetve ami más irányba viszi, azt gátolni kell.

Azt is fontos leszögezni, hogy jelenleg az itt vázolt optimális iránytól messze eltérő irányba megy a gazdaság. Nemcsak a gyakorlat rossz, de sajnos egyetlen normális köztudott, tudományosan elfogadott elmélet sem dereng a láthatáron. (Ezen kívül, de ez nem köztudott, köz-oktatott, nem tudományosan elfogadott.)

Reménykedjünk, hogy az egyszerű igazságok, mint ezek is, egyszer köz-oktatottak, köztudottak lesznek.

A teljes könyv a mellékletben!

Kiegészítés a boldogsághoz, valamint az erkölcshöz.

A korosztályos generációs sajtosságok, a boldog, becsületes élet vonatkozásában.

A legfőbb cél: minél több ember legyen minél boldogabb. Boldogabb, vagyis egészséges, békés, nyugis, kellemes (nehézségek, fájdalmak nélküli élet) életet élő.

De mindjárt mondjuk ki az igazságot: az ember csak elméletileg, megjátszva, álszenteskedve szelíd, békés szerető,- valójában harcos agresszív, kalandot kereső lény. Ez pedig azt jelenti, hogy a boldogság legjelentősebb eleme „békés, nyugis lét” lehetetlenül el, amely elem kihat a többi elemre. Hiszen ha az ember harcias, nyugtalan veszekedő lény, akkor az egészség, a kellemes élet sem érdekli nagyon.

Ráadásul a békesség igénye is korosztályok szerint változik, de e szempontból minimum kettő illetve egy átmeneti rétegre (korosztályra) osztható az ember.

A fiatalkor (fiatal és közepes kor): ez esetben 50 évig számolom.

50-60 között egy átmeneti kor.

Illetve az időskor 60 év felett.

Ha egyszerűsítünk, akkor két rétegre bontható az ember, fiatalkor 54 éves korig és időskor 54 év felett. Persze ezek is átlagszámok.

Az első alapvető megállapítás: ugyanazon ember, másféle boldogságigénnyel, valamint más békességigénnyel rendelkezik fiatalkorban (54 éves koráig), mint idős korban 54 éves kor felett. Fiatal korban az ember kevesebb békét, nyugalmat igényel, mint idős korban. Ha nem is keresi a kalandot, a konfliktust, a versenyt, a harcot, az ambíciót, a sikert, de sokkal inkább elviseli ezeket. Mondhatjuk, hogy egy időshöz képest igényli a felsoroltakat, tehát másféle a boldogságigénye.

A második megállapítás: talán az előzővel összefüggésben, a fiataloknak más elképzelése van a becsületességről, mint az idősöknek. A fiatalnak, középkorúnak még egy adag, rafináció, cselezés, erőszakosság, ambíció, belefér a becsületes jóindulatú ember jellemképébe.

A továbbiakban az egyszerűség érdekében beszéljünk szelídségről (békesség, nyugisság, stb.) valamint harciasságról, (agresszió, kalandvágy, törtetés, stb.).

A harciasság, illetve a harciasság változásainak további okai, összefüggései és megjelenései.

1. A könyvemben foglalkozom az emberi gyengeségekkel, ezek közül több is, pl. a presztízsharcosság is, természetesen kapcsolatba hozhatók a harciassággal.

2. A harciasság fokozódása, nemcsak mint fizikai cselekvés jelenhet meg, szélesebb értelemben a másik ember mindenféle (csalás, stb.) fokozottabb sértését is magában hordozza.

3. Nemcsak a fiatalok és idősek között van ilyen szelídségi eltérés, de például a férfiak és nők között is. Bár itt meg kell jegyezni, hogy korunk egyik erőteljes tendenciája, a férfiak viszonylagos szelídülése (nőiesedése), és még inkább a nők „elvadulása” férfiasodása. Úgyhogy napjainkra szinte eltűnni látszik a nők-férfiak közötti különbség.

4. Miből adódnak ezek a korosztályhoz, ill. nemhez köthető különbségek?

Leginkább abból, hogy gyengébb kevésbé aktív, a harcban feltehetően alulmaradó ember, nyilván kevésbé híve a harcnak, mint az erősebb, a harcban feltehetően győzedelmeskedő ember.

