Erdélyi János

A gyűjtési felhívásra adott nagyszámú, lelkes válaszból kiderül, hogy a 18. század végén, s a 19. század első éveiben tetemes volt a kéziratos gyűjtemények száma, melyek kedvtelésből feljegyzett dalokat tartalmaztak. Az a lelkes szorgalom, mellyel az ország különböző vidékein a gyűjtők a népdalok felkutatására, lejegyzésére vállalkoznak, sokat elárul a kor lelkületéről, arról a közízlésről, mely Petőfi népdalaira és zsánerképeire oly élénk visszhangot adott. Inkább ez a közízlés, ez a közhangulat segíthette, ösztönözhette Petőfit, semmint maga a népdalgyűjtemény, hisz ez csak akkor jelent meg, amikor az ő népdal- és zsánerkorszaka már lezárult. Az a szép és újszerű elemzés, mellyel Erdélyi a népdalok sajátosságait 1847-ben megvilágítja (A magyar népdalok), Petőfinek már nem adhatott ösztönzést és segítséget. A népköltés gyűjtése ily módon inkább a majdani néprajztudományt mozdítja elő, s az irodalmi népiesség elméletét szolgálja, semmint az irányzat legnagyobb költőjét. Még mielőtt a Népdalok és mondák megjelennék, Petőfi már megvalósította mindazt, amire Erdélyi nagy vállalkozása mozgósítani kívánta a magyar költészetet.Erdélyi népszemléletének politikai programja nem sokban különbözik attól, amit Eötvös József vall A falu jegyzője című regényében, vagy amit Kossuth politikája meghirdetett: jobbágyfelszabadítás, jogegyenlőség, a nép "beemelése" az "alkotmány sáncaiba". Erdélyi népköltészet-elméletéhez nem kapcsolódik oly világos és forradalmi politikai program, mint Petőfiéhez. Kettejük politikai felfogása közt lényeges különbséget kell látnunk. De a népet, a parasztságot Erdélyi körülbelül ugyanúgy ismeri, látja, szereti, mint Petőfi. Erdélyi a népköltészetben nem esztétikumot lát, hanem egy osztály tudatának, sorsának, erkölcsének legtisztább kifejezését.*

Erdélyinek a népköltészet felfedezéséért, a népiességért vívott harcai, a népköltészetről szóló tanulmányai ugyanazt a demokratizmust fejezik ki, mint Petőfi első költői korszakának népies dalai és e korszakát lezáró János vitéze, vagy mint Arany Toldija. Ez a forradalmi programtól még mentes demokratizmus 1848 forradalmiságának (s egyszersmind Petőfi forradalmi korszakának) legfontosabb előzménye.

Ez a demokratikus célzat a negyvenes évek írásaiban olyan lelkességgel, olyan ékesszólással jut hanghoz, hogy Erdélyi hevületét csak Petőfiéhez tudjuk hasonlítani. Népköltészetről című írása (1842-ből) tartalmazza azt a gyakorta idézett, nagy költői képet, mely – Petőfi szellemében, de megelőzve őt – a népiesség költői hitvallását szólaltatja meg: "A tenger soha ki nem fogy felhőiből, bármennyi eső esik; ilyen tenger a nép, az élet. Ha belőle merít a költő, lesz, aki őt hallgassa, seregestől találand megnyílt szívekre mindenkor, ha csak vesztét nem érzi a nemzet. Tehát tanulni népet, az életet, beállni e tengerbe, mint Jézus, midőn a lélek kegyelmét venné, a Jordánba, ez a mai költő hivatása, nemes kötelessége." Ebben az ars poeticában népiesség és demokratizmus oly szoros egységet képeznek, aminőt csak forradalmat előkészítő korszak hozhatott létre. Erdélyi ennek az egységnek tudatosításával, meghirdetésével készíti elő igazán Petőfi felléptét, azét a Petőfiét, aki majd ezen az ars poeticán is lényegesen túlhalad a maga forradalmiságával, a világszabadság követelésével. Ugyanez a demokratizmus kérdezteti Erdélyivel az 1847-es Egyéni és eszményi című cikkben: "Nálunk a legfényesebb zászlós úrtól a rongyok szegényeig minden árnyékolatban van képviselve az élet, s mi csak zászlós urat fessünk örökké s ne tartsuk figyelemmel a rangok külön fokozatait?"

Erdélyi számára a népköltészet felfedezése, a népiesség érvényesülése szoros kapcsolatban van a "rongyok szegényeinek" ügyével. Olyan költészetet óhajt, mely a néphez is szóljon, melyet a nép is érthessen, s melyből tanulhasson. Ezért van szükség a népköltészet felfedezésére s a műköltészetnek a népköltészettel való megtermékenyítésére. Erdélyi célja az irodalmi népiességgel: a nép bevonása a nemzeti műveltség körébe. Ez a törekvés a reformkor jogegyenlőségi törekvésének irodalmi megfelelője. A népköltési gyűjtemény a művelt osztályokkal ismerteti meg a népköltészetet, a népköltészet talaján kifejlesztett műköltészet pedig a művelt osztályokhoz éppúgy szól, mint a néphez. A magyar népdalok című tanulmányában (1847) ezt a feladatot így indokolja: ha a népnek "vérébe oltod a műveltséget, a fogamzás biztossága mellett örök időkre is megőrzendi azt, s vele a polgárisodásnak nem egyént nyertél, ki meghal, hanem testületet, mely halhatatlan". Így válik a népiesség elmélete, a népköltészet felfedezésének és felemelésének terve a nemzeti polgárosodás céljának szolgálójává és kifejezőjévé.

A népiesség a negyvenes években tehát oly módon demokratikus, hogy a népköltészet segítségével új, az egész nemzethez, de a néphez is szóló irodalmat kíván teremteni, ezzel az irodalommal a nép felszabadítását, sorsának javítását is kívánja szolgálni, s az irodalom segítségével a népet is be kívánja vonni a polgárosult, nemzeti műveltség "sáncai" mögé. Erdélyi a népköltészet felfedezésével és megismertetésével szolgálja az új irodalom létrejöttét. Harca a klasszicizmus ellen: szükségképp torkollik a népköltészeten alapuló, nemzeti irodalom elméletének megalkotásába. Azt az irodalmi irányt, melynek elméletét Erdélyi teremti meg, népiességnek, illetve népies-nemzeti (vagy népnemzeti) iránynak nevezik. Önmaga az utóbbi megjelölést a Népköltészetünk a külföldön című, 1851-ben írott visszatekintő cikkében használja, s népies-össznemzeti irodalmat ért rajta.

Erdélyi felfogásában 48 előtt még a klasszicizmussal, az "utánzással" való szembefordulás elemei uralkodnak, s ezek vezetnek el e korszak végső elméleti eredményéhez: az új költészet eszményének kialakításához. Az össznemzeti költészet elméletének kidolgozása az ötvenes évekre marad, amikor ebben Arany, Erdélyi és Gyulai együttműködnek egymással.

forrás: A magyar irodalom története ("Spenót") elektronikus kiadása: >>>