Írásaidból, regényeidből sok mindent megtudhatunk a gyerek- és fiatalkorodról, de ezek a spanyol nyelvű olvasóknak még ismeretlenek. Mikor és hogyan döntötted el, hogy író akarsz lenni?

Fölveszed a beszélgetést?

Igen, utána leírom, és a megjelenés előtt elküldöm neked jóváhagyásra.

Oké. Tehát, gyerekkoromban nem volt tévénk, folyton olvastam. Nem irodalmat persze, hanem ahogyan ma nézik a kamaszok a sorozatokat, a story miatt. Igazán csak az olvasás meg a futball érdekelt, nyaranként – Budapest mellett, Szentistvántelepen volt vikendházunk, 2000 óta ott lakom – egész nap olvastam, délután mentem ki a pályára focizni a helyi fiúkkal. Így telt a nyaram, olvasással, focival, meg a helyi lányok bámulásával. Apám hét végén hozott magával könyveket, azokat befaltam. Amikor véletlenül Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése jött sorra, azt is, mint az addigiakat, naívan olvasni kezdtem; ekkor jöttem rá, hogy ez valami teljesen más. Valószínűleg nem sokat érthettem belőle, tizennégy-tizenöt voltam, de emlékszem rá, hogy valamikor, a közepe felé letettem magam mellé a könyvet, és azt mondtam magamnak: ez annyira érdekes, hogy ezzel akarok foglalkozni. Hogy tulajdonképpen mi az az ez, még nem tudtam, de éreztem, hogy nagyon meg vagyok érintve. Egyszer az egyik osztálytársnőm írt hozzám egy szerelmes verset, azon nagyon elcsodálkoztam; lehet egyáltalán ma verset írni, nem csak száz-százötven évvel ezelőtt elhalt költők művelték? Csináltam egy válaszverset, és rájöttem, hogy ez nagyon jó szórakozás. Nyilván ezek borzalmas versek voltak, de így indult. Gimnázium után nem vettek föl egyetemre politikai okokból – úgynevezett osztályidegenek voltunk –, és elvittek két évre katonának. Akkor leírtam pár versemet, elküldtem az egyik folyóiratnak. és persze visszaküldték, hogy nem jók. Ez annyira sokkolt, hogy elhatároztam, soha nem fogok küldeni senkinek írásokat, nem akartam kitenni magam a frusztrációnak. Továbbra is írtam, de nem ismertem senkit az irodalmi közegből. Később fölvettek bölcsész karra, történelem szakra, igyekeztem az irodalomról leszakadni, úgy éreztem, ez nem fog menni nekem. Hosszú idő, öt év telt el, amíg rájöttem: annak ellenére, hogy – bár érdekelt a történelem –, nem leszek történész, és akár tetszik ez valakinek, akár nem, írni fogok. Ha az asztalfióknak, akkor is. Harminc felé slattyogtam, amikor küldtem pár lapnak írásokat, és furamód azokat elfogadták.

Ezek a versek voltak az első publikációid?

Az volt a helyzet, hogy olvastam a kortárs magyar irodalmat, de igazából nem tetszett semmi, és oda jutottam, hogy bennem van a hiba. Nyilván rossz az ízlésem, nem létezhet, hogy ezek a nagy emberek, akik publikálnak, könyveik jelennek meg, nem elég jók, csak mert nekem nem tetszenek. Tiszteltem őket, noha amit csináltak, tőlem teljesen idegen volt.

Kiket olvastál ekkor?

Mindenfélét. Hetvenes évek. Nem válogattam, elhatároztam, hogy mindenkit elolvasok. De azok sem tetszenek, akiket ma már nagyra tartok, mint Weöres Sándor vagy Pilinszky János. Egyedül Ottlik Géza Iskola a határonja ütött meg – épp katona voltam, amikor olvastam 1970-ben –, 1975-ben pedig Mészöly Miklós Film című kisregénye. Azok a poétikák, amikre később bukkantam, így kvázi visszafelé hatottak rám, megerősítettek, az undergroundban lévén a széles nyilvánosság előtt ismeretlenek voltak. A magyar neoavantgárdot tiltották, képviselőit (Erdélyi Miklós, Szentjóby Tamás, Hajas Tibor, Balaskó Jenő, Halász Péter színháza) csak a nyolcvanas években ismertem meg: nem publikálhattak, többen 1975 körül elmentek az országból, leléptek, mint te. Halász Péterék először Franciaországba, aztán Squat Theatre néven New Yorkban volt lakásszínházuk, Szentjóby Svájcba ment, Molnár Gergely Kanadába. Ők egyébként a mai napig sincsenek benne a magyar irodalmi kánonban, alig beszélnek róluk.

Talán nem is fognak mostanában bekerülni.

Én ezen vagyok. Porcelánbolt című esszé-kritika-tanulmánykötetemben sokat írok erről.

Mi volt az első könyved?

