🙂🙂 Erdei eper

Az egyik legkorábban felfedezett ehető bogyónak tartják - ennek oka a magvak jelenléte a kőkorszaki emberek lakásaiban. Az eper joggal rendelkezik abban a dicsőségben, hogy az egyik legjobb és kedvenc bogyó. Az erdei szamóca erdőkben, cserjék között, füves lejtőkön és tisztásokon található szinte egész Európában, Szibériában. A bogyókat június- júliusban szüretelik.

Annak ellenére, hogy az eper már régóta termesztett növény, és széles körben használták a főzés során, a kultúra gyors fejlődése a 18. század eleje után kezdődött. Számos chilei bogyófajtát hoztak Európába. Az eper egyik első említése azonban a 13. századi irodalomban, Myrepsus görög orvos munkáiban található. Az első képet az eperről a Mainzi Herbáriumban fedezték fel 1454-ben, ahol gyógynövényként írják le. Az európai és amerikai fajták keresztezése hatalmas számú új fajta létrehozásához vezetett. Jelenleg akár 3000-et is ismernek belőlük a legtöbb fajtát a britek nemesítették, de mára a franciák lettek a közvetlen riválisuk. Oroszországban Moszkva közelében már Alekszej Mihajlovics cár alatt termesztettek epret. Később I. Péter utasítására délről virágos növényeket szállítottak Szentpétervárra.

A 13. századi szakirodalom gyógynövényként említi. A gyógyászati ​​alapanyagok a gyümölcsök és a levelek - a növény gyulladáscsökkentő, sebgyógyító, izzasztó, vizelethajtó, vérzéscsillapító és összehúzó hatású. Szabályozza az anyagcserét, szklerotikus hatású, javítja a vér összetételét. Az eper nagy mennyiségben tartalmaz almasavat, citromsavat, kininsavat és egyéb szerves savakat, különféle vitaminokat, szénhidrátokat, tanninokat, illóolajokat, fitoncideket.

Hagyományosan eperből készítik a gyümölcsleveket, szörpöket, kompótokat, lekvárokat, zseléket, habokat, borokat és likőröket, valamint a legegyszerűbb elkészítési módot - a bogyókat magukban fogyasztva.