A Bioszféra sérülése: tünetek és diagnózis
Ma hazánkat az időjárási szélsőségek egyre gyakoribb felbukkanása jellemzi pl.: kiugró árvizek és aszályok váltakoznak akár egy éven belül ugyan azon a környéken - éghajlat változás? Talán igen, de elsősorban a szabályozó funkciót ellátó ökológiai-rendszerszolgáltatások szintjének csökkenését érzékeljük és a természeti feltételek változásával szemben rugalamtlan rendszereinkben keletkező költséges zavarokat. Hogyan kerültünk ebbe a helyzetbe és hová lett a korábbi stabilitás?
Az elmúlt két évszázad során hazánkban - bolygónk nagy részéhez hasonlóan - a területek java részét a szántóföldi termelés érdekében kiszárították, a vízfolyásokat kiegyenesítették, kimélyítették, megfosztották árterüktől, a kisebb patakokat gyakran még ki is betonozták. A természeti rendszereket (pl. erdőket) közvetlenül vagy közvetve kiirtották vagy végletesen átalakították. Mindez a talajvíz-készlet csökkenéséhez, a felszíni és felszín alatti vízelfolyás megnövekedéséhez vezetett, ugyanakkor – éppen a vízelvezető vízrendezés és a természetes növényzet java részének kiirtása következtében – megnövekedtek az árvízi vízhozamok, és a folyók, patakok vízjárása szélsőségesebbé vált.
Hazánk (egykori és jelenlegi) ártereinek - alföldjeink nagy részének - mára kialakult területhasználata fenntarthatatlan, az árvízi, aszály- és egyéb problémák elkülönült, tüneti kezelése évről évre rengeteg közpénzt emészt fel anélkül, hogy e problémák kiváltó okait megszüntetné, sőt éppen ellenkezőleg: a folyóvölgyek természeti rendszerének leépítéséhez, a kiegyenlítő folyamatok gyengüléséhez vezet, ezáltal a természeti vagyon gyarapítása helyett a problémákat súlyosbítja. Mindez nem csak esztétikai kérdés, hanem a jólétünket meghatározó, a közösség pénzügyi forrásait egyre nagyobb mértékben igénybe vevő hatás.
A problémák kialakulását eredendően a társadalmi-gazdasági folyamatok generálták és irányítják ma is, azonban a természeti rendszer működésére gyakorolt hatások szintjén a probléma abból fakad, hogy a vízgazdálkodási gyakorlat jellemzően a vízhozamok elvezetésére összpontosít, nem a víz természetes vízkörforgásban tartására. Ezzel növeli a patak- és folyóvölgyek alsóbb szakszai mentén élők árvízi veszélyeztetettségét, és egyúttal elpzarolja a később hiányzó, éltető vizet, ami így sem a gazdasági tevékenységekhez, sem a klíma javításához, sem a természeti rendszerek életfolyamataihoz nem áll rendelkezésre.
A természet rendszerműködésének középpontba állítása nem egy idealizált múltbéli állapot előhívása, hanem egy egyensúlyi pálya meghatározása, amelytől el lehet térni, de ennek a folyamatok jellegéből adódóan törvényszerű következményei vannak. Az ökológiai rendszer átalakításának régen is társadalmi mozgatórugói voltak (és vannak ma is) azonban ez a beavatkozás nem szándékolt ökológiai és vele együtt társadalmi következményekkel is jár, ami újabb beavatkozásokat gerjeszt. Van azonban egy történelmi korokon átívelő hasonlóság a vissza-vissza térő ökológiai helyzetekre adott válaszokban: jellemzően a meglévő természeti rendszer elemek újabb szeletének felszámolásával-felhasználásával járnak. A természeti tőke csökkenését a víz útjának lerövidülése, a körfolyamatok vízvesztése jelzi. A folyamat globális, azonban, ahogy azt a mellékelt ábra is mutatja a bolygó egészét nézve a legnagyobb érintettsége a mérsékelt övi erdő-sztyepp területnek van, ahová a Kárpát-medence belső területei is tartoznak.