Az jóval később történt, 1984-ben. Akkoriban a kultúrpolitika a fiatalokat próbálta visszatartani, visszanyomni, frusztrálni. Hogy minél tovább maradj kezdő. Harminchárom éves koromban jelent meg az első verseskötetem, A valóság édessége, aminek furamód egyszer csak komoly szakmai sikere lett, megkapta a legjobb elsőkötet díjat, vagy harminc kritika jelent meg róla. Ma már ez teljes képtelenség lenne.

Egyetemi éveid alatt irodalmi folyóiratot alapítottál.

Jelenlét a címe, Petőcz Andrással felélesztettük a hatvanas évek végén alapított, szünetelő lapot. Nehezen tudtuk csak elintézni, hogy engedélyezzék, több körben cenzurázták – legalábbis eljátszották, mert végül is nem nyúltak bele – akkor már gyengült a rendszer. Össze-vissza jelent meg, ahogy egybeállt az anyag. Az alkotóköri megbeszéléseken összejöttünk tízen, húszan, és irodalomról volt szó. Akkor jöttem rá, hogy a szakmai diskurzus nem csupán fontos, de élvezetes is.

Mit jelent ma Magyarországon profi írónak lenni?

Kinek mit. Persze mi az, hogy profi! Ha megkérdezik, azt mondom, hogy író vagyok, ez fontos identitásképző, ráadásul harminc éve foglalkozom kreatív írás-tanítással, lehet mondani, hogy valami módon ez profiság. Ám te is tudod, hogy minden alkalommal elölről kell kezdened. Nincs garancia rá, hogy eléred, amit akarsz. Rutin, az van, és lelkileg segít, tudod, hogy hiába tűnik reménytelennek, előbb-utóbb meg fogod oldani, de mindig ott állsz az üres tér előtt, hogy akkor most mi lesz. Anyagilag jól elvagyok, meghívnak vidékre, külföldre, felolvasok, beszélgetünk, ezért fizetnek. Most jártam Németországban, megjelent németül a TündérVölgy című regényem, ez németül az ötödik könyvem. Vannak jópáran így, és ha abból nem is tudnak megélni, hogy publikálnak, mert a példányszámok nem olyan magasak, ezek a felolvasások pénzt hoznak. Díj, ösztöndíj, média stb. Négy könyvem is fogyott hatezer példányon felül, de a verseskötetek, esszékötetek nem nyereségesek.

Egy időben parlamenti képviselő voltál, milyen indíttatásból, és meddig?

Igazából véletlenül kerültem bele, kezdtek kapacitálni, hogy szerepeljek a Lehet Más a Politika, az akkor alakult zöld párt listáján, úgymond húzónévként. Két hónapig győzködtek, végül belementem, azzal a kikötéssel, hogy nem kell csinálnom semmit. Viszont igazi futballistaként csapatjátékos vagyok, csapatba kerülve identifikálódom, azonnal nézni kezdtem, hogyan működik egy párt, milyen a választás előtti szituáció, satöbbi. Eleve lelkesített a „Lehet Más a Politika” szintagma, egyetértek azzal, ha a közélet nem bipoláris, nem a hagyományos jobboldal–baloldal szembenálláson alapul: nem kell egyetérteniük a különböző világszemléleteknek, baromira nem, a kompetíció híve vagyok, viszont legyen minimálkonszenzus. Box van, tökön rúgni nem ér. A politika a közös ügyek optimalizálásáról szól, és a lehet más ezt javasolja; hogy maga a párt ezt mennyire volt képes beteeljesíteni, most hagyjuk. Mindenesetre az történt, hogy egy idő után, két és fél évig tartott, meguntam az egészet: érdekes volt, könyvet is írtam róla, Országházi divatok a címe, szerintem elég jó, vicces, őszinte, szubverzív. Anyukám azt mondta, hogy ne nagyon bántsam őket, nem is nagyon bántottam, noha rendesen meg vannak írva a dolgok, akit érdekel a politikai boszorkánykonyha, szórakozhat rajta. Nem bántam meg, de lemondtam a mandátumomról, mert nem tudtam dolgozni, a saját dolgomat csinálni. Sokan lehülyéztek, hogy otthagytam a jó kis pénzt 😊.

Ha valaki megkérdezi tőled, hogy ki a kedvenc íród, magyar és világirodalmi, bármely korból, és legfeljebb egyet vagy kettőt mondhatsz, ki vagy kik lennének azok?

