Dubrovnik I. - A lemeríthetetlen telefon története

Végre eljött az idő, hogy megosszam Veletek a Horvátországban töltött Erasmusom legizgalmasabb emlékét. Még a spliti utazás előtt kitaláltuk, hogy Dubrovnikba egyszer mindenképp el kell mennünk, mert ugye milyen dolog lenne az, ha pont ezt a várost hagynánk ki!

Elsőre kicsit riasztó volt a távolság, Zadarból busszal 8-9 óra alatt lehet Dubrovnikba érni, amibe beletartozik az átszálláskor való várakozás is. A buszunk 9.30-kor indult (legalább korán kelni nem kellett 😊) és 11.30 körül értünk Splitbe, ahonnan 1 óra villámgyors, ebéddel egybekötött szétnézés után indult a másik buszunk Dubrovnikba. Szerintem megérte a félnapos utazás, szinte az egész úton a tenger mellett haladtunk, ahonnan a szigeteket is lehetett látni.

Hiába van Zadar is és Dubrovnik is ugyanabban az országban, útközben a bosnyák határon is át kell kelni (ami ez esetben nekem is teljesen kiment a fejemből, de szerencsére váratlan határátkelések fenyegető jelenléte miatt mindig magamnál tartom az irataimat 😅).

A menetrend szerint még világosban értünk volna be a dubrovniki buszállomásra és már tegnap kerestem egy helyet, ahonnan jól rá lehet látni a naplementére. A busz viszont másfél órát késett, napnyugtakor még csak az első határnál várakoztunk. Mindenkit leszállítottak a buszról és egyenként kellett becsekkolnunk, de innen legalább láthattuk a naplementét.

Fél 5 helyett 6 körül értünk be a buszállomásra, innen fél órás séta vezetett az Airbnb-n foglalt szállásunkhoz, amely a hegyoldalon volt. Felfelé szűk utcák vezettek, sokkat kellett lépcsőznünk. A szállást megtalálni koránt sem volt olyan könnyű, mint ahogy azt elképzeltük. Hiába volt meg a pontos cím, a Google Maps belezavarodott a kis utcák rengetegébe. Miután meguntuk a kóválygást, felhívtuk a vendéglátónkat. Hiába beszéltem vele horvátul, Dubrovnikban teljesen más nyelvjárásban beszélnek és szinte alig értettem, mit mond.

Végül sikeresen rájöttünk, mi zavart minket össze: igazából jó utcában voltunk, csak mint azt ahogy észrevettük, az utca két felének nem ugyanaz volt a neve. Ez alapján az utca egyik oldalán lévő házak más utcanévvel voltak ellátva, mint a velük szemben lévők 😄 Házszám alapján végül, keserves kínszenvedések árán, célba értünk.

Miután lepakoltunk, elsétáltunk az Óvárosba, ahol meglepetésemre alig voltak emberek. Le mertem volna fogadni, hogy Dubrovnik óvárosának legszélesebb utcáján, a Stradunon az év minden napján hömpölyögnek a turisták. Úgy tűnik, nem sokan jönnek ide az őszi és téli hónapokban.

Még csak november felénél járunk, de már előkerültek a karácsonyi díszek, a városkapunál és a Luža nevű téren már hatalmas 2022-es feliratok is hirdetik az év végének közeledtét.

Még mielőtt idejöttünk volna, hallottam egy aranyszabályt, amelyet Dubrovnikban erősen ajánlott betartani: ne vásárolj semmit az Óvárosban, mert az alapból is drága árut itt még drágábban kínálják. Ezt részben betartottam, részben nem 🤭. Souvenir boltnak a környékére sem mentünk; ha ne adj Isten valamit leverek és összetörök, rámenne az egész Erasmus ösztöndíjam 😆. A pékáru is drágább a pékségben, egy szendvics ára 25-30 kn között mozgott, de ezt is csak a kirakatból láttam. Másrészt viszont kipróbáltunk több éttermet is a központban, amelyekről nemsokára olvashattok is.

Ma van Horvátországban a vukovari áldozatok emléknapja, ilyenkor csak a nagyobb üzletek tartanak nyitva. A képen látható Szent Balázs templom és a rekonstrukció alatt álló Orlando-oszlop között látható piros "szőnyeget" gyertyák alkotják. Ezen a napon országszerte tartanak megemlékezéseket és gyújtanak gyertyákat a vukovari csatában elhunytak és eltűntek emlékére.

Ezután már nagyon éhesek voltunk, Google bácsi javaslata alapján elsétáltunk a "Lucin Kantun" nevű étterembe. Számomra ez volt az első "fancy" étterem, ahol jártam (ezalatt azokat az éttermeket értem, ahol nem szokásos ételeket szolgálnak fel), ezért nem emlékszek pontosan az ételek nevére. A kettő közül a kacsamell volt az enyém, de amikor rendeltem, nem számítottam rá, hogy steak lesz.

Nem csak mi voltunk éhesek, egy cica is odaszegődött az asztalunkhoz. Szerintem kinézte magának a kacsamellemet. Ennyire élethű Csizmás Kandúr nézéssel még nem találtam magam szembe, alig tudtam ellene védekezni! Komolyan, olyan érzés volt, mintha a cica a lelkem mélyébe látna, egy percre sem vette le rólam a szemét. Már szinte éreztem, ahogy telepatikus képességének töredékével képes megemelni és a kacsamell felé irányítani a kezem. Végül sikeresen kiszabadultam a hipnózisából, de beismerem, hogy ezért az alakításért a tisztelt Színész Úr tényleg megérdemelt volna egy kis harapni valót! 😸

A legérdekesebb sztorit a végére hagytam. A Dubrovnikról szóló trilógiámban nem minden képet csináltam én. Sötétedéskor a telefonom mindig az életéért küzdött, szegény nem szokott hozzá ahhoz, hogy a kamera majdnem egész nap be legyen kapcsolva. 100-ról villámgyorsan lemerült 10%-ra, majd 3-ra. Az a maradék 3% viszont hősiesen küzdött, 2 órán keresztül bírta. Folyton azt mondogattam magamban, hogy "na, most jött el a vége, most fogja felmondani a szolgálatot", ám egészen a szállásig kibírta ébren.

Remélem, a telefonom is felkészült a holnapi napra, ugyanis az extra hosszú lesz, sok programmal (spoiler: 80%-kal indultam reggel, nem bírta ki 😆😆)

Szeretettel Dubrovnikból:

-Rita

2021.11.18.

(posztolva: 2022.01.21.)