Szatíra egy felvonásban, hogyan lett a landsbergi cella a világmindenség köldöke?
Helyszín: A landsbergi börtön egyik privát, gyanúsan kényelmes cellája. Vastag kőfalak, de az asztalon finom írópapír, tiszta tinta. A sarokban egy puritán vaságy nyikorog. A levegőben olcsó petróleum, savanyú káposzta és a meg nem értett zsenialitás áporodott, fojtogató szaga terjeng.
Szereplők:
A KIS ADOLF – Huszonéves, ex-festőművész, jelenleg politikai fogoly és hivatásos világmegváltó. Olyan vékony, mint egy ázott veréb, a haja a homlokába tapad. Rohamszerűen gesztikulál, a gyomrát fogja.
MINDENKI MÁS (Láthatatlan hangok / Krawietzné szelleme) – A falon túli kaparászás és a történelem moraja, a kommunizmus és a demokrácia sötét szellemei.
(A függöny felemelkedésekor Adolf az asztalnál ül. Megmarkol egy tollat, mint egy hadvezér a kardját. A hüvelykujján hatalmas kék tintafolt éktelenkedik.)
ADOLF: (vadul firkál, majd felugrik, a vaságyhoz rohan és megrugdossa) Nyikorog! Minden nyikorog ebben a nyomorult világban! Krawietzné, hallja maga ezt?! Tudom, hogy ott áll a fal túloldalán, és a vizes tál gőzéből is azt számolja, hány krajcárral tartozom még a bécsi fűtésért!
(A falon túlról hirtelen tompa, de hisztérikus dörömbölés hallatszik. Krawietzné szelleme/hangja rekedten átüvölt a kőfalon: „Adolf! Hallom a nyikorgást, maga semmirekellő! Ne firkáljon, hanem fizessen! Már három havi lakbérrel tartozik, a meidlingi szobából is úgy takarodott ki, hogy egy vasat sem látott magából a becsületes német háztulajdonos!”)
ADOLF: (visszaüvölt a falnak) Lengyelországból idetelepült zsidó az apja, hát persze! Sörrel és borral üzérkedtek, megszedték magukat, most meg itt állnak, mint népem örök vámszedői! Mert nem a fűtésszámláról van szó, nem! Ez egy világméretű, kozmikus összeesküvés az igazán fontos kérdésekben, maguk elszívják a levegőt előlem, és nem csak előlem, mindenki elől!
(Visszarohan az asztalhoz, kivesz a zsebéből egy darab kőkemény száraz serclit. Ráharap, de azonnal a torkához kap, arcát eltorzítja a fájdalom.)
ADOLF: (égnek emelt tekintettel) A sav! A fenséges, birodalmi reflux, ami már tizenkét éve rágja a nyelőcsövemet! Ez nem egy egyszerű betegség, ez a dolgos német nép elnyomásának a biológiai kivetülése! A gyomrom görcsöl, mert a világ is görcsöl! (Leveleket ránt elő az asztalfiókból, dühösen szétszórja őket) „Menj el hivatalnoknak, Adolf!” „A művészetből nem lehet megélni, Adolf!” „Hajtsd be a fejed a járomba, légy senki!” Ezt akarják lenyomni torkomon a rokonok! És a bécsi akadémia professzorai?! Azok a finom, tiszta kezű paraziták! „Nincs magában tehetség, fiatalember.” Ezt mondták a rajzaimra! Hogyan lehetnek ilyen vakok? Nem látják a forró, feszítő alkotni vágyó elemi erőt, ami itt bent, gyomromból feltörni indult? Ha felvettek volna az akadémiára, most boldogan festhetném a toszkán tájakat vagy a dóm kupoláját – ami mellesleg szerintem egyáltalán nem az anyatej szimbóluma, de ezt hagyjuk is! Lesz majd bűntudatuk, majd az anschlusszal megmutatom, mivé hatalamsodott a sasfióka, akit maguk röhögve tapostak!
(Odalép a bakancsához, ami az asztal alatt hever. A talpa teljesen elvált a felsőbőrtől.)
ADOLF: (Teátrálisan a bakancshoz beszél) Nézd meg magad! A bal talpad elvált! A reggeli esőben átáztál! Miattad gémberednek a lábujjaim ezen a dohos Landsbergi szőnyegen! Átlépnek rajtam az utcán, mintha csak a flaszter egyenetlensége lennék! De én nem hajlok meg! Ha a világ bezárja előttem az Akadémia kapuját, én építek egy saját világot, ahol nincsenek lyukas bakancsok, és a fűtésszámlát maga a főbérlő fogja megfizetni helyettem!
(Visszaül a székre. A lámpabél serceg egyet, a petróleum bűze betölti a szobát. Újra megmarkolja a tollat. A keze remeg az éhségtől, de ahogy a papírhoz ér, megmerevedik.)
ADOLF: (Mániákus mosollyal, suttogva) Landsberg kőfalai eltűnnek mögülem. Nem magamért írok. Értük írok! Azokért a kisemberekért, akiknek ugyanígy beázott a cipője a bécsi flaszteren, vagy most a müncheni utcákon velem együtt fáznak! Megírom a harcomat! Egy egész könyvet írok a gyomorsavamról, a főbérlőnőmről és a lyukas zoknimról, és elnevezem világpolitikának! Jobbat tudok, elnevezem minden emberi lény mélyen beágyazott programjának. Mert ha nekem nincs helyem ebben a világban, akkor ezt a világot a saját képemre fogom átformálni, és azt nem középiskolai fokon! Az első betű nehéz, mázsás súly... de a többi... a többi már jön magától, feltartóztathatatlanul!
(A toll sercegve szeli a papírt. A háttérben a vaságy egyszerre csak magától hangosan megnyikordul, mintha a Sors maga röhögött volna egyet a sötétben.)
FÜGÖNY