Jó kérdés. Arany János. Őt senki sem ismeri spanyol nyelvterületen. Mondhatnék más neveket is, őket sem ismernék, de Aranyt csak különleges apparátussal lehetne fordítani. Tehát nekem kell elhinni, hogy brutálisan jó. Hihetetlenül ritka, hogy egy író nyelvileg nem tud hibázni. Lehet, hogy ma már nem érdekes a téma, elavult – viszont nyelvileg hibátlan, legjelentéktelenebb írásaiban sem találsz problémát. Egy másik ismeretlen név az előbb már említett Erdély Miklós, aki a hatvanas évek elejétől a magyar neoavantgárd talán legérdekesebb alakja. Író, költő, teoretikus, festő és filmrendező volt, alternatív filmeket rendezett, a festészeti kánonban elismert helye van, és az ő nevéhez is köthetőek az első magyar performance-ok, 1968-ban. Egyébként építész volt, igazi Gesammtkünstler. Ütős, filozófikus és szórakoztató szövegeket írt, 1986-ig, haláláig Magyarországon nem jelenheztett meg könyve. Elég legyen így hirtelen két magyar név. Több tucat kedvencem van, magyar és más nyelvű, olvasásmániás vagyok. Mostanság főleg antik görögök, Platón főleg, és Homérosz, történészek, és görög mitológia. Platónt mindenkinek ajánlom, szenzációs. Magyarul olvasom, sajnos, de az új fordítások, például Steiger Kornél munkái nagyon jók. Ha négy nevet kéne mondanom: Hölderlin, egy osztrák író, Thomas Bernhard, valamint Borges és Witold Gombrowicz. Akinek argentínai naplói spanyolul olvashatók.

A tavalyi évben megalapítottátok a K.E.R.T. Kiadót. Mit lehet tudni róla?

Sok kiadóval álltam kapcsolatban Magyarországon és külföldön is, Németországban a legjobbak a tapasztalataim. Megjelentek könyvem németül, de nem vagyok német nyelvterületen ismert szerző, mégis úgy bántak velem, mint potenciális Nobel-díjassal – és ez lefegyverző. Láttam, hogyan működnek ezek a kiadók: foglalkoznak veled. Odafigyelnek, felolvasásturnékat szerveznek stb. Mivel itthon ezt kevéssé tapasztaltam, ezért már nagyon rég elhatároztam, hogy létrehozok egy kiadót, ami olyan, mint az én wishful thinkingem. Csapatjellegű: egy mindenkiért, mindenki egyért. Ha nem feltétlenül szeretik ezek a szerzők egymást, ahogyan egy futballcsapatban sem, alakulnak klikkek, a játékosok versengenek, a pályán mégis összedolgoznak. Mindig vártam, hogy a kiadó vezetője megkérdezze, min dolgozom, kíváncsi legyen az ötleteimre, tájékoztasson a kiadó preferenciáiról, várja el, hogy javasoljak szerzőket stb. Nem kell megfogadnia, csak érezzem, hogy fontos vagyok. Ne csupán kiadjon, próbálja népszerűsíteni is a könyvem, szervezzen felolvasóestet – manapság ez különösebben még pénzbe sem kerül. Üljünk le sörözni vagy ebédelni, és így tovább. Ezért elhatároztam egy barátommal, a Portugáliában lakó, kép- és régikönyv-kereskedéssel foglalkozó Szabó Károllyal, hogy saját pénzből elindítjuk a K.E.R.T.et. Megjelent négy könyvünk, Tasnády Attila zseniális veseskönyve, egy fiatal költő, Pertics Gergő nagyon ütős verseskötete, Farkas Zsolt szenzációs esszékötete és Rédl Zora kisregénye. Rövidesen jön az én Laikus tájékozódás című, képzőművészeti tematikájú esszékötetem is. Olyan könyvek, melyek valószínűleg nem lesznek nyereségesek.

Évi hány könyvet terveztek megjelentetni?

Meglátjuk. Ebben az évben még talán hármat.

A Libri csoport felvásárlása érint téged? A te kiadód is, a Kalligram is ehhez a csoporthoz tartozik. Látsz-e valami hátrányt vagy veszélyt a felvásárlás következtében?

51% a Kalligram tulajdonosáé, Mészáros Sándoré. Még nem tudni, miféle veszélye, negatív következménye lesz ennek, ám mindenképp: a kormányzat háborús retorikájú, területfoglaló, a kultúra infrastruktúárját lenyúló kultúrharcának állomása. Időben kell levonni a megfelelő konzekvenciákat. Néhány hete írtam a 90. évében lépő András Sándor magyar költőről, esszéistáról és filozófusról, 1956-os emigránsról, a washingtoni egyetem német professzoráról, aki gyakorlatilag semmiféle állami irodalmi elismerésben nem részesült sem a jobb-, sem a baloldali kormányzat részéről, és rádióbeszélgetésben, meg egy Index.hu interjúban említettem Mezey Katalin nevét, aki egyszemélyben diszponál az irodalmi díjak fölött, és mint mindenféle kuratóriumokban tagnak, korlátlan beleszólása van a kultúrát érintő ügyekben. Ezzel a nyilvános térben komoly polémiába kerültem: elmondtam, mennyire méltatlan, szakmaitlan, önző, sértődött és pitiánerül bosszuálló az, ahogyan az állami művészeti díjazások folynak. Elég nagy purparlé lett belőle. Nem tud akkora lenni persze, hogy a hatalom valamit is korrigáljon, noha – a kultúrát, a magaskultúrát a végrehajtó hatalom felelőssége fönntartani, mert a kultúra tartja fönn a nemzetet –, a működés korrigálása hazafias kötelesség volna.

Szeretnénk, ha egy írásod megjelenhetne itt nálunk spanyol fordításban, ha ehhez hozzájárulsz?

Természetesen, megtisztelő.