Az Ezredforduló Természeti Áttekintése - Millennium Ecosystem Assessment az ökológiai rendszerek XX. századi leromlásának öt fő okát azonosította. Ezek közül négy, hazánkban, és a folyóink életképességét befolyásoló vízgyűjtőkön is meghatározó folyamatok voltak és jelenleg is tartanak. A globális vizsgálat alapvetően a XX. századra koncentrál, azonban a saját helyzetünk megértéséhez lehetőségünk van arra, hogy a meglévő információk alapján a történelmi ismereteinket is bevonva állítsuk fel a párhuzamokat. Ezen folyamatok:
• Természetes, vagy más hasznosítású területek szántó területekké alakítása. A művelt területek: ide azokat sorolja az elemzés, amelyekben a szántó, váltott művelés, intenzív állattartást szolgáló területek vagy legelő és vizes kultúrák aránya meghaladja a 30%-ot, a föld felszínének 25 %-át foglalják el. A Kárpát-medence potenciális vegetáció térképe alapján hazánk mai területének 85%-a volt erdővel borított, a Honfoglalás időszakában ez az arány már csak 40% körüli, ami a XIX. század végére 10% alá süllyedt. A folyamatot a szántóterületek térnyerése kísérte, ami a XIX. század végére a teljes országterület 55%-ra növekedett. Tehát az érintettségünk nagyon erős.
• Elsősorban a mezőgazdasági termelés technológiai változásai miatt a nitrogén és foszfor terhelés drasztikus növekedése, az elemzés általános értékelése: 1960-as évhez képest megkétszereződése illetve háromszorozódása. Hazánkban a nitrogén, foszfor és kálium felhasználás – hatóanyagban kifejezve – 1960 és 1990 között hat-, sőt hétszeresére növekedett, de a 90-es évek óta drasztikusan csökkent.
• A széndioxid légköri koncentrációja 32%-kal nőtt a XVIII. század vége óta, a belsőégésű motorok alkalmazása és a területhasználat változásai miatt.
• A folyók természetes lefolyásának módosítása, mesterséges tározók kialakítása. Magyarországon is az összes jelentősebb vízfolyáson végeztek szabályozási munkálatokat, vizeink jelentősen módosított körülmények között folynak. Az összes (már lerövidített) folyónk jelenlegi hosszából (2759km) 864km folyik természetes körülmények között. Ezzel együtt járó, kulcsfontosságú hatás, hogy az árterek területe - az aktív kistáji vízkörforgások területi kiterjedése - minimálisra csökkent.
Nem elvetendő tehát az a kérdésfeltevés, hogy a globális trendekkel azonos – noha korábban lejátszódott folyamatok – milyen hatással voltak és vannak társadalmunkra. Hogyan befolyásolták a természet átalakításának újabb és újabb hullámai a jólét alapjait biztosító folyamatokat (természeti tőkénket)
Történelmi áttekintés
A természeti tőke változásának folyamatát a területhasználat és a víz-körforgások változása mentén lehet nyomon követni. A Honfoglalás időszakában az Alföldön és a többi síkságon 40%-os erdősültséget, a környező hegyvidékeken ennél jóval magasabb arányokat lehet feltételezni. Ezek az arányok azonban folyamatosan romlottak.
Ezt a folyamatot vízgyűjtő szinten a mellékelt keresztmetszeti ábra illusztrálja.
(Közép-Európa folyóinak közép és alsó szakaszain bekövetkezett változások:
1 – Bükk 2- tölgy és vegyes lombhullató erdő 3 – Alder swamp 4 – tűlevelű erdősítés 5 – willow scrub 6 – other scrub 7 – nedves/wet rétek 8 – damp meadows 9-száraz rétek 10-szántó 11-loam 12-silt 13-peat 14-gravel/homok 15-más talajfajták 16-átlagos talajvíz szint 17-átlagos árvíz szint magasság. A szimbólumok nem méretarányosak.)
Látható rajta az erdők fokozatos eltűnése a vízgyűjtőről mind a felső, mind az alsó szakaszon. Nyomonkövethető a folyók bevágódása a mederágyba - relatív süllyedése az árterekhez képest, a feltöltődés és a változatos felszín egysíkúvá válása.
Ezt a keresztmetszeti ábrát "kelti életre" az az előadás, amely a folyó életének saját törvényeiről, „keresztirányú” vándorlásáról, azaz kanyargásának dinamikájáról és a vízgyűjtő átalakításának a folyóra és a folyó mentén élőkre gyakorolt hatásáról Molnár Géza készített, a Folyó élete címmel (a link a letölthető zip file-ra irányul. Az .exe file miatt biztonsági figyelmeztetések várhatóak). Javasoljuk a futtatható flash előadás áttanulmányozását.
