DÍVÁNYOK DÍVÁNYÁN A MACSKA A SAJÁT FARKÁBA HARAP Szatíra egy felvonásban, avagy a víner snicli kloppfolása nem feltétlenül gyermekkori lelki traumáink feldolgozásának a biztos jele
Helyszín: A firenzei San Salvi elmegyógyintézet egyik eldugott, privát pavilonjának konzultációs szobája. A századfordulós neobarokk épületet vastag kőfalak és a kertben álló ciprusok zárják el a toszkán lankák szőlőtőkéitől. Bent fojtogató a hangulat: nehéz, bordó bársonyfüggönyök nyelik el a kinti napfényt. A szoba sarkában egy carrarai márványból faragott Aszklépiosz-szobor áll – az orvostudomány és a gyógyítás ókori szimbóluma –, de a talapzatát félig eltakarja egy Bécsből hozatott, giccses, keleti szőnyegekkel borított dívány. A levegőben ópium, dohány és az emberi nyomorúság áporodott szaga, mint élő organizmus falja fel a bútorokat, a berendezést az orvost és páciensét.
Szereplők:
DR. GIOVANNI BATTISTA LUPO – A klinika főorvosa, a Pszichoanalitikus Társaság hithű olasz apostola. Szigorú zsinóros zakó, monokli, kezében gondosan vezetett bőrkötéses jegyzetfüzet.
AZ ÖREG – Egy zavarodott, idős, rákbeteg úr, védjegyszerű szakállal, aki megszállottan szivarozik, és magát Sigmund Freudnak nevezi, valójában maga a modern pszichiátriai tudományok alapjait lefektető IXX. századi zseni.
Az Öreg a díványon fekszik, mereven a barokk mennyezeti stukkókat bámulva. Mögötte, a láthatatlan zónában ül Dr. Lupo.
DR. LUPO: (monoton, professzionális hangon) Folytassa, kérem, Herr Professor. A módszere... az valami egészen zseniális. A szabad asszociáció, ahogy a páciens kimondja a szavakat, és a nyelvbotlásokon keresztül a tudattalan legmélyebb, elzárt gennyes sebei a felszínre törnek... Ez tiszta katonai stratégia a lélek ellen. Megváltoztatta az orvostudományt. Maga nemcsak diagnosztizál, hanem feltár. Tisztában van ön azzal, hogy munkájának gigantikus mivolta az emberi léptéket meghaladja?
AZ ÖREG: (büszkén, a szivarfüstöt fújva) Hát persze, Lupo! Mert a módszerem működik, kikezdhetetlen! Ha a beteg beszél, a beszéd megtöri az elfojtást. A technika hibátlan. Én adtam kulcsot az emberiségnek a saját börtönéhez! Itt van például a toszkán paradicsomleves... az tegnap este... az nem egy leves, az maga a kéjes gyönyör, a menstruációs ciklus szimbóluma, elfolytott férfivágy azokon abizonyos napokon. A dóm kupolája az ablakon túl? Egyértelműen az anyai mell gigantikus, neurotikus kivetülése! És a lakói? Mind ödipális krízisben szenvednek! Tegnap láttam egy embert, aki dinnyét vett a piacon. Tudja, mit jelent a dinnye? Az apa fejének levágásának tudattalan vágyát! Biztosan nem ismeri maga a Hitchcock filmeket, hiszen akkor pontosan tudná, miről beszélek.
DR. LUPO: (lelkesen firkál) Jó, majd megnézem, de micsoda hihetetlen klinikai pontosság... A szuperegó teljes diadala az id felett. Ön a lélek Galileije, professzor. Egy új Hippokratész, aki az emberiség egyetemes szenvedését gyógyítja!
AZ ÖREG: (felül a díványon, a hangja hirtelen megváltozik, hisztérikus, gyerekes panasszá válik) Hippokratész? Ugyan már! Mit tudott az a görög a családomról? Az apám vén volt, Lupo! Vén és szegény, annak ellenére, hogy zsidó! És az anyám fiatal volt, gyönyörű, és csak engem szeretett, engem, az ő aranyos Sigmundját! A féltestvéreim meg egyidősek voltak az anyámmal egy fedél alatt! Érti maga ezt a fertőt? Amikor a kis öcsém, Julius megszállta a bölcsőt... ó, én akartam, hogy meghaljon! Én öltem meg a gondolataimmal, mert elvette tőlem anyám figyelmet! És amikor meghalt, a bűntudat majdnem felemésztett. És az apám... egy gyáva zsidó kereskedő volt, aki hagyta, hogy egy keresztény leüsse a kalapját az utcán Bécsben, és nem vágott vissza! Egy senki volt! Ezért kell minden férfinek gyűlölnie az apját! Ezért kell minden németnek utálnia a zsidókat. Ez az igaz, egyetemes törvény! Én tettem törvénnyé, vállalom, ez az én keresztem! Mert ha nem törvény, akkor én csak egy beteg, gonosz kisfiú vagyok, aki gyűlölte a családját!
