Tudják, mi vettük meg Judittal 2002-ben azt a veszprémi lakást az Egyetem városrészben. Csodálatos volt. Csupa fa, ligetes rész, iskola a közelben, a gyerekek nőttek, a lakás meg pont jó méretű harmadik emelet, tetőtérrel. Olyan mély csend volt éjszaka, hogy ha egy tücsök tüsszentett Balatonalmádiban, itt az ablak alatt lehetett hallani a visszhangját.
És ez volt a vesztünk. Mert ha az embernek békés élete van, a rendszer azonnal gondoskodik róla, hogy legyen programja.
Öt év telt el békességben, amikor a lépcsőházi faliújság hirtelen kiírta: „Parkolóbővítés. Másfél hónapig tilos a parkolás.” Mondom, mi a fészkes fenének kell ezt bolygatni? Előtte is mindig volt szabad hely! De elkészült. Lett egy dupla akkora, vadonatúj betonmezőnk... és azóta alig lehet benne helyet találni. A szomszédos utca meg, ahol szintén laknak emberek, és nyilván autóik is vannak, az esetek kilencven százalékában teljesen üresen kong! Ember, ez fizika? Ez felsőbb matematika! És akkor ott állok a bolti szatyorral, ami minden egyes lépésnél mélyebben vágja le a tenyeremet a csontig, miközben baktatok fel a harmadikra, és azt nézem, ahogy a szomszéd utca aszfaltján max. egy darab kóbor galamb parkol dupla vonalban.
Aztán jött 2007. Vagy 8. A fene sem emlékszik pontosan, mert az idő olyankor elveszíti a naptári kontúrjait, amikor az ember belép... a végtelenített állványzatok birodalmába.
Húztak egy magas, recsegő vascső-erdőt a ház köré, és azóta... dolgoznak. Illetve izé, dolgozgatnak. Az az elnyűhetetlen, magyar kisiparos tempó ez, ahol a tér megáll, a fizika meghajol, a tervek meg elporladnak. És ekkor jön Kamondy, a vállalkozó. Megjelenik a szürke Renault-jával, letörli a verejtékét a homlokáról, és tágra nyílt, őszinte szemmel bejelenti: – „Már csak egy-két hónap, kérem, és nem zaklatjuk tovább a tisztelt lakóközösséget, mindjárt készen leszünk.”
És az élet zajlott! Cserépcsere, vakolás. Aztán kiderült, hogy a cserép hibás, hát levették. Aztán a friss vakolatot is leverték, mert a cserépcsere megint rossz szögben állt. Kamondy meg jött újra, magyarázva, hogy a globális logisztikai láncok meg a déli szél miatt most picit tolódik a határidő, de a minőségből nem engednek! A gyerekek felnőttek, elköltöztek, Veszprémben cserélődtek az évszakok, de a vascsövek maradtak. Ha kinéztem az ablakon, már nem a mókusokat láttam a fán, hanem egy gigantikus, horganyzott madárkalitkát, aminek mi vagyunk a díszpéldányai!
Aztán elérkezett 2020 szeptempere. Kinyitom az ablakot reggel, hát egy munkás egyensúlyoz a harmadik emeleti párkány mellett. Ugyanaz a fickó, aki négy évvel ezelőtt is ott vakolt! Nézem a szemét, árad belőle a Veszprém környéki mészpor és az öröktér kimerültsége. Mondom neki: – Jó reggelt, Károly! Éhes vagy? Hozhatok egy kávét? Pislog a csövek mögül, mintha huszonhat éve senki sem kérdezte volna meg tőle ugyanezt. – A kávét örömmel, Róbert – remegett a hangja. Nemcsak kávét kapott, kérem szépen! Befordultam, csináltam egy friss, illatos sonkás tojást hagymával, mellé egy gőzölgő tejeskávét. Kiadom neki a vasrácson, ő meg ott ül a semmibe lógó deszkákon, lapátolja befele, ragyog az arca. Megevén, megitta, letörölte a száját a szőrös karjával, nagyot sóhajtott: – Köszönöm, ez fenséges volt. De most, hogy így jobban belegondolok... nincs nekem ma itt semmi keresnivalóm. – És elindult haza! Nem lefelé, nem a kapu felé... egyszerre csak lebegett egy picit, aztán lelépett a levegőbe! Mondom, kérem szépen, ez már nem építkezés, ez felső kapcsolat!
De nem álltunk meg itt. 2022-ben érkezett Karcsi és a két segédje. Ők már profik voltak. Ha nem fújt a szél, jöttek. Cserébe a reggeliért meg a vacsoráért – mert ugye ment az érlelt rostélyos sztékburgonyával meg csipkebogyólekvárral –, Karcsi, aki szenvedélyes pecás volt, estére hozott két-három szép halat. Szerintem sügér volt, vagy amúr. Juditnak meg felragyogott az arca, mert ő képes lenne évi 365 napon át halat enni. Karcsi meg cserébe nemcsak a halat hozta, hanem szakszerűen megjavította a belső beázásokat is, ami nálunk már családi programnak számított.
Aztán eljött a 2026-os tavasz. Március 15-én, napsütésben! Karcsiék belecsaptak a lecsóba: bejelentették a lépcsőház-felújítást. Három havi kemény munkával sikerült úgy szétverni a lépcsőházat, hogy a betonból semmi sem maradt. Csak a csupasz vasszerkezet meg a kongó üresség! Fenyő pallókat hoztak, ideiglenes lépcsőket ácsoltak, hogy haza tudjunk menni. Kamondy meg kiállt a lakógyűlésen egy mosollyal: – Kérem szépen, minden csodásan halad! Csak annyi a bibi, hogy ezt a fa lépcsőt most lebontjuk. Úgyhogy létrákat adunk minden lakáshoz!
Létrákat! Közel hetvenévesen! És szeptemberben meg is kaptuk... de nem létrát, hanem meredek hágcsókat! Úgyhogy most az van, hogy Judittal minden hazafelé menet egy alpinista expedíció. Néha jön valaki a szatyorral, megcsúszik, a tej meg a kifli megindul lefelé a harmadik emeletről a földszintre... de hát kérem szépen, ezt mindenkinek tudomásul kell venni: egy alapos házfelújítás bizony áldozatokkal jár!
Rádli Róbert