Épek és sérültek, együtt, egy színpadon. Fogyatékkal élő emberek, felnőttek, általános és középiskolások, egyetemisták sajátos nevelési igényű diákok csapata.

A szakmai tapasztalaton túl, melyet az évek során szereztek, sok közös élmény, megélt siker, barátság is a hátuk mögött volt már. Jelmondatukká vált, jelenlegi darabjuk egy idézete, mely így szól: „mert ha együtt megyünk, talán oda fogunk érni”.

A színházi munka nemcsak hasznos időtöltést jelentett számukra, hanem önmegvalósítást, élményt, új kompetenciákat és kapcsolatot a külvilággal, de minden előtt, a szeretetet adni és kapni tudás helyes tudományát.

Szeretnék bebizonyítani a Nagyérdeműnek, hogy a művészi élmény nyújtásán túl, a sérült emberek átlépve saját korlátaikat, képesek arra, hogy értékeket közvetítsenek, s hogy a társadalom peremére szoruló sérültek rétege éppoly értékes és fontos, mint bárki más. Közös előadásaikkal le kívánják dönteni az előítéletek korlátjait. Megpróbálják a fogyatékkal élők világát közelebb hozni az épekéhez. Játékuk során azt kívánják hangsúlyozni, ami közös, ami összeköti őket, s nem azt, ami szétválaszt. Legfőbb szándékuk, hogy amatőr szinten, a legnagyobb színvonalon örvendeztessék meg a hálás közönséget.

Szubjektíven

"Csak ma friss az élmény, de örökké tart. A végtelenbe és tovább. Vagyis amíg meg nem halok, de addig hordozom ezt a fajta kiváltságot. Mert igen, ez egy privilégium, és ezt csak azok értik igazán, akik ide tartoznak. Ebbe a szavakba önthetetlen másvilágszerű fantasztikus dolgokkal teli mámorvilágba. Ahol a siker íze vattacukor, az emberek pedig ízlelhetőek, lágy karamellből vannak tökéletessé formázva. Vagy ha nem is, akkor egy gyémánt úton haladnak előre. De csak is előre. Ahol gyöngyvirágok harangoznak, a lapulevelek a cintányérok és a kövek dobszóval kísérik őket. A fűszálak lágy hegedűszóval örvendeznek, a fűzfák pedig csendben simogatják hátainkat. Vagyis csak egy. De ő az, aki, senkit sem téveszt szem elől. A tartalma pedig végtelen. Hattyúk ülnek nyakukat szívként formázva. Angyalok járnak köztünk, sőt itt mindenki az. Itt mindenki olyan virágot szedhet, amilyet igazán szeretne. És még rengeteg áll előttünk. Arra van a kristálypalota, arra pedig egy kastély, ott pedig a pipacsmező. Felsorolhatatlan. Felfoghatatlan. De létezik. Néha tartozni is kell valahova, lehetetlen ma már csak merengeni a semmibe. Aztán ha már meguntam a hétköznapokat ide menekülhetek. Azt gondolom. Meg tanultam szédülni (a boldogságtól)." - (VV)