Azért azt érdemes hozzátenni, hogy az idősek nemcsak a fizikai kiszolgáltatottságuk, gyengeségük okán szelídebbek, de a nagyobb élettapasztalatuk miatt is. Ugyanis élesebben látják, a harciasság, szakadékba vezető irányát.

5. A harciasság változékonyságának azonban van egy pillanatnyi, hangulati szeszélyességi oka, ill. megjelenése is. Arról van szó, hogy az ember, ugyanazon ember harciassága akár óránként is képes változni néha okkal, máskor, szinte ok nélkül. Pl. ha megsértik, vagy egyszerűen baj éri, akkor a világot rendkívül durvának agresszívnak látja, nagyobb szelídséget igényel, önnönmaga is, kvázi megszelídül.

Ugyanakkor a megtámadás, a veszélyeztetés, a baj, dühöt, védekezést, tehát harciasságot válthat ki. Ráadásul a védekezés lehet jogos, de lehet indokolatlan felfújt is.

Ezzel szemben, ha sikert könyvelhet el, akkor ellentétes érzések, gondolatok fogják el. Ekkor egy kis törtetést, agressziót, elfogadhatónak tart. De itt is jelentkezhet a másik véglet: a siker, a rendben levőség, megnyugtatja az embert.

Mindez azt jelenti, hogy az ember rendkívül, változékony, szeszélyes, ellentmondásos, nincs határozott véleménye a szelídségről-harciasságról. Valójában fel sem tudja mérni annak mértékét.

6. Nyilván a harciasság történelmi kortól és az adott nép kultúrájától is függ.

Az állatokban talán több harciasság van, mint a gondolkodó emberben (ez is vitatható), ennek evolúciós okai is vannak. Azt azért kijelenthetjük, egy ősi tulajdonságról, szinte természetes emberi gyengeségről van szó.

A jelenlegi mértéke azonban nem természetes, nem szükségszerű, hanem túlzott.

A globalizálódó világban, a harcias népi hagyomány, kultúra, jelentősége is halványul.

7. Korábban, a könyvben, a harciasságot szoros összefüggésben hoztam az ambícióval. Pontosabban, akinek ambíciói vannak, az a mai világban nem nagyon engedheti meg a szelídséget. A mai, még mindig meglehetősen törtető, agresszív világban a szelíd, mulyának minősülhet, nem képes érvényesülni. Ezt, „az ambícióval való ellentmondást” is betehetjük az okok közé.

8. Egyébként napjainkban is, meglepően sok harcra, agresszióra motiváló dologgal találkoznak a felnőttek, de gyerekek is.

A modern embert, sajnos a gyereket is, a „kultúra” egy része, pl. akció filmek, agresszív játékok, stb., szintén a harciasságra motiválják.

Tulajdonképpen a történelemoktatás is (ami jelenleg tévesen a háborúk oktatása, ráadásul torz, „szinte dicsőítő” oktatása) a harciasságot ösztökéli.

Talán még a kifejezetten küzdősportokat is a motiváló dolgok közé vehetjük. Megjegyezve, hogy a küzdősportoknak azért van egy levezető vonatkozásuk is, vagyis nemcsak motiválják, de le is vezetik az agresszivitást. A szabályozott igazságos verseny, beleértve a sportot is, összességében levezető hatású.

Ugyanez nem mondható el az akciófilmekről, az agresszív játékokról, hasonlókról. Nem mondható el, bár sokan, nem érdek nélkül, azt hazudják. Képzeljük el azonban a tévéje, pc-je előtt ülő, energiával és más okokból kialakult agresszivitással meglehetősen eltelt fiatalt, amint egy akciófilmet néz, vagy játszik. Nyilvánvalóan az ő agresszivitása, ekkor nem levezetésre kerül, hanem felgerjesztésre. Az, hogy pl. a játékban megöl száz embert, lehet hogy ideig óráig, öt százalékkal kielégíti az agresszív hajlamait. Az azonban, hogy egy agresszív világ képe rajzolódik ki előtte „természetesen ilyen agresszív a világ”, ellenben harminc százalékkal is fokozhatja a harciasságát.

Kijelenthetjük az ember valójában nem (legfeljebb álszenteskedve elméletileg), neveli a gyerekét szelídségre, békére.