DR. LUPO: (megáll a tolla a levegőben, a monoklija megremeg) Tessék? Herr Professor... ön az egyetemes emberi pszichét kutatta. Az orvosi esküt... a betegek üdvét...
AZ ÖREG: (gyermeki kuncogással, dühösen int a kezével) A betegek? Kit érdekelnek a betegek! Egyedül magamat akartam megváltani, Lupo! Nem érti? Ha az Ödipusz-komplexus nem egyetemes törvény, ha az nem érvényes a pápától a tűzoltóig mindenkire, akkor én egy magányos szörnyeteg vagyok! Ezért kellett kiterjesztenem a világra! Megírtam a Totem és tabut – az ősapa, akit a fiúk megesznek... hát persze, hogy Jakob Freudra, a saját apámra gondoltam, miközben a bécsi marhasültet rágtam! Mózes? Mózes egyiptomi volt, én mondom magának! Azért, mert én nem akartam egy gyáva zsidó fia lenni, kitaláltam egy új, hercegi Mózest! Az egész elméletem... az én privát bosszúm és az én privát feloldozásom! Jung egy áruló, mert látni akarta a fényt, ahol én csak a saját sötétségemet akartam szentesíteni!
Az Öreg hirtelen elhallgat. Rohamszerűen köhögni kezd, majd kimerülten visszahanyatlik a keleti szőnyegekre. Szemei lecsukódnak, mély, horkoló álomba merül. A szivar hamuja lassan a carrarai márványszobor talpára hullik.
Csend lesz. Csak az óra ketyeg a San Salvi falán.
Dr. Lupo lassan feláll a székéből. A papírjai remegnek a kezében. Nézi a horkoló öreget, majd ránéz Aszklépiosz szobrára. Felnéz a fotóra, ahol Mussolini lelkesen rázza Hitler kezét. Hirtelen megérti a zseniális, de végzetes csapdát: a módszer valóban működik, a szerszám zseniális, de az ember, aki kovácsolta, vak volt a saját vakságára. Nem a szenvedőkön akart segíteni; a zseniális diagnosztikai rendszert csak azért építette fel, hogy a saját, kicsinyes gyermekkori traumáit emelje világméretű dogmává, ezzel mosva tisztára a saját lelkét.
DR. LUPO: (suttogva, megvetéssel) Ez egy torzszülött... Egy szerencsétlen, sebzett bécsi kisfiú magánmitológiája, amit tudománynak álcázott, hogy ne kelljen szembenéznie önmagával. És mi ebből csináltunk vallást a huszadik századnak...
Dr. Lupo határozott léptekkel az ablakhoz megy. Feltépi a nehéz, bordó bársonyfüggönyöket. A zsalugátereket kitárja. A szobába szinte berobban a friss, tiszta toszkán levegő, a citrusok és a firenzei napfény illata, azonnal elűzve az ópium és a bécsi neurózis dohos szagát.
Mély, tiszta lélegzetet vesz. Visszalép az íróasztalához, és határozott mozdulattal kihúzza a nehéz tölgyfa fiókot. Kiveszi belőle az évek óta halmozott kéziratait: a saját tanulmányait a libidóról, a páciensek kartonjait, és a Nemzetközi Pszichoanalitikus Folyóirat összes eddigi, szentírásként tisztelt példányát.
Visszalép a nyitott ablakhoz.
Egy pillanatra lenéz a klinika udvarára, ahol az ápolók és a betegek egyszerűen csak sétálnak a napon, szimbólumok és rejtett szexuális elfojtások nélkül – egyszerűen csak emberként. Két kézzel a magasba emeli a papírokat, és mint egy marék felesleges konfettit, beleszórja őket a firenzei szélbe.
A lapok lágyan suhogva repülnek a ciprusok és olajfák közé.
DR. LUPO: (mosolyogva, a távozó papírlapok után) Ciao, Signore Professor. A szivar az szivar, a pénisz pedig pénisz.
FÜGGÖNY
Van úgy, hogy egy ember megépíti a világ legbonyolultabb elméleti erődítményét, csak hogy elrejtse benne a saját gyerekkori félelmeit. Íme egy hiteles írás – amelyben Sigmund Freud betéved a Bakony sötét tölgyesébe, hogy dr. Bubó odújában szembenézzen a pszichoanalízis legfőbb hamisságával – egyszerre fanyar mese és kíméletlen tükör.
A történet ott ér el a legmélyebbre, ahol a Mester a hipnózis sötét vizében rájön: a mindenséget magyarázó grandiózus rendszer nem az isteni zsenialitás, hanem a magányos, rettegő kisgyerek kétségbeesett önvédelme. A felismerés súlyos, a csattanó azonban mégis az emberi természet legmélyebb, ironikus igazságát mutatja meg: a megvilágosodás után ugyanis nincs más hátra, mint másnap reggel elegánsan folytatni a szerepet a naiv állatsereglet előtt.
„Ha mindenki beteg... akkor én sem vagyok különösen hibás.”