Az irodalmi népiesség bár a romantikához tartozik, ám Kelet-Európában szinte önálló irányzattá teljesedik ki. A művészek célja, hogy az alkotásokkal tudatosítsák a nép és a nemzet egységét, ez utóbbinak közösségi értéket adva. Bár a politikában ez a célkitűzés ritkán választódik el valamiféle ellenségkép megalkotásától, az irodalomban ez nem jelentkezik.
A 18. században a költészetben is megindult a lassú átalakulási folyamat, amely elvezetett a klasszicista hagyományokat felváltó átmeneti korhoz, a preromantikához. Ennek egyik jellegzetes megnyilvánulása a népköltészet felfedezése, a népköltészeti alkotások jelentőségének felértékelődése volt.
A népköltészet hagyományokra épülő rendszere folyamatosan változott, a különböző hatásokat folyamatosan befogadta, beépítette, asszimilálta – akár más kultúra hatásáról, akár az ún. magas kultúra folklorizálódásáról volt szó. Ez az állandó változási folyamat számos téma, számos motívum átalakulásához, metaforizálódásához, szimbolizálódásához vagy éppen eltűnéséhez, elvesztéséhez vezetett. A megőrződött emlékek számos esetben olyan motívumok, melyek az ősi (pl. írásbeliség előtti, a kereszténység felvétele előtti) kultúrából maradtak fenn, így a népköltészet forrása lehet az ősi hagyományok, vallások kutatásának is. A 19. század tudósai, művészei hosszú időn keresztül remélték az ősi kultúra megtalálását a népköltészetben, azonban a folyamatos változások, hatások következtében természetesen ez csak részben volt lehetséges. Mégis számos jelentős felfedezéshez vezetett a népköltészet ez irányú vizsgálata, melyek közül a legjelentősebb Elias Lönnrot Kalevala című eposza volt.
A népköltészet felértékelődése, a műköltészet szintjére emelése máig vitatott kérdés. A 19. század magyar irodalmában óriási lendületet hozott az irodalmi népiesség irányzata - a népköltészet forrásként, mintaként való szerepeltetése mind az irodalomelméletben, mind a műköltészetben.
Az irodalomelméleti alapvetést Kölcsey Ferenc fogalmazta meg Nemzeti hagyományok című esszéjében programként is, hogy a magyarság nemzetté válásának a kultúra egysége az alapja, amely a nép nyelvében és a népköltészetben alapozódik meg. Kölcsey és társai (Vitkovics Mihály, Szemere Pál stb.) a népköltészetet tehát politikai értelemben is a közös, nemzeti kultúra megalapozásának tekintik. Ebben a felfogásban a nép a parasztságot és a jobbágyságot jelenti, s a polgári fejlődés csak a népre támaszkodva valósulhat meg.
Korábban is voltak "népi ihletésű, népies alkotások" (Heltai Gáspár, Bornemissza Péter, Orczy Lőrinc, Fazekas Mihály stb.), de most programszerűen az egész irodalomnak ilyenné kell válnia. A romantika térnyerésével Kisfaludy Károly és társai fontosnak tartják a népköltészet beépítését a műköltészetbe, de az irodalmi közélet születése más feladatokat helyez előtérbe. A romantikus triász tagjai közül (Vörösmarty Mihály, Toldy Ferenc, Bajza József) Bajza képviseli a népies felfogást, de a körhöz tartozó költők - részint az almanach-líra esztétikai fölfogása, részint a preromantikus, szentimentalista szokás miatt - meg akarják nemesíteni a népköltészetet (választékos kifejezésekkel, szalonképes helyszínekkel, rímes időmértékes verseléssel). A felfogás tartós uralmát egyrészt a közkedvelt Kisfaludy Sándor-i költészet, másrészt a népszerű német költészet biztosítja.
Az 1840-es évek közepe táján Erdélyi János filozófiai és esztétikai megalapozással bizonyítja, hogy a népköltészet úgy szép és jó, ahogy van, és a művész legfeljebb utánozhatja azt - a népköltészeti alkotást csupán kifejezésében kell választékossá és a beszélt köznyelvhez közelíteni. A népiességnek tehát, Erdélyi szerint, egy (föltételezett) népi kultúrát kellett utánozni és kiegészíteni, hogy az anyanyelv és az irodalom elterjesztésével, egy szintre hozásával megteremtődjék a modern polgári nemzet egyik feltétele: az a közös tudat, amelyet a nemzet minden tagja vállal. Erdélyi arra is figyelmeztet, hogy a népiességet nem szabad összetéveszteni a korábban is jelentkező, a népnyelvhez és a népi élethez kapcsolódó művek stílusával. A 16. századtól a 19. század második harmadáig a műköltészet elsősorban didaktikai szándékok miatt fordult a nép nyelvéhez. A 18. századi tájnyelvűség méri fel először a nép nyelvének irodalmi lehetőségeit, a naiv népieseknek nevezett műköltők ekkor kezdték számba venni a népköltészet kincseit.
A népköltészet mintaként, forrásként való kezelése a műköltészetben azt a stílusforradalmat jelenti, amely a 19. század negyvenes éveiben zajlott le. Petőfi és Arany költészetében a korábbi utánzó népies stílus természetes önkifejezéssé lett. E két költőnk némi közönségességük ellenére a naiv népies költőket tekintette előfutárainak. Az irodalmi népiesség a népköltészetet úgy akarja a nemzeti irodalomba szervesen, megújító szándékkal bekapcsolni, hogy - kezdetként legalábbis - imitálni igyekszik azt. A költői nyelv stílusának forradalmát a spontaneitás, a népköltészeti kompozíciók átvétele, a tájnyelvi kifejezések mértéktartó színezésével is élővé tett beszélt nyelv használata jelenti. Mindez azt is eredményezi, hogy az irodalomból korábban kizárt társadalmi rétegek számára is érthetővé, fogyaszthatóvá válik a költészet, "a nép" is a magáénak érezheti azt - ami az irodalmi népies tábornak fontos célkitűzése is volt. Ezt a fajta közérthetőséget szolgálta az is, hogy az irányzathoz tartozó költészet stíluseszközei: az alakzatok és a szóképek anyaga a mindennapi életből valóak voltak - ilyenformán az irodalmi népiesség szerzői áthidalták a szakadékot Kazinczy nyelvújító művészi nyelve és az élőbeszéd között. Az irányzat sikerességét mutatja, hogy mind Petőfinek, mind Aranynak iskolája, utánzó tábora alakult, ami arra enged következtetni, hogy az olvasóközönség igényelte az ilyen stílusú műveket. Petőfi és Arany életművében az irodalmi népies irányzat lehetséges kifutásait is megfigyelhetjük - azt, hogy a népköltészet puszta imitációja idővel mindkét költő számára kevésnek bizonyul, de az imitálás során elsajátított stílust mindketten érvényesnek tartják egész költői pályájuk során.
Az irodalmi népiesség tehát egyszerre vált művészi és társadalmi programmá, képviselői azonban mindig tudatosan törekedtek arra, hogy saját művészetükben megőrződjön az eredetiség, alkotásaik ne váljanak utánzatokká, műveik ne stílusbravúrok, modoros, tartalmatlan másolatok legyenek.
A különböző gyűjtemények is lehetővé tették a népköltészet önálló, önmagában való vizsgálatát és rendszerezését, műfaji és tematikus csoportosítását.
Az irodalmi népiesség folytatásaképpen a 20. században a gyűjtőmunka teljesebbé vált Vikár Béla, Bartók Béla, Kodály Zoltán és mások tevékenységével, akik a népdalok lejegyzésekor a dallamokat is lejegyezték, illetve kutatásaikat kiterjesztették más népek népköltészetére, lehetőséget teremtve ezzel az összehasonlító elemzésekre is. A népdalgyűjtők mellett igen jelentős volt a mesegyűjtők (pl. Berze Nagy János, Kriza János, Arany László, Benedek Elek) szerepe is. A 20. század összehasonlító néprajztudománya pedig kiterjed a rokon (finnugor) népek népköltészetének kutatására és a magyarral való összevetésére is.