9. Nyilvánvalóan a társadalmi igazságtalanságok, az általános lenézés, a rossz, kellemetlen élet, a reménytelenség szintén fokozzák a harciasságot. Az elnyomásból, a diktatúrából való megszabadulás, szintén harciasságra, sőt néha konkrét harcra ösztönöz.

Tehát a társadalmi rendszer egy jelentős ok, ill. összefüggés.

Persze itt is felmerül, hogy a társadalmi rendszer, valamint az eredendő emberi természet, hogy viszonyulnak egymáshoz. A kölcsönviszony biztos, a dominancián már lehet vitatkozni. Akár az itt felsorolt tényezők is rámutatnak, a rendszer és az ősi emberi hajlamok keverednek, egymásból erednek. Ezért a megoldások között nemcsak az szerepelhet: ember legyél ilyen, meg olyan. Hanem ez is: ilyen meg olyan törvényeket, intézményeket kellene létrehozni.

10. Egyéb itt fel nem sorolt harciasságot-békességet befolyásoló okok. (Egyébként ezt az „egyéb okokat” részben a saját megnyugtatásomra is, minden elemzésbe, felsorolásba beteszem. De kétségkívül a valóságban is mindig van, kihagyott ok, tényező.

Visszatérek a harciasság valamint a becstelenség, valamint a szigorúság összefüggésére.

Már említettem, hogy a harciasság fokozódása, nemcsak fizikai jelenség. Közbiztonságilag pl. nemcsak a testi sértés szaporodik, de pl. a csalás is. Mivel sokan a harciasság, a keménység okán lépik át a becstelenség határvonalát.

Amúgy a becstelenség (az igazságtalanság, az erkölcstelenség, stb.) a másnak ártásról szól. Elvileg van olyan, hogy igazságos, de szigorú (kvázi kemény, harcias). Gyakorlatilag azonban, a harciasság gyengülése-fokozódása eltolhatja (általában el is tolja) a másnak ártás határvonalát is. Pl. egy keményebb világban, ez még nem minősül másnak ártásnak. Vagy egy keményebb világban, ez még jogos büntetés. Stb..

Ebből az összefüggésből az is következik, hogy adott esetben nemcsak a harciasság harc, a háború, az agresszivitás fokozódhat, hanem a becstelenség is.

Az első részben is említettem, általában a fiatalok nemcsak a keménységet nézik elfogadóbban, de a becstelenséget is, legalább fél fokkal.

Ugyanakkor felvetődhet az arany középút, a túlzott szelídség, a túlzott megbocsátás problémája is. Erről is elmélkedtem már korábban, és egyértelműen az arany középút mellett tettem le a voksot, legalábbis ami a szigorúságot-engedékenységet illeti.

Akkor mégis azt kell mondani: a szigorúság, valamint az agresszivitás, két különböző dolog, bár van közös területük, van, részben egybevágnak.

Másképpen, a szelídség, békesség, valamint a megbocsátás, az összefüggések, egybevágóságok ellenére, nem ugyanarról szól.

Elég fura, de ki lehet jelenteni, az ember általában legyen békésebb, szelídebb, nyugisabb, békére törekvőbb, de nem legyen, kevésbé szigorú.

Nem könnyű, ehhez talán az is szükséges, hogy adott estekben a bűnösség-bűntelenség határvonalát még pontosabban határozzuk meg.

Másképpen legyünk békések, de ne elvtelen kompromisszumok, (kollaboráció, konformizmus) árán, ne a bűnösöknek való behódolás árán. Óvakodjunk attól, hogy bárkit megtámadjunk, még az állítólagos megelőző támadástól is, de a jogos védekezésről ne mondjunk le, ahogy az építő kritikáról sem.

A békesség, szelídség fokozása, egy jó út, egyféle megoldás.

A megoldásokat egyébként nagyjából az előző részekben már említettem.

Nem is akarom ismételni talán csak címszavakban: pl. agresszív filmek játékok gátlása. Még több igazságos szabályozott verseny.

Igazságos társadalmi rend, demokrácia, építése.

Magunk agresszivitásával, becstelenséget elfogadó hajlamával is legyünk tisztába, főleg fiatalkorunkban.

Legyünk kevésbé ellentmondásosak, szeszélyesek.

A szigorúságot (mely történhet a béke érdekében is) ne keverjük az agresszivitással.

Stb., stb..

A legfontosabb viszont az álszenteskedés megszüntetése.