A fenti ábrán az i.sz. 1000 környékének időszakára jellemző keresztmetszethez hasonló ábrát már bemutattunk a rendszerleírás lapon a víz és energia dinamikát szemléltető kiegészítésekkel. A Honfoglalás utáni évszázadok történeti leírásai (utazók beszámolói) egy kiemelkedően gazdag adottságokkal rendelkező ország képét vetítik elénk.A megélhetési formák átalakulása az erdők kis lépésekben történő, de folyamatos kiirtásával jártak. A területhasználati arányok fokozatos változása miatt azonban egy ponton túl mélyreható változások indultak el. A kistáji vízkörforgás alkotó elemeinek kiiktatása a rendszerből megváltoztatta a táj jellegét.
A vízvisszatartásra képes ökológiai rendszer-elemek területi arányának csökkenésével a differenciált térszintek magasabb részeiről a víz gyorsan lefolyt, majd a mélyebb részeken összegyülekezett, megindult az elmocsarasodás. A természet növekedése - éltetése - helyett a víz növekvő mértékben folyt el, vagy párolgott el a felszínen keresztül. Míg az arra alkalmas helyeken tovább folyt az erdők szántóföldekké alakítása, a korábbi változó kiterjedtségű vízborítottság állandósulása - kiesése a magasabb szintű megélhetés biztosításból - kevéssé szúrt szemet, mivel, e területek védelmi képességére egyre nagyobb szükség mutatkozott. A vízrendszer állapota, mint probléma majd csak a török kiűzése és az azt követő hatalmi harcok (tisztogatások) után kezdett felmerülni.
Szesztay Károly elemzése a Kárpát-medence vízháztartásának változásáról igen eredeti módon kapcsolja össze a már korábban tárgyalt zártságot és az erdőterület csökkenésének folyamatát. A zártságra alapozva - a vízforgalmi adatok alapján - összefüggést mutatott ki az erdőterület csökkenése és a vízborította terültek nagysága között. Az összefüggést a következő ábra szemlélteti, amelynek áttekintése némi elszántságot igényel ugyan az olvasótól, azonban kulcsfontosságú az összefüggések értelmezése szempontjából. (Az ábra és az elemzés részletezése itt). Az ábra lényegretörően összefoglalja a történelmünk Honfoglalás óta eltelt időszakának folyamatát. Az ábrán az évszámok növekedése mutatja az eddig tárgyalt időszak elmozdulását. A görbék a vízkörforgásban résztvevő vízmennyiség légkörbe vezető útjának megoszlását mutatják vízfelszíni párolgás és az erdő párologtatása között (a közgazdasági irodalomban használt isoquant görbék analógiájára ezeket iso-aqua görbéknek lehet tekinteni. A görbék balra-lefelé tolódása azt jelzi, hogy a vízrendszer, a korábbihoz képest egy alacsonyabb vízmennyiség jelenléte melletti pályára került.
A XVIII - XIX. század folyamán döntő változás következett be a vízháztartási jelenségekhez való hozzáállásban. Az alkalmazkodás és a kisléptékű beavatkozásokat felváltotta a megerősödő központi hatalom előírányozta nagyléptékű beavatkozások, amelyek a Habsburg birodalom belső logikájából fakadó célitűzések megvalósítását szolgálta. Ezt nagymértékben megkönnyítette, hogy a török kor után területhez jutott földbirtokosok, az Európa más régióiban bevett szántóföldi gazdálkodás kiterjesztésében látták a gazdasági kibontakozás lehetőségét, amihez az árterületek szolgáltatták a kiaknázható erőforrást. Így a központi akarat és a földterületeket birtokló elit érdekeinek egy irányba mutatása megteremtette a nagyívű beavatkozásokhoz szükséges anyagi erőt és szervezettségi hátteret. (Kezdetét vette az a munka, amit második honfoglalásnak szokás nevezni, amely elnevezés igen jól illusztrálja, hogy a lényeges folyamatok megítélésében milyen komoly félreértések blokkolják máig hatóan tisztánlátásunkat.) A föld felől nézve ez a folyamat igencsak más arcát mutatta az érintett vizeken és árterületeken, a szokásjog alapján gazdálkodó falvak népe számára. A megélhetésük alapát jelentő haszonvételekhez való jogukat elvesztették, majd az érintett tájak átalakítása után, megélhetésük alapjainak eltűnésével jórészt maga e népesség is elvándorolt - elenyészett.
