Embedded Files
A népszínmű tágabb értelemben a drámairodalom tematikailag elkülönülő, a legtöbb nemzeti drámairodalomban megtalálható, a koronként változó népfogalom alapján népről vagy a népnek szóló színpadi műveket magában foglaló csoportja.
Szűkebb értelemben a 18–19. századok fordulóján Bécsben kialakult zenés színpadi műfaj (Volksstück), amely a commedia dell’arte egyes hagyományait felelevenítve, a korabeli osztrák szatirikus bohózatok és tündérjátékok, a francia melodráma és a zsánerkép műfaji jellemzőit, elemeit ötvözve a vidéki nép életét és jellegzetes figuráit mutatja be. Az érzelmes és vidám vidéki történetek dramaturgiája és dialógusai többnyire modorosak, hatásvadászok, jellemző a népies dal- és táncbetétek jelenléte.
A magyar színháztörténetben az 1840-es évektől a századfordulóig élt színjátéktípus. Történetének első szakaszában a magyar liberalizmus reprezentatív típusa, a Volkstück és a Balog István és Szentpétery Zsigmond nevével fémjelzett magyar vígjátékhagyomány színjátékelemeinek vegyítésével létrejött, szórakoztató zenés-táncos, de időszerű politikai-társadalmi mondanivalót népszerűsítő műfaj, melyben a nép fia nemegyszer erkölcsi fölénybe került az úrral szemben. A műfaj első darabja Szigligeti Ede: A szökött katona (1843) c. műve. A népszínmű fejlődésének ezen szakaszában és a „népről” a „népnek” fogalomköre egybeesett, a műfaj a nép fogalmát erkölcsi (és nem társadalmi, ill. vagyoni) kritériumok alapján határozta meg. Ennek megfelelően szereplői a magyar társadalom teljes tagolódását képviselték, színhelyei között város és falu egyaránt szerepelt (Pest különösen sokszor), vegyes zenei anyagának domináns eleme pedig a népies műdal lett.
Szigligeti Ede
(Morelli Gusztáv fametszete)
A siralomházi jelenet A szökött katonából
(Fuchsthaller Alajos metszete)
Szerdahelyi József (Korpádi Lajos), Felbér Mária (Korpádiné), Udvarhelyi Sándor (Kisbíró), Lendvay Márton (Gergely), Éder Lujza (Julcsa), Laborfalvi Róza (Camilla), Czakó Zsigmond (A költő).
Vármegyei börtön a Két pisztoly című Szigligeti-népszínműből
(Fuchsthaller Alajos metszete)
A Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház és a Gyulai Várszínház közös Liliomfi-előadásának jelenete
A népszínmű az 1840-es évektől közkedvelt színpadi műfajjá vált, elsősorban Szigligeti Ede (A szökött katona, 1843; Két pisztoly, 1844; Zsidó, 1844; Gritti, 1845; Csikós, 1847; Liliomfi, 1849; Cigány, 1853; Fenn az ernyő, nincsen kas, 1858), valamint Egressy Béni (A két Sobri, 1851) és Szigeti József (Viola, az alföldi haramia, 1851; A vén bakancsos és fia, a huszár, 1855; Falusiak, 1858) munkássága nyomán. Tematikája széles körben mozgott, gyakorta bűnügyi elemekből építkezett (pl. Szigeti József darabjai), szereplői a kor egyszerű emberei, a cselekményeket mindennapi élethelyzetekből merítették a szerzők, helyszínük lehetett a falu és a város egyaránt. Népszerűségének felívelésével párhuzamosan a népszínművek betétdalaiként szolgáló népies műdalok is széles körben közkedveltek lettek, gyakran neves zeneszerzők – Szerdahelyi József, Erkel Ferenc, Bognár Ignác, Egressy Béni és mások – szerzeményei csendültek fel a színpadokon. A kor kiemelkedő népszínműszínészei Réthy Mihály, Füredi Mihály, De Caux Mimi, Némethy György, Tóth Soma és Bodenburg Lina voltak. A hazai népszínmű-irodalom története első korszakában jelentős szerepet játszott a magyar függetlenségi eszmék terjesztésében, az 1848-as polgári forradalom eszmei előkészítésében; és a szabadságharc leverését követő évtizedben is betöltötte értékőrző funkcióját, megőrizte politikai mondanivalóját.