Egyénileg se áltassuk magunkat, - én békés vagyok. Nézzünk szembe a ténnyel, én sem vagyok békés, de mi emberek, általában sem vagyunk békés természetűek.

Ugyanis, ha áltatjuk magunkat, akkor a változtatás elhatározásának sürgőssége is csökken. Akkor, a „nincs nagy baj” hozzáállással szinte semmit se teszünk.

Vagy pedig fogadjuk el, mindig, mindenhol valljuk be: agresszív népség vagyunk, olyanok, akik egymást nyírják, akik ebben lelik az örömüket, akik hajlamosak pusztító háborúkba keveredni, azokba szenvedni, meghalni. Ebbe az esetbe, viszont ne siránkozzunk, pl. szenvedésen, háborún, igazságtalanságon, becstelenségen, rossz közbiztonságon.

Én mégis azt mondom, inkább ismerjük be, hogy a békesség, béke érdekében konkrétan is elég sokat és sürgősen tenni kell.

„Összességében jól mennek a dolgok, szép az élet dilala” felfogást is felül kell vizsgálni, annak ellenére, hogy gyakran jóindulatból ered.

A boldogság mérése

(További fontos kiegészítés)

Már felületesen foglalkoztam e témával. Viszont nem árt újra, elővenni a témát, más szemszögből, kicsit alaposabban megvizsgálni.

Annál is inkább mert, a boldogságot nevezem, meg mint a legfőbb emberi, egyéni és társadalmi célt.

De azt is megállapítom a boldogság egy rendkívül képlékeny, szubjektív (egyéni, hangulati) , szinte mérhetetlen állapot. Ráadásul a hosszabb távon összesített boldogságnak, sok összetevője van, ami fokozza a mérhetetlenséget.

Akkor miért kellett nekem, pont a boldogságot célként megjelölni, kikiáltani?

Ugyanazért, amiket most elmondtam, vagyis a felsorolt hátrányok egyben az előnyök.

Egyszerűbben arról van szó, ha csak egy dolgot, vagy kevés dolgot (pl. anyagi jólét, vagy, és Istenszolgálat, vagy, és emberszolgálat, stb., stb..) jelölünk meg legfőbb célnak, akkor egy csomó más fontos célt elhanyagolunk, egyoldalúan, elfogultan élünk, gondolkozunk, cselekszünk.

Vagyis tévúton járunk. Tehát a hosszabb távú boldogság a leginkább összetett, sok részből álló dolog, állapot, ezért a legkisebb eséllyel kerülhetünk valamilyen elfogult, hamis cél fogságába.

Igen ám, csakhogy mire megyünk vele, ha nem tudjuk mérni. Azért ez így túlzás, hogy nem tudjuk mérni. Pontosabb megfogalmazás: a boldogságot felettébb nehéz mérni, és az is, csak jó esetben is, csak nagyjából (mondjuk 75%-ban) lesz pontos. Tehát, azért a viszonylag pontosabb mérésre törekedhetünk, és muszáj is törekedni.

Meglepő módon a társadalom boldogságának mérése egy fokkal könnyebb, mint az egyén boldogságának mérése. Az egyén talán tisztában van a pillanatnyi, legfeljebb félnapi boldogságszintjével, de nincs tisztában (csak homályos elképzelése van) a heti, havi évi boldogságszintjével.

Ennek az egyik oka, pl., hogy amikor összegezi, pl., milyen is volt az elmúlt évem, akkor a pillanatnyi boldogságállapota befolyásolja. Illetve, hogy éppen milyen oldalról vizsgálódik. Ennél is nagyobb baj a boldogságkiegyenlítő rendszer. Ez egy biztonsági rendszer az emberben, amely lényegében a nagyobb hosszabb távú kellemetlenségeket tompítja, de ugyanúgy tompítja a nagyobb, hosszabb távú kellemességeket is. „Az ember mindenhez hozzászokik” Vagyis az ember általában a boldogság középszakaszában mozog, kicsit le, kicsit fel. Ritkán jön egy-egy komolyabb, negatív, vagy pozitív trauma, de azután visszatér a középső szakaszba.

A könyvem egyik fejezete arról szól, hogyan lehet a lelki fájdalmakat tompítani, hogyan lehet a boldogságot általában (viszonylag folyamatosan, sokszor pillanatnyilag) növelni.

Vannak ilyen módszerek eszközök, és használni is kell azokat, azonban a mérést ezek sem oldják meg.

A társadalmi boldogságszintet viszont egy fokkal könnyebb mérni, és ebből, ha nem is teljesen pontosan, de következtetni tudunk a saját boldogságunkra. Nézzük először a mérést, aztán a következtetést.

A társadalmi boldogságszint elég közel jár, az un. szélesen vett életszínvonalhoz. Talán még annál is bonyolultabb, de közel jár.

Itt beevezünk egy másik „kedvenc” témámba, a statisztikai adatok mérések problémakörébe. Szóval, viszonylag pontos mérés nélkül nincs semmi, csak szájkaratézás.

Ha a jelenlegi szélesen vett életszínvonal mérést, valamint általában a statisztikai adatok szerinti mérést egy ötös (illetve hatos) skálán nézem, akkor az egyes, legalsó osztályzat a megérdemelt. Bocsánat nem a legalsó, mert az a zéró, a semmi. Az egyes, vagyis van valami, de az elégtelen.

Most itt, ha csak vázlatosan is, de bele kell menni, pl. a szélesen vett életszínvonal statisztikai mérésébe. Ez tulajdonképpen a szakemberek dolga lenne. Lenne, de a vezetés nemhogy építené, de rombolja e fontos állami tevékenységet.

A pontossághoz szükséges: Mennyi fontos statisztikai adat van mérve. Az időtávra osztott, egy főre osztott, ill. a nemzetközi összehasonlítás adatait is mérve. Az adatok mérésének pontossága. Ezek az adatok mennyire ismertek használtak. Ezekből készül e pontos összesítés.

Ha mondjuk, a jelenlegi egyes szintről a négyesre akarnánk jutni, akkor mindent négyszer jobban kellene csinálni. Nemcsak GDP-t és hasonlókat, hanem négyszer annyi fontos adatot kellene mérni. Pl. egészségügy, oktatás, stb. teljesítményét. Az igazságszolgáltatás, az igazságosság állapotát. A természetvédelem fokát. A biztonság állapotát, ami szintén több adatból áll össze.

Azután ott van a mondás: inkább élek egy szegényebb, de békésebb barátságosabb országban, mint egy gazdagabb, de marakodó országban. Szóval ezt sem árt mérni. Természetesen, valahogy a vezetéssel való, a közállapotokkal való elégedettséget is mérni kellene.

A demokrácia szintjét pedig elsősorban azért kell mérni, mert az utal a döntéshozás színvonalára. A döntéshozás színvonala pedig mindenre kihat.

Illetve: Jelölje meg egy tízes skálán, hogy az elmúlt évben milyen boldognak érezte magát.

E kérdés nyomán, nyilván teljesen eltérő szubjektív jelölések lesznek. Azonban az összesített eredménynek mégis van jelentősége.

Mindezt négyszer pontosabban kellene mérni, mint most. Ezeket pedig, kb. 5-10, szinte mindenki számára ismert adatba kellene összesíteni.

Az adatok pedig meghatározók lennének az új tervek elkészítésében, illetve a vezetés értékelésében.

Visszatérve a boldogságmérésre.

Tételezzük fel, hogy a szélesen vett életszínvonal fejlődése, ill. a társadalmi boldogság 75%-os boldogsággal mérve vagyon. Ez elméletileg elérhető.

A gondolkodó egyfelől azt mondja, ha ekkora volt a társadalmi boldogság, akkor az félig-meddig rám is vonatkozik. Részben már tisztában lesz a helyzettel.

Másfelől pedig leül és elkezdi a saját életét a társadalmi boldogsághoz viszonyítani. Mert rendben van az ország egészségügye pl. 5%-ot fejlődött, de az én egészségem romlott és nemcsak a korom miatt. Nekem rossz tapasztalataim voltak. Majd jöhet a többi terület, ebből a szempontból, meg abból a szempontból, hogy is alakult az életem. Szóval nem lehetetlen, egy nem teljesen pontos, de viszonylag elfogadható egyéni boldogságmérés.

És mi legyen addig, amíg nincs elfogadható társadalmi boldogságmérés?

Ember, lehetőleg igazságosan, jókedvűen küzdj és bízva, bízzál.

A teljes könyv(két részben)a mellékletben!