A XVIII. század végével tehát megindultak azok a beavatkozások, amelyek megnövelték a lefolyást, hatásukra csökkenni kezdett a természetes vízkörforgásban résztvevő víz mennyisége (a görbe balra-lefelé tolódott).
A változásokról némi képet kaphatunk az I. katonai felmérés, a II. katonai felmérés térképei, valamint a jelenlegi területhasználat összevetésével, a mellékelt térképek a Tisza középső szakasza és a Hortobágy közötti terület mutatják be.
A XX. század első felére az ármentesítések és a lecsapolások eredményeinek fenntartására kiépített mesterséges vízelvezető rendszerek segítségével a területhasználat arányait sikerült a vízrendszer egyensúlyi pályájából adódó szint alá csökkenteni. (A mellékelt térképek jól illusztrálják ezt a folyamatot, az egykor nedves, átmeneti területek helyét a belvíz csatornák jelzik). Ez az állapot azonban csak folyamatos, a vízkörforgás erői ellen ható beavatkozásokkal tartható fenn.
Megalapozottan feltételezhető tehát, hogy a természetes vízkörforgást érő beavatkozások hatására először egy, a felszabadított erőforrások (szántó terület és talaj termőképesség) felhasználására alapozott fejlődés, majd kimerülésükkel egy drasztikus természeti tőke csökkenés indult meg - elsősorban a medence belső területein - annak minden jóléti hatásával együtt.
Ha ugyanis, a fenti ábra 1800-as évektől induló folyamatát gondolatban összekapcsoljuk a jólét természeti alapjait összefogaló ábrával (a három alap fenntartó folyamattal), egyértelművé válik, hogy ez a tájátalakító tevékenység azzal, hogy az ártereket elzárta a folyóktól (1) leállította a tápanyag áramlást, (2) felszámolta az ökológiai rendszereket, amelyek (3) a vizet felhasználták volna (biomassza termelés) ezzel (4) megszűnt a talajképződés folyamata, sőt a természetes védelem hiányában annak (5) leépülése, eróziója is megindult. Tehát a jólét fenntartásához szükséges természetes folyamat teljesítménye, kiterjedtsége drasztikusan lecsökkent, majd megindult a felhalmozott természeti tőke felélése is.
Emellett a XIX. században erőre kapó folyamat kapcsán figyelmet kell fordítani arra az aspektusra is, hogy hogyan szűkült le és változott meg e csökkenő természeti torta (természeti tőke) használóinak, haszonélvezőinek köre.
Nagyon fontos azt is szem előtt tartanunk, hogy az ökológiai lehetőségektől való elmaradás, nem csak egy elméleti hiányt halmoz fel (a közgazdasági nyelv erre használja a "haszonlehetőség költsége" - opportunity cost fogalmát), hanem közvetlen költségeket is gerjeszt a közösség számára. Az ökológiai rendszerműködés alap-folyamatai sokféle "szolgáltatást", haszonvételt, jótéteményt nyújtanak azon tájak lakói számára, akik gazdálkodásuk kereteit összhangba hozzák ezekkel az adottságokkal - rendszer-folyamatokkal. A természetes vízkörforgás teljesítményének leépülésével az addig élvezett pozitív hatások csökkennek; idővel nem állnak rendelkezésre, rosszabb esetben a közösség erőforrásainak felhasználásával mesterséges úton kell pótolni azokat, sőt a csillapító hatások kiiktatásával a szélsőséges vízháztartási helyzetek gyakoribbá válása közvetlen károk bekövetkezéséhez is vezet.
Ezek azok a folyamatok, amelyek a jelenleg tapasztalható, kedvezőtlenné váló helyzet kialakulásához vezettek. A természet-átalakító beavatkozások hasznait eleink már learatták, nekünk kell eldöntenünk, hogy merre tovább. Ehhez a célok és a napi gyakorlat felülvizsgálata is szükséges.
Tovább az Összetartó javaslatok széttartó ágazatoknak oldalra.