Népszínművet előadó színjátszókör
Népszínművet előadó színjátszókör
Az 1860-as–1870-es évektől a népszínművek társadalmi mondandója kiüresedett, ugyanakkor a 70-es években népszerűségének második hulláma kezdődött el, elsősorban Csepreghy Ferenc és Tóth Ede munkássága révén. Népfogalma és tematikája a parasztság idealizált ábrázolására, falusi életképek és (társadalmi motiváció helyett) magánéleti szenvedélyek dramatizálására szűkült. A darabok cselekményei (nem kis részben a népies dal- és táncbetéteknek köszönhetően) többnyire érzelmes és vidám vidéki történetek voltak; a dialógusok sokszor modorosak, hatásvadászok. Szigligeti Ede még kísérletet tett a könnyedebb, szórakoztató elemek elhagyásával, a naprakész mondanivaló megőrzésével a társadalmi népszínmű feltámasztására (A lelenc, 1863; A strike, 1872), de a 19. század utolsó harmadában a műfaj visszavonhatatlanul városi szórakoztató műfajjá vált, elsősorban a világvárossá fejlődő Budapest közönségének ízlését szolgálta ki. A parasztságot és a vidéki életet egzotikumként, felületesen ábrázoló műfaj Budapesten saját kőszínházat is kapott a Népszínház 1875-ös megnyitásával.
Csárdás. A Budapesti Népszínház színészei.
(Streliszky Lipót fotómontázsa népszínmű-jelenetekből)
Csepreghy Ferenc Sárga csikó című népszínműve, a Népszínház 1877-es előadása. Id. Tihanyi Miklós (Bakai András), Pártényi Jánosné (Ágnes), Blaha Lujza (Erzsike), Tamássy József (Laci)
A kor kedvelt szerzői közé tartozott Abonyi Lajos (A betyár kendője, 1872), Tóth Ede (A falu rossza, 1875; A tolonc, 1878), Margitay Dezső (A cserebogár, 1875), Mátrai Béla (Koncsag Lajkó, 1876), Csepreghy Ferenc (Sárga csikó, 1877; A piros bugyelláris, 1878), Lukácsy Sándor (A veres hajú, 1877), Győry Vilmos (Nótás Kata, 1879), Balogh Tihamér (A milimári, 1880; A tót leány, 1883; Czigány Panna, 1884; Sári néni, 1885), Rátkay László (A toborzás, 1880; Felhő Klári, 1886; Bársony uram, 1887; Pünkösdi királyság, 1888; Árvalányhaj, 1891), Berczik Árpád (Az igmándi kispap, 1881), Follinusz Aurél (Szeget szeggel, 1883; Náni, 1888), Gerő Károly (Vadgalamb, 1885; Turi Borcsa, 1886; Az eladó leány, 1888; Próbaházasság, 1893), Balassa Ármin (Szegény Laci, 1888; A cégér, 1893; A földönfutó, 1897), Géczy István (A gyimesi vadvirág, 1897), Bokor József (Az édes, 1898; Kurucfurfang, 1899). A műfaj ünnepelt előadói között tartják számon Tamássy Józsefet, Egri Kálmánt, Bognár Vilmát, Vidor Pált, Solymosi Eleket, Kiss Mihályt és legfőképp Blaha Lujzát, akinek romantikus játékstílusához igazodva őrizték meg a kései népszínművek stilizált és némiképp irreális jellegüket. A Szentirmay Elemér, Dankó Pista, Dóczy József, Erkel Gyula és Erkel Elek szerezte népies műdalok és magyar nóták továbbra is uralták a színműveket.
Vidor Pál A veres sapka című népszínműve, a Népszínház 1882-es előadása. Blaha Lujza mint Jucika
Blaha Lujza mint Török bíróné Csepreghy Ferenc A piros bugyelláris című népszínművében
A 20. század elején több kísérlet is történt a mondandóját és népszerűségét vesztő népszínművek megújítására. Ekkor születtek egyfelől a népies tematikához nyúló daljátékok (Kacsóh Pongrác - Heltai Jenő: János vitéz, 1904), másfelől a parasztot mint érző embert, társadalmi individuumot bemutató parasztdrámák (Gárdonyi Géza: A bor, 1901; Móricz Zsigmond: Sári bíró, 1910). A korábbi szórakoztató jellegű népszínművek azonban továbbra is színpadon maradtak egészen a második világháborúig, és az általuk képviselt színműírói hagyományt vitte tovább például Kada Elek (Helyre asszony, 1906; A tárogató, 1909) és Szalay József (Ugarimádás, 1921). A 20. század népszerű népszínműszínészei közé tartozott Pintér Imre, Ligeti Juliska, Komlóssy Emma, Sziklai József és Nagy Izabella. Pásztory Móric Miklós az 1910-es évektől több klasszikus népszínműből készített játékfilmet.
Fedák Sári egy népszínműben
Tóth Ede A falu rossza című népszínművéből készült 1916-os film egy kockája
Füredi Mihály mint Sobri Jóska Szigligeti Ede Két pisztoly című népszínművében
(Kiss Bálint rajza, Vidéky (Kohlmann) Károly színezett acélmetszete, 1844)
Berczik Árpád népszínműszerző (1842-1919)
Page updated
Google Sites